←Vissza

Print
Hugo Radice: A globalizáció kérdése
Az 1996-os év egyik slágerkönyvét, Paul Hirst és Grahame Thornpson Globalization in Qustion című kötetét mutatja be és bírálja a szerző. Elmagyarázza, hogy a globalizáció ideológiájának bírálata nem jelentheti a globalizáció tényének kétségbe vonását

A Kérdéses globalizáció (Globalisation in Question. Cambridge, Polity Press, 1996.) című könyvében Paul Hirst és Grahame Thompson (a továbbiakban H&T) a globalizáció retorikáját ütközteti a közérdek védelmében folytatott demokratikus kormányzás lehetőségének robosztus jelszavával. Hatásos intellektuális választ ígérnek, a politikai vita megalapozását, egyszersmind a globális tőke hatalmának megfékezését, sőt visszaszorítását. Szerintük nemcsak a globalizáció valódi előretöréséről szóló hírek túloznak nagymértékben, hanem felnagyított az a veszély is, amit mindez a nemzetállamok szabályozó képességére jelent: mind olyanok vagyunk, mint a reflektorfénybe került nyulak, nem látjuk, hogy még birtokunkban vannak a meneküléshez, sőt a közeledő pusztító erő befolyásolásához szükséges hatékony eszközök.

Ez a következtetés bizonyára minden haladó polgár szívét megmelengeti: de akkor miért van az, hogy olyan önfejűnek, sőt veszélyesnek találom a könyvet, annak ellenére, hogy számos politikai javaslatukkal egyetértek? Azért, mert miközben a közügyektől a mai egyenlőtlenségen és igazságtalanságon át eljutnak elfogadott meggyőződésünkhöz, a globális szabályozás és kormányzás erősítésének szükségességéhez, olyan analitikus útvonalat követnek, amely empirikus, teoretikus és politikai gyengeségekkel van megtűzdelve, s ami miatt rossz irányba tekintenek, és a rossz eszközöket szorongatják.

A könyv három részre tagolódik. Az első két fejezet fogalmi és történelmi áttekintést nyújt, definiálva a vita területét; a következő három fejezet elemzi a kereskedelemmel, a tőkeáramlásokkal, a migrációval, a multikkal és az Észak-Dél viszonnyal kapcsolatos új világgazdasági trendeket; az utolsó három fejezet pedig ennek a világgazdaságnak a kormányzati rendszerével foglalkozik különböző szinteken, különösen a benne lévő nemzetállam feladatával.

Mi a globalizáció?

H&T a nemzetközi gazdaság (NG) és a globalizált gazdaság (GG) közötti ideális típusú megkülönböztetés bevezetésével indít. Az NG egy olyan rendszer, amelyben a nemzeti gazdaságok az elsődleges egységek (entitások), amelyek "biliárdgolyók" módjára lépnek kapcsolatba egymással úgy, hogy a nemzetközi események és erők "megtörnek a nemzeti politikákon és folyamatokon" (8.). Ugyanakkor egy GG-ben "a nemzetgazdaságokat bekebelezik és újraformálják a nemzetközi folyamatok és tranzakciók... A nemzetközi gazdasági rendszer autonomizálttá és társadalmilag beágyazatlanná válik, amint a piac és a termelés igazán globálissá lesz... a nemzeti szintet áthatja és átalakítja a nemzetközi." (10.)

Ha most egy GG lép az előző NG helyébe, annak négy fontos következménye lesz. Első a "kormányzásának alapvető problematikája" (10.). A globális, "társadalmilag dekontextualizált" piacokat nehéz lenne szabályozni még az egyetértésben működő államoknak is; a szabályozatlan piaci erők konfliktushoz, versenyhez és dezintegrációhoz vezetnek. Ilyen rendszerben a vállalatoknak még globálisabbá kell válniuk, hogy biztosítsák magukat a veszélyekkel szemben. Másodszor, a multinacionális vállalatok (MNV) transznacionális vállalatokká (TNV) válnának, nem lenne többé egyetlen nemzeti bázisuk, nem korlátozná őket egy nemzetállam sem: mobilitásuk arra kényszerítené a kormányzatokat, hogy elfogadják a szabályozás standardizált formáit. A cégek alapfeladatai többé nem feltétlenül lennének "otthon". Harmadszor, a szervezett munkaerő befolyása tovább csökkenne, mivel a tőke globális mozgása aláásná a bérfejlesztés és munkakörülmények javításának szociáldemokrata stratégiáit. Negyedszer, a nemzetközi politikai rendszer "multipolárissá" válna, minden nemzetállam hatalma csökkenne - még a korábbi vagy lehetséges hegemónoké is -, és köz- és magánszereplők széles skálája kerülne a globális politika küzdőterébe.

