1974-ben, a neokonzervatív politikai és gazdasági ideológiák, valamint az ezeket propagáló “új jobboldali” mozgalom egyesült államokbeli térnyerésének hajnalán fogant meg egy maroknyi radikális közgazdászban és baloldali politikai aktivistában egy új, progresszív gazdasági folyóirat ötlete. Az önmagát szocialista szemléletűnek valló magazin indulásától fogva a közgazdaság fő áramlata által propagált mítoszok és közhiedelmek szétoszlatására törekszik, miközben megkísérel szakmai fórumot teremteni a keynesizmus 70-es évekbeli háttérbe szorulása következtében szétzilálódó baloldali közgazdászoknak. E célból nem elsősorban magukat a konzervatív érdekek mentén kialakuló gazdasági elméleteket veszi célba, hanem azt, ahogyan ezek az elméletek az elit szócsövének tekintett sajtóban lecsapódnak: tehát a napi híreket. Ilyenformán a folyóirat tudatosan elkerüli a társadalomtudósokat leggyakrabban érő “elefántcsont-torony”-vádat, s emellett naprakész ajánlásokat képes nyújtani a politikailag aktív állampolgároknak és az érdekvédő csoportosulásoknak, azáltal, hogy elméletileg fegyverzi fel őket a multinacionális nagyvállalatok és az őket kiszolgáló politikusok ellen folytatott osztályharcra. A főleg Amerikában eluralkodó politikailag helyes nyelvi kifejezésekkel – alkalmazó, alkalmazott – dacolva ugyanis a Dollars and Sense szerzői továbbra is tőkés- és munkásosztályban gondolkoznak, s így a társadalmi igazságosság és a gazdasági demokrácia kialakulásának kulcsát abban látják, hogy a munkások ne csak a jövedelemelosztásért folytatott küzdelmekben – ár-, bérharc – vegyenek részt, hanem képesek legyenek átlátni, s ha kell, akár irányítani is a termelési folyamatot. Ez azonban már a keynesi gazdaságpolitikai gyakorlaton túlmutatva igényli egy elméletileg képzett és osztálytudatos munkásság megteremtését, valamint ennek politikai mozgósítását, amihez a lap a saját eszközeivel igyekszik is hozzájárulni.

A mozgósító erőhöz elengedhetetlen fiatalos lendület jele, hogy a lap szerkesztőgárdája átlagosan három évente cserélődik, fiatal szerzőinek köre évről-évre bővül, és arculatában is folyamatosan próbál újítani. Ennek megfelelően igyekszik olvasóit is a fiatalabb generációból verbuválni, amit jól jeleznek az újságban rendszeresen közölt rövid szórakoztató képregények, a lap szponzorálását szolgáló Dollars and Sense-pólók, és nem utolsósorban a közgazdásztanárok és -diákok számára készült Real World (A világ a valóságban) című, négy részes tankönyvsorozat, mely a szerzőgárda 101 legsikerültebb írását fűzi csokorba a mikroökonómia, a makroökonómia, a világgazdaságtan és a banküzemtan témakörében. A szélesebb közönség megnyerése érdekében 1993-ban megváltozott a lap arculata, nőtt a terjedelme: egyrészt igényesebb lett az addig enyhén anarchista pamfletek alakját idéző kivitel, másrészt Szótár, Aktív Élet, Kommentár, illetve Könyvkritika címmel új állandó rovatok születtek a laikusok vagy “ökonofóbok” számára. Ugyancsak ekkor változott a folyóirat megjelenése egyhaviról kéthavira, ami így több egy számra jutó cikket és kisebb költséget jelentett. Ez utóbbi már csak azért is lényeges volt, mert az újság 1991–92-ben súlyos pénzügyi válságba került, amelyből csak 700 lelkes olvasójának – akik közül többen munkanélküliek voltak – gyorssegélye mentette meg. A lap a baloldali magazinokhoz hasonlóan ugyanis szinte teljes mértékben olvasói és alapítványi adományokból él, hiszen hirdetési bevételei elenyészők. A négy évvel ezelőtti, univerzálisabb magazin felé tett lépés azonban meghozta eredményét: az olvasótábor folyamatosan bővül, a pénzügyi nehézségek elmúltak.