A második fejezetben vitatják, hogy a világkapitalizmus számos jelenlegi változása ellenére az NG GG-vé vált volna. A gazdasági élet már 1914 előtt jelentősen nemzetközi volt, nagyobb nyitottsággal, amit a kereskedelem és tőkeáramlás GDP-hez viszonyított arányával és munkaerő-áramlással mértek. A reálkamatláb kiegyenlítésével mért pénzügyi integráció, az értékpapírpiacok integrációja és a nettó tőkeáramlás mértéke 1960 óta nőtt: azonban valószínűleg ez is kevesebb, mint az aranystandard idején, habár az offshore piac növekedésének jelenlegi trendjei, a pénzügyi eszközök innovációja és a konglomeráció új szabályozási problémákat vet fel. A közvetlen külföldi beruházások jelentős növekedése csak a 80-as évek közepe óta tapasztalható újra. Ami a nemzetközi kormányzati rezsimek történetét illeti, H&T azt mondja, hogy ezek sosem engedtek teljes autonómiát a nemzetállamoknak, míg az autonómia mértéke hosszabb távon egyértelmű trend nélkül változott.

Így H&T a globalizációt egyértelmű eltolódásként definiálja az NG-ből a GG-be, mint a világkapitalizmusban végbemenő folyamatok alapformáját. Beismerik, hogy GG-modelljük a "gazdasági globalizáció tézisének erőteljes változatát" képviseli, és ezért talán azzal vádolhatók, hogy mondanivalójuk kifejtéséhez egy "pofozógépet" vesznek igénybe (3.). Valóban így van: azon állításuk például, hogy a globális piacok és a termelés (szemben, implicite, nemzeti ellenfeleikkel) "nincsenek társadalmilag beágyazva", nincs megalapozva, és könnyen kikezdhető a köz- és a magánszféra transznacionális intézményeire és gyakorlatára történő utalásokkal. Azt mondják, hogy ez a "szélsőséges és egyoldalú ideáltípus" (7.) lehetővé teszi, hogy megkülönböztessék az összekapcsolódó változásokat egy modellben a szerkezeti modellváltozástól. Figyelmet érdemel azonban, hogy, szemben a rideg és szélsőséges GG-modellel, NG-modelljük elég rugalmassággal rendelkezik ahhoz, hogy "összekapcsolódóan" felölelje azoknak az empirikus bizonyítékoknak a nagy részét, amelyeket általában kevésbé szélsőséges globalisták rángatnak elő. Ez a megközelítés nagyon hasonlít ahhoz, amikor az emberi evolúció legfrissebb témáiról vitatkoznak a teremtéselméletre hivatkozva.

Ugyanakkor a GG-modell történelmileg is erőltetett, mert csak egy korábbi NG lehetséges örököseként jelenik meg. Közkeletű nézet, hogy a 60-as évek óta sokkal nagyobb volt az integráció a nemzetgazdaságok között, hogy a globális pénzügyek túljártak a nemzeti szabályozás eszén, és hogy a nemzetállamok autonóm politikai döntési képessége jelentősen lecsökkent. Ám valójában - mondják ők - 1914 előtt is hasonló volt a helyzet, amikor definíció szerint csak NG-modell létezhetett. De miért ne fogjuk fel inkább az elmúlt harminc év fejlődésén túl a világkapitalizmus egészének történetét olyan folyamatok összességeként, amelyek mind a "globalizmus", mind pedig a "nemzetállamiság" felé mutatnak? Ilyen szempontból a nemzetállam szuverenitása "nem áthatolhatatlan akadály, hanem a kapcsolat egy képlékeny része a nemzetközi és a hazai szféra között" (Picciotto, 1996. 7.). Így a "globalizációként" definiált jelenséget sem támogatóinak, sem pedig bírálóinak nem kell úgy tekinteniük, mint a nemzetállam ellentétét, hanem mint a "nemzeti és a nemzetközi közötti kapcsolat lebontásának és újraépítésének folyamatát" (uo.).

Mennyire globális a tőke?

Továbbhaladva a globalizációval kapcsolatos empirikus bizonyíték felé, a harmadik fejezet áttekinti a kereskedelem, a közvetlen külföldi befektetések (KKB) és az országok közötti egyenlőtlenség trendjeit, és foglalkozik a kereskedelem KKB-be való eltolódásával, ami a világgazdaság terjeszkedésének fő hajtóereje. Ez új kormányzási problémákat vetett fel, amint ezt a GATT Uruguayi Fordulója is bizonyította. A KKB-erőteljesen területileg csoportosult, és valódi hatáskörét méltánytalan szövetségek és kisebb MNV-k megjelenése növeli. A hazájuk által támogatott legnagyobb cégek növekedése a nagyrészt önálló nemzeti vagy területi piacokban rejlő hazai alapú előnyök oligopolista kizsákmányolásán alapszik. A KKB-állományok és áramlások forrása és célpontja túlnyomórészt Észak-Amerika, Európa és Japán, mivel mindhárom kiváltságos kapcsolattal rendelkezi egy "kliens"-régióval. A KKB koncentrációja súlyosbítja az országok közötti egyenlőtlenségeket; ezeket nagyobb észak-dél irányú tőkeáramlással megcélozva nemcsak a politikai feszültségeket lehetne elkerülni, hanem az északi ipari többletkapacitást is fel lehetne használni. Ez viszont cserében a KKB-vel kapcsolatban új kormányzati mechanizmusokat igényelne, például a tulajdonjogok, a munkajogi normák és az adózás területén.

Eddig jó! De H&T ezután azt bizonygatja erőteljesen (4. fejezet), hogy a KKB növekedése ellenére a befektető cégek az eladást, a vagyontárgyakat, a profitot és a kutatási és fejlesztési tevékenységeket illetően túlnyomórészt hazai orientáltságúak maradtak: nincs jele valóban globális, "transznacionális" vállalatok megjelenésének - s ezért ragaszkodnak inkább a "multinacionális" jelző használatához. A probléma egy része megint a definícióból származik. Az MNV egy olyan vállalat, amelynek "egyértelmű nemzeti bázisa van" (9.), de külfölfön is tevékenykedik. A TNV "valódi szabad tőke, jellegzetes nemzeti azonosság nélkül, nemzetközi menedzsmenttel, amely legalább potenciálisan hajlandó arra, hogy bárhol a Földön letelepítsék és újratelepítsék annak érdekében, hogy vagy a legbiztosabb, vagy a legmagasabb bevételt biztosítsák" (11.). Míg e definíció utolsó eleme - a "legalább potenciálisan" kitétel miatt - semmitmondó, a másik három megint csak egy pofozógépet jelent.

Empirikusan azonban a 4. fejezet nagyon gyenge. Először is az 1987-es adathalmazuk (vagy legalábbis ahogyan használják) az MNV "nemzeti bázisát" mint szupranacionális régiót definiálja: az eladási, vagyon- és profitelemzésnél az USA vállalatainak "otthona" magában foglalja Kanadát is (és fordítva), a japán cégeknél ez "Ázsia/Csendes-óceán", az Egyesült Királyság (UK) és Németország cégeinél pedig "Európa, Közel-Kelet, Afrika"! A szerzőknek az a fogása, hogy feltevésüket igazoló adatokat hozzanak létre, átlátszó, annál is inkább, mivel a 7. fejezetben ragaszkodnak ahhoz, hogy még az EU sem egy önálló állam, és nem is szabadna így kezelni. Másodszor, mivel 1992-93-as adathalmazuk más alapokra épül, nem nyújthatnak semmilyen egyértelmű információt a trendekkel kapcsolatban, de elfelejtik megemlíteni, hogy minden adat, ami Dunning (1993) vagy Dicken (1992) alapművében és az ENSZ éves Befektetési Szemléjében (World Investment Review) megjelenik, a cégek, a szektorok és a hazai országok nagy többségében az eladás, a vagyontárgyak és a profit külföldi részesedésének jelentős növekedésére utal. Harmadszor, soha senki sem tagadta, hogy az MNV/TNV-k hazai bázisukról indulnak el, és ha ez történetesen egy gazdag és nagyméretű gazdaság (USA, Japán), akkor a hazai bázis továbbra is mennyiségileg uralni fogja a tevékenységét; viszont nem erről van szó kisebb és/vagy történelmileg nemzetközibb gazdaságok, mint pl. az Egyesült Királyság, Hollandia, Kanada, Svédország vagy Svájc vállalatai esetében.