Egy közgazdasági folyóirat rangját persze elsősorban a publikációk színvonala adja. A Dollars and Sense szerzőgárdájának magja a somerville-i kollektíva közgazdász újságíróiból és tanáraiból, illetve a Boston és környéke – University of Massachusetts, Massachusetts Institute of Technology, Wheaton College –, a New York és környéke – Rutgers, Cornell University –, valamint a Los Angeles – University of California – körzetében található egyetemek közgazdasági karainak oktatóiból áll. Az első csoport talán legismertebb tagjai Betsy Reed, ex-főszerkesztő, John Miller, közgazdász és Marc Breslow, jelenlegi szerkesztő, akiknek rendre a nők és feketék elnyomásáról, a költségvetési deficit-csökkentésről és a GDP-növekedésről feltételezett pozitív hatások cáfolatáról, valamint a környezetvédelem és a szegénypolitika égető problémáiról jelennek meg írásai. A folyóirathoz kötődő tanácsadó társszerzők között feltehetően a legjobban ismert Gerald Epstein, Robert Pollin valamint Jim Campen neve, akik 1993-ban, a bankválságokat követően adták ki tanulmánykötetüket Transforming the U.S. Financial System (Az amerikai pénzügyi rendszer átalakítása) címmel. Ebben ajánlásokat fogalmaznak meg a bankrendszer megreformálására, többek között a bankok munkateremtő beruházásokra kényszerítésén és a Központi Bank döntésmechanizmusának nyilvánosabbá tételén keresztül. Végül érdemes megemlíteni a szerkesztőség legutóbbi próbálkozását a folyóirat szakmai presztízsének emelésére, melynek keretében négy, a társadalomtudományok terén és a politikai porondon elismerten kiemelkedő tudós, közéleti személyiség lett az újság ösztöndíjasa. ők négyen: a szakszervezeti aktivista Barbara Ehrenreich, a médiakutató Edward Herman, a rádióriporter Jim Hightower és a közgazdász Lester Thurow, akik közül kéthavonta legalább kettő megjelentet egy-egy írást az újságban.

A kollektíva tagjai közül érdemes megjegyezni a fent nem említett Chris Tilly nevét is, aki a Haitiről és Kubáról szóló írásai mellett tavaly írt egy könyvet Half a Job (Félmunka) címmel, mely statisztikai adatok és vállalatvezetőkkel, illetve munkásokkal készített mélyinterjúk segítségével tárja fel az Egyesült Államokban divatossá vált részmunkaidős, temporális és szerződéses foglalkoztatás hátrányait a munkásokra nézve. A könyvből kiderül, hogy a 70-es évektől napjainkig megtörtént 3,3%-os emelkedés a részmunkaidős foglalkoztatottak létszámában 92%-ban kényszer hatására történt, lévén, hogy a munkások nem találtak teljes munkaidős foglalkoztatást. A McDonald’s étteremlánc részmunkaidős munkáltatói gyakorlatára utalóan “McJob”-nak titulált foglalkoztatás előnyei a vállalatvezetők számára azonban hatalmasak: kevesebb TB-hozzájárulást, nyugdíjat és egyéb járulékos költséget kell fizetniük a munkások után, s ráadásul még az elbocsátás költségei is megspórolhatók. Tilly következtetése, hogy a McJob-effektus ellen sikeresen csak a szakszervezetek vehetik fel a versenyt, amelyeknek immár nem üzem- és iparág-specifikusan, hanem földrajzi régiók és foglalkozások szerint kellene szerveződniük.

A fenti érvelés helyességét igazolják a szerkesztőség kollektívájával szoros kapcsolatban álló politikai aktivisták és szakszervezeti vezetők is, akik közül tavaly Stephen Lerner, a legnagyobb amerikai szakszervezeti egyesülés, az AFL-CIO egyik prominens személyisége fejtette ki véleményét a lap hasábjain a sikeres szakszervezeti fellépés alapfeltételeiről. Lerner szerint nem kell bedőlni annak a sokat hangoztatott mesének, hogy a termelés globalizációja miatt a külföldi olcsó munka lehetőségét kereső, végtelen tőkemobilitással rendelkező nagyvállalatok egyszerűen odébbállnak, ha az amerikai munkások bérkövetelései vagy szervezkedései nincsenek ínyükre. Rengeteg nagyvállalat a közhiedelemmel ellentétben ugyanis kötődik egy bizonyos régióhoz, amelyen túl már csak nagy nehézségek árán lenne képes terjeszkedni. Lerner a New York-i takarító-iparágat veszi például, ahol is a sikeres szerveződéshez egyszerűen a New York-ban és környékén dolgozó takarítók döntő többségét kellene megnyerni a szakszervezeteknek. Ezek aztán sikerrel tudnának tárgyalni alkalmazóikkal, akiknek, más munkaerő híján, nem lenne más választásuk, mint elfogadni a környékbeli takarítómunkások által támasztott feltételeket.