Mindenesetre az egyszerű átlagmennyiségek használata nem mond el semmit arról, hogy mi hajtja az MNV/TNV-ket. Amint megnézzük stratégiájukat és szerkezetüket, egészen más képet kapunk, mint H&T. Egyre több vállalat (bármely nemzetiségű) alkalmaz globális termékelosztási szerkezeteket, helyi marketingstratégiákat egy globális "alapmodellből" kiindulva, használ közönséges termelési felszerelést nagy távolságokba elkülönített helyszíneken, koordinál gyártási ütemterveket globális termelési hálózatok mentén, vizsgál technológiai forrásokat az egész világon... Természetesen menedzsmentjük, alapvető K+F-jük és mindenekfelett tulajdonjoguk túlnyomórészt hazai marad, de hát csak a globális tőke legelvakultabb védelmezői állították ennek ellenkezőjét.

Észak-Dél-egyenlőtlenségek

Az 5. fejezetben H&T jogosan száll vitába néhány globalista kijelentéssel, hogy gyors, KKB vezette növekedés a kevésbé fejlett országokban (KFO) átalakítja az Észak-Dél egyensúlyt. Mint a legtöbb progresszív és heterodox író, ők is úgy látják, hogy a növekedés néhány kevés társadalmi akadállyal és kedvező nemzetközi környezettel rendelkező, politikailag stabil KFO-ra korlátozódik. Szerintük az újonnan iparosított kelet-ázsiai országok sikere a nagy megtakarításnak és az óvatos állami beavatkozásnak, nem pedig a laissez faire politikájának köszönhető; míg ez a "nemzeti" gazdasági fejlődés folyamatos lehetőségét szemlélteti, addig a legtöbb KFO-nak nehéz lesz követnie ezt az utat, különösen, ha arra kényszerítik őket, hogy elfogadják a WTO (Világkereskedelmi Szervezet) új liberalizmusát. Csak néhány munkaintenzív szektornál valószínű, hogy alacsony bérekkel rendelkező KFO-kba települ, a magas szintű közvetlen külföldi befektetések illékony és törékeny növekedéshez vezetnek; sőt még ez is a visszájára fordulhat, ha az északi fellendülés elzárja ezt a KKB-csapot. Rugalmas gyártási stratégiák szívesen tartják vissza a magas hozzáadott értékű termelést Északon, és még meg is engedhetik Északnak, hogy versenyezzen Dél tömegtermelésével; mindenesetre Észak bármikor tehet proketcionista intézkedéseket az alacsony bér fenyegetésével szemben. Ha a globális gazdagság bármilyen újraelosztása előfordulna is, H&T számára ez csak a világgazdaság szándékos átalakításaként történhetne meg egy megfelelő kormányzati rendszer segítségével.

H&T értelmes utat vág a győzelem és katasztrófa szélsőséges előrejelzései között, de még mindig marad néhány komoly nézeteltérésünk. Először is nem értek egyet az egyenlőtlenségek "nemzet-közi" olvasata tekintetében. Hagyományos statisztikai "valósághoz" és hagyományos fejlődési elmélethez kötődve a nemzeten belüli egyenlőtlenséget a legtöbb KFO-ban csak mint a fejlődés akadályát ismerik el, amely aláássa a politikai stabilitást és a gazdasági fejlődést, ahelyett, hogy Észak és Dél koloniális és neokoloniális kapcsolatainak legalább olyan lényeges részének tekintenék. Nem látok bizonyítékot arra, hogy kétségbe vonható a függőség-teoretikusok nézete, miszerint a legtöbb KFO-ban jelentős városi elitet integráltak gazdaságilag, társadalmilag, politikailag és kulturálisan a globális gazdasági folyamatokba (Sunkel, 1973.), és hogy ez létfontosságú tényező a nemzeti fejlesztési stratégiák kudarcának magyarázatában. Másodszor, itt van az az érv, hogy a rugalmas termelési stratégiák lehetővé teszik "az Észak" számára, hogy a versenyben legyőzze az alacsony bérekkel dolgozó országokat. Ennek érvényessége azonban attól függ, hogy elfogadjuk-e a tömegtermelés/rugalmas termelés megkülönböztetésének valóságát és fontosságát; ez pedig finoman szólva is erősen vitatott (Pollert, 1991.; Braczyk és társai, 1995.). Igaz, ez nem tartozik H&T érvelésének legfontosabb részei közé.