A témában megszólal természetesen a másik oldal képviselője is, méghozzá nem kisebb személyiség, mint Robert Reich, a Clinton-kormány munkaügyi minisztere, aki korábban a Harvardon volt közgazdászprofesszor. Reich, annak ellenére, hogy a kabinet leginkább baloldali érzületű politikusaként tartják számon, azzal érvel, hogy a “nemzetközi helyzet fokozódik”, és ha az amerikai munkások a jelenlegi kőkemény konkurrencia és a növekvő gépesítettség mellett többet akarnak keresni, akkor tovább kell képezniük magukat. Reich szerint ugyanis a munkások átlagbérének stagnálása annak az eredménye, hogy romlik az általuk elvégzett munka színvonala. Éppen ezért a minimálbér növelését ő is csak akkor támogatná, ha az együttjárna a munkások képzettebbé válásával. Reich sajátos interpretációjára reagálva először Chris Tilly mutat rá arra a jelenségre, hogy míg az amerikai munkások képzettsége évtizedek óta folyamatosan javul, indexált reálbérük az utóbbi 25 év során 19%-kal csökkent. Tilly emellett kifejti, hogy a termelés fokozódó gépesítettségének sem kellene feltétlenül elbocsátásokhoz vezetnie, hiszen a fejlett technológiát nem csak munkások kiváltására lehet használni, hanem szolgálatukba is lehet állítani. A rövid távú profitot leső és a cégek negyedéves jelentéseire koncentráló tőzsdecápák által uralt tőkepiaci kontroll azonban egyenesen arra kényszeríti a cégek vezetését, hogy gyors eredményeket érjenek el a létszámleépítéseken keresztül. Mindazonáltal, mint megjegyzi, a kormányzati intézkedések is többnyire csak rontanak a munka világának helyzetén. Elég csak a NAFTA szabadkereskedelmi szerződés munkavédelmi és szerveződési szabadságot érintő paragrafusára gondolnunk, amely, ahogy az eddigi három eset mutatja, tömeges elbocsátások esetén csak ajánlásokat tesz lehetővé az erre a célra létrehozott állami felügyeleti szerv (National Administrative Office) részéről.

Lester Thurow egy tágabb kontextusba ágyazva mutat rá Clinton politikájának kétszínűségére, aki is először elfogadta a szakszervezetektől a megválasztásához nyújtott anyagi támogatást, majd az 1994-ben végigsöprő új konzervatív hullám előtt behódolva addig soha nem látott mértékben nyirbálta meg a jóléti juttatásokat, miközben a Pentagon költségvetését a hidegháborús szintre emelte. Thurow szerint a munkapiac a 70-es évek szerkezetváltásának következtében átstruktúrálódik, ami a képzett termelő munkák helyett egyre inkább az alulképzett szolgáltatóipari munkák iránt növeli a munkáltatói igényeket. A republikánusok Contract with America (Szerződés Amerikával) című kiáltványa, majd pedig Clinton jóléti reformja tulajdonképpen ezt az olcsó munkaerőt teremti meg. A jóléti reform egyik legfontosabb eleme a “workfare”, mely szerint két évig tartó bármilyen jóléti juttatásban történő részesülést követően csak akkor juthat további segélyekhez a delikvens, ha munkába áll. Ez azonban, amellett, hogy távolról sem a munkapiacra való felkészülést szolgálja, lehetetlenné teszi a Reich által oly fontosnak tartott továbbképzést, hiszen az ilyenkor kötelező napi 6–7 órában végzett többnyire aljamunkák mellett nem jut idő továbbképzésre, de még gyermeknevelésre sem. A Reich által oly gyakran emlegetett jóléti juttatás, a munkába álló munkanélkülieknek járó adóvisszatérítés mértéke ugyancsak jelentősen csökkent a Clinton-adminisztráció alatt, nem is beszélve arról, hogy a munkabéreket terhelő adók második világháború óta tartó növekedése, illetve a tőkejövedelmekre kivetett adók csökkenése is töretlen. Ha még ehhez azt is hozzávesszük, hogy a Clinton-kormány első négy éve alatt megteremtett 8,5 millió munkahely többsége átlag alatti fizetést biztosít, s hogy egymillió munkaképes ember egyszerűen eltűnt a munkapiacról feladva a munkakeresés reménytelen küzdelmét, ami – a bebörtönzések számának növelésével együtt – jelentősen segített kozmetikázni a politikailag oly fontos munkanélküliségi rátát, akkor nyugodtan állítható, hogy Bill Clinton még Jimmy Carteren is túl tesz a legrepublikánusabb demokrata elnök címéért folytatott küzdelemben.