Kormányzás és a nemzetállam

H&T a könyv harmadik részét azzal kezdi, hogy definiálja a kormányzás öt kölcsönösen függő szintjét: 1. a nagyobb államok (Triász) egyetértése; 2. kormányközi szabályozó ügynökségek; 3. gazdasági területi blokkok; 4. nemzetállamok; 5. szubnacionális területi hivatalok. Az alapelv minden szinten az, hogy a piacok mindig "a nem piaci társadalmi intézmények és szabályozó mechanizmusok kontextusába kell hogy beágyazódjanak" (123.).

A nemzetközi pénzügyek területére vonatkozóan - mely alapvető fontosságú - H&T elfogadja, hogy a 70-es években az állam vezérelte rezsimtől a piac vezérelte rendszerbe való elmozdulás kicselezte a kormányzás 2. és 4. szintjét, még akkor is, amikor ad hoc kiegészítették 1. szintű, az Ötök és Hetek (G5/G7) általi beavatkozásokkal. Nézetük szerint az utóbbi időszak fejleményei BIS-nél (Nemzetközi Fizetések Bankja) a bankfelügyelettel foglalkozó Basel Bizottságnál és a Tízek (G10) központi bankjainál nem egy végleges eltolódást jelez a szabályozatlan globális piacok irányába, hanem inkább a nemzeti szabályozás kiterjesztését és nemzetközi koordinációját. Azonban aktivistább és hivatalosabb szabályozás, amely finoman kombinálja az első négy szintet, csak nagyobb politikai elszántsággal alakulhat ki. Ami a kereskedelem, a migráció és a KKB témáit illeti, itt sem a tradicionális szuverenitás, sem a szabályozó kapacitás nem tűnik komolyan veszélyeztetettnek, és a nemzeti ellenőrzés és irányítás még mindig hatékony lehet, különösen az országok közötti koordináció által.

A nemzetgazdasági kormányzás problémásabbá vált, de a nemzeti kormányok megmaradtak olyan "politikai közösségeknek, amelyek kiterjedt hatalmukkal képesek a gazdasági szereplőket a területükön tartani és befolyásolni" (143.). Különösen fontos, hogy az állam megtartja pénzügyi hatalmát a nem mobil áruk és tényezők felett, biztosítja a kulcsfontosságú inputok és intézményes támogatások közellátását, és az "elosztó koalíción" keresztül kielégíti a "társadalmi konszenzus hangszerelésének" igényét. Ezekből a tevékenységekből hiányzik a hagyományos keynesiánus vezérelvek definíciója, és H&T úgy véli, hogy nagy különbségek lesznek a különböző országok képességeiben, amelyekkel mind országos, mind regionális szinten megvalósítják a hatékony kormányzást; e téren olyan országok lesznek előnyben, mint a "társadalmi kohézió" erősebb hagyományával rendelkező Japán vagy Németország.

A 7. fejezetben ezt a megközelítést alkalmazva az Európai Unióra (EU), H&T azon regionális, nemzeti és EU szintű erők egyensúlya mellett érvel, amelyek olyan közös érdekek körül összpontosulnak, mint a nemzetközi gazdaság újraszabályozása. A euro-keynesiánus program szükséges a fejletlenebb régiók "szintre hozásához" és Kelet-Közép-Európa újjáépítéséhez, de nehéz lesz végrehajtani, figyelembe véve az intézményi és történelmi tapasztalatokból adódó nagy különbségeket. (Egy "régiók Európája" sem megoldás, mivel a nemzeti kormányzatok közötti határozott "összhang" hiányában csak a területek közötti megosztottságot hangsúlyozza.)