Randy Albelda, a Dollars and Sense szerkesztőségének tagja hasonló kozmetikázásra hívja fel a figyelmet legújabb könyvében – The War on the Poor: A Defense Manual (Háború a szegények ellen: a védekezés kézikönyve) – a szegénységi szinttel kapcsolatban. Nem elég ugyanis, hogy a munkanélküliségi ráta nem mutatja a létminimum alatt élők számát, de még az erre hivatott szegénységi ráta is szándékosan elavult módszerekkel számol. A 60-as évek második felében, Johnson elnök nevével fémjelzett “Háború a szegénység ellen” című szövetségi program keretében egy Orshansky nevű közgazdász dolgozta ki a rátát, amit azóta indexálnak, hogy megállapítsák az aktuális évben a szegénységi szint alatt tengődő háztartások arányát. Csakhogy a vizsgált háztartások fogyasztási szerkezete azóta nagy mértékben megváltozott, és például az élelmiszerek ma már nem az egyharmadát, hanem kb. az egyhatodát teszik ki a kiadásoknak, mialatt a házra, a gyermeknevelésre vagy az egészségmegőrzésre fordított összegek tetemesen megnőttek. Ezen kívül a temporális munkák természetéből adódóan számos esetben előfordul az is, hogy egyes háztartások csak bizonyos pangó hónapokban kerülnek jóval a szegénységi szint alá, míg éves szintre vetítve éppen felette vannak. Egy olyan országban azonban, ahol, ahogy Albelda fogalmaz, a szegénygyalázás divattá vált, nem várható sem korszerűbb mutatók kidolgozása, sem a meglévők korrigálása. A republikánusok ugyanis előszeretettel terjesztik az 50–60-as években a nagy állam szárnyai alatt felnövő, lebzselésre és pszichológiai függésbe kényszerített, tunyaságában elhízó “underclass” mítoszát, amely önmagában egyszerre okolható a költségvetési deficitért, a fizetési mérleghiányért, és a termelékenység csökkenéséért, és még ki tudja mi mindenért. Newt Gingrich, a republikánusok képviselőházi vezetője szerint az állami juttatások egyenesen tönkreteszik a szabad akaratukban és választásukban ilyenformán megsértett helyi közösségeket, amelyek tagjai így gazdaságilag kényszerítve vannak arra, hogy ne dolgozzanak. Gingrich-hez hasonlóan azonban a legtöbb, fenti retorikát alkalmazó, túlnyomóan fehér politikus nagy valószínűséggel még soha sem került kapcsolatba segítségre szoruló emberekkel. Nem mentek el meglátogatni egy menhelyet vagy egy lerobbant fekete negyedet, tehát semmit sem tudhatnak a szegények helyzetéről. Albelda szerint, ha a politikusok az állami juttatások megnyirbálása és börtönök építése helyett a szegénység kialakulásának okaival, tehát a rasszizmussal, a szexizmussal, az oktatási rendszer hibáival és a humánus munkahelyek elégtelen számával foglalkoznának, akkor még újjá lehetne éleszteni a Reagan alatt félbemaradt szegénységellenes háborút.

A Dollars and Sense szakmai műhelyében született meg egyébként a Reagan-korszak gazdaságpolitikájának talán az eddigi legátfogóbb baloldali kritikai elemzése, amely méltán eredményezett szerzőinek világhírt. Az 1990-ben megjelent After the Waste Land: A Democratic Economics for the Year 2000 (A szemétdomb után: demokratikus közgazdaságtan a 2000. évre) című könyv szerzői a tavaly márciusban elhunyt David Gordon, valamint Thomas Weisskopf és Samuel Bowles kezdettől fogva szoros szakmai kapcsolatban álltak/állnak az újsággal. A “reagonomics”-ról megfogalmazott gondolataik áttekintése már csak azért is hasznos lehet, mert a Reagan-korszakban bevezetett gazdaságirányítási eszközök, valamint a 80-as években beindult gazdasági és társadalmi folyamatok napjainkban, a 90-es évek végén is visszaköszönnek.

A jobboldali közgazdászok sokat hangoztatott tétele, hogy nem az emberi áldozatokat, hanem a gazdasági eredményeket kell tekinteni egy korszak megítélésekor. Nos, Gordon és társai adatokkal bizonyítják, hogy Reagannek nem sikerült megállítania a 60-as évek óta folytatódó stagflációt, s a felhalmozás társadalmi rendszerének eróziója által teremtett helyzetet elnökségének nyolc éve alatt még súlyosbította is. A tények: a 70-es évek átlagához képest a 80-as években a reál-GNP növekedése nem változott, a tőkefelhalmozás üteme csökkent, a reáltermelékenység növekedése nőtt, de nem érte el az 1973 előtti szintet, a költségvetési és a kereskedelmi hiány, valamint az államadósság megugrott, mialatt a megtakarítási hányad a korábbinak egyharmadára csökkent. Pedig a sikerhez adottak voltak a politikai támogatottság feltételei, amit az is bizonyít, hogy a jobboldal megnyerte az összes fontosabb politikai csatát saját gazdaságpolitikai eszközeinek alkalmazására. Így a monetaristák – elsősorban a még Carter által kinevezett Fed-elnök, Paul Volcker – megkapták a magas kamatlábat, a kínálati oldal képviselői – elsősorban Arthur Laffer, a róla elnevezett Laffer-görbe atyja – megkapták a jómódú rétegek és a vállalatok adóinak csökkentését, a szabad piacot támogatók megkapták a deregulációt, a Pentagon “héjái” megkapták a katonai költségvetés bővítését, a vehemensebb anti-unionisták pedig megkapták a szakszervezetek tevékenységének korlátozását szabályozó törvényeket. Minden adott volt tehát, a siker – az infláció megfékezésén túl – azonban mégis elmaradt. Gordon, Weisskopf és Bowles szerint a hibát a választott eszközök együttes alkalmazásában kell keresni, valamint abban a valószínűsíthető mögöttes feltevésben, hogy a Reagan-kabinet, amely az amerikai tőkésosztály túlnyomó többségének anyagi támogatásával jutott hatalomra, tulajdonképpen nem a gazdaság működését akarta hosszú távon új alapokra helyezni, hanem csupán a meglévő jövedelem-eloszlási viszonyok átrendezését célozta meg.

Gordonék érvelésének öt lényeges pontja van. Az első, hogy hibásnak bizonyult az a feltevés, hogy a gazdag állampolgárok és a társaságok adóinak csökkentése, illetve az így felszabaduló többletforrások növelik majd a magánmegtakarításokat. A háztartások reálbércsökkenése ugyanis még inkább a háztartások fokozott hitelkeresletét és így azok eladósodását eredményezte. A második, hogy az arrogáns, elbocsátásokkal fenyegető, és a szakszervezeteket a vállalati döntésekből kizáró vállalatvezető stílus bénítólag hatott a munkatermelékenység növekedési ütemére. A harmadik, hogy a sokat emlegetett Adam Smith-i láthatatlan kéz politikája alapvetően elhibázott, hiszen az állam szerepének szükségessége mára már több területen, úgymint környezetvédelem vagy kutatás-fejlesztés, bizonyítást nyert, és a szabad piaci elvet követő módszerek, mint például az adható–vehető szennyezési jogok piaca, nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. A negyedik, hogy a katonai kiadások növelése kiszorító hatást gyakorolt a közvetlenül munkahelyek megteremtését célzó közberuházásokra. Az utolsó meglátás pedig, mely szerint a magánberuházásokat nemhogy ösztönözte volna, hanem még inkább visszafogta a gazdaságpolitika, az elevenébe hatol a reaganomics híveinek, akik a beruházások serkentését tették meg közgazdasági érvrendszerük alappillérének. Érdemes ezért ezt egy kicsit közelebbről megvizsgálni.

Tény, hogy 1979-től a 80-as évtized végéig a beruházások GNP-hez viszonyított aránya megközelítőleg öt százalékpontot csökkent. Mindez a jobboldali érvelés szerint csak gonosz manók műve lehetett, hiszen a 80-as években újra a 60-as évek szintjére emelkedett a profitarány, azaz a profit részesedése a megtermelt jövedelemből. Ez utóbbi pedig, visszaforgatott nyereség formájában, “tudvalevőleg” a beruházások motorja. Gordon és szerzőtársai azonban rámutatnak, hogy a “mainstream” érveléssel ellentétben a magánberuházások növekedésére három dolog van hatással: a kamatláb, a kapacitás-kihasználtság, valamint kis mértékben a profitráta, tehát a profit összegének a tőkeállományhoz viszonyított aránya. Ez utóbbi a kérdéses időszakban a 60-as évek szintje alatt egy százalékkal stagnált. A két kulcsváltozó azonban kétségkívül a kihasználtság, valamint a kamatláb, melyek a beruházások serkentésével gyökeresen ellentétes irányban alakultak. A kihasználtság aránya jelentősen csökkent, ami a munka elvesztésének magasabb költsége miatt megnövelte a munkások körében a munkafegyelmet, gyengítette a szakszervezetek pozícióját, és így lehetővé tette a tőkések számára a reálbérek leszorítását. Másrészt a reálkamatláb magasan tartása a többi valutához képest felértékelte a dollárt, ami pedig olcsóbbá tette az importot. Mindez párosulva az adócsökkentéssel jelentősen növelte a profit részesedését a megtermelt jövedelemből, s ezen keresztül felgyorsította az alsó és a felső jövedelmi rétegek távolodását egymástól. Az alacsony bérek és importköltségek tehát növelték a profitarányt, az ezek elérését szolgáló eszközök, a kihasználtság alacsonyan tartása és a magas kamatláb viszont csökkentették a beruházásokat. Mindez ilyen értelemben tehát már nem csak a jövedelem-eloszlási viszonyokban, hanem a megtermelt jövedelem mértékében is visszalépést jelentett, hiszen egyfajta dezindusztrializációt indított el, mely máig tart, és önmagában a tőkés újratermelés logikájával ellentétes. Mindennek fényében nem túlzás az az újságban sokszor látható karikatúra, mely a tőkéseket disznók alakjában ábrázolja, akik felzabálják Amerika jövőjét.

Hosszasan lehetne még sorolni a Dollars and Sense által érintett témákat a költségvetési deficittől a választási rendszer visszásságain keresztül a szakszervezeti mozgalom gyengeségének okaiig, és ki lehetne térni az elenyésző számban felbukkanó politikai vonzatú cikkekre is. Annyi azonban az eddigiekből is világos lehet, hogy a folyóirat valóban kiérdemli a radikális jelzőt, hiszen eszmeiségében gyakorta messze túlmutat a szociáldemokrata platformra jellemző “kinek mi jut?” kérdéskörén, és bátran felteszi a “ki mit csinál?” kérdést. Ez pedig, pestiesen szólva, nem semmi egy olyan országban, ahol majdnem másfél évszázada ugyanaz a két, alapvetően tőkés érdekeket képviselő párt uralja a politikai porondot, és ahol bárkire, aki kiejti a munkás szót, rásütik, hogy kommunista, és hogy osztályharcot próbál szítani. Az újság egyébként már meg is találta politikai szövetségesét az egyelőre még csak helyi választásokon induló, de eredményei alapján egyre reményteljesebb Új Pártban, melynek programja tulajdonképpen a folyóirat eszmerendszerének lenyomata.

Végül, szokásunkhoz híven kedvcsinálónak álljon itt egypár a folyóirat legérdekesebb főcímeiből: Csendes hanyatlás, A homokos reklám korszaka, Rakétafejekből szélmalmokat, Haiti agóniája, Az elszabadult munkanélküliség, A Szerződés megfejtése, Nők a világgazdaságban, A zöld máz alatt, Demokrácia eladó. A témákhoz a szerzők szívesen látják a hozzászólásokat a következő e-mail címen: dollars@igc.apc.org.