Összességében azonban a 8. fejezetben H&T megismétli, hogy még mindig "nemzetközi", nem pedig "globális" gazdaságról beszélhetünk, és hogy a nemzetállamnak továbbra is jelentős kormányzati szerepe van. A jobboldal a globalizáció retorikáját a munkások jogai és a társadalmi jólét elleni támadások igazolására használja; ugyanez a fogalom a "radikális baloldal" számára (176.) megerősíti mind a kapitalista kizsákmányolás valóságát, mind a nemzeti szociáldemokrácia elégtelenségét. Azonban H&T szerint a megfelelő válasz nem a globalizmus és gazdasági önellátás ellentéteinek tompítása, hanem a mind az öt szintet felölelő koherens kormányzati rendszer kifejlesztése. A piacok szabályozást igényelnek, a gazdasági szereplők társadalmilag beágyazottak a nemzeti üzleti rendszerbe, cserébe pedig az országon belül és kívül a nemzeti közhatalom támogatja őket. A kialakuló komplex "új szuverenitásban" a nemzetállamok a területhez és a népességhez való viszonyuk miatt központi szerepet játszanak a kormányzásban (190.); ők és egyedül csak ők képesek legitim módon újra felosztani a közhatalmat az igényeknek megfelelően felfelé és lefelé.

A könyv ezen részében, mint korábban is, nagyon sok ésszerű elemzés és prognózis található, főleg az EU-t és a nemzetközi szabályozás megújításának lehetőségét illetően. Azonban előfordul egy sor, egymáshoz szorosan kapcsolódó fogalmi elem is, amelyek együttvéve komoly kétségeket támasztanak a politikai következtetésekkel szemben.

Először is, itt van a rend, a szabályozás és a kormányzás fogalma. Ezek H&T számára a piacok káosza miatt tűnnek szükségesnek, hiszen az magától értetődő módon társadalmilag romboló hatású: "a legtöbb piacnak a nem piaci intézmények és szabályozó mechanizmusok kontextusába kell beágyazódnia, ha hatékony eredményeket akarnak elérni" (123.). De ki dönti el, hogy mely eredmények hatékonyak? Az ezen a szinten tevékenykedni tudó tőkések szemszögéből a globális pénzügyek zűrzavara az elmúlt húsz évben rendkívül kifizetődő volt; lehetővé tette számukra, hogy oly módon szervezzék át gazdasági aktivitásukat, hogy a gazdagságot és a hatalmat visszaszerezzék maguknak, és ezért ez "hatékony eredménynek" számít. Ugyanakkor a "szabad piac" ideológiája döntően átvette a keynesiánus beavatkozás ideológiájának a helyét, előidézve, hogy az uralkodó társadalmi diskurzusban a piac mint a haladás elősegítője, nem pedig mint a társadalmi káosz forrása jelenik meg (Chang-Rowthorn, 1995. 17.).

Másodszor, nem tárgyalják elég egyértelműen a "kormányzás" céljait és arról, hogy kik és miképpen döntenek ezekről. Legtöbb esetben úgy tűnik, hogy a gazdaság arénájában olyan hagyományos célokról van szó, mint a növekedés, a szegénység legyőzése, a munkahelyteremtés és a biztonság. H&T újra és újra semmibe veszi vagy szépítgeti azt a tényt, hogy bármely "kormányzási" rendszerben politikailag választanak - a munkahelyteremtés és a pénzügyi fegyelem között, a jövedelem és gazdagság újraelosztása, illetve a piaci ösztönzők beiktatása között, a kenyér és cirkusz között; és politikailag döntenek a Harmadik Világ támogatásáról is. Úgy állítják be a nemzetállamot, mint a "társadalmi konszenzus jóindulatú hangszerelőjét", amikor az utóbbi húsz évben szinte minden kormányzat azzal volt elfoglalva, hogy megszervezze a gazdagság és a hatalom átirányítását a munkától a tőkéhez. De hiszen lényegében sem a munka, sem a tőke nem játszik lényeges szerepet H&T elemzésében. A munka felmerül egy röpke pillanatra az első fejezetben a globalizáció áldozataként, de onnantól kezdve sosem jelenik meg mint szervezett társadalmi érdek, sem nemzeti, sem nemzetközi szinten; még az is lehet, a nemzetközi szakszervezeti mozgalom nem is létezik (pedig létezik: l. pl. Herod, 1995.). A tőke sem jelenik meg mint társadalmi szereplő: sem a Brit Ipari Szövetség (CBI), sem a brüsszeli lobbysták, sem a Nemzetközi Kereskedelmi Kamara (ICC).

Harmadszor, és legsúlyosabb problémaként pedig itt van H&T államkoncepciója. Visszautasítva a marxista államelmélet minden változatát, de a pluralista és korporatista elméleteket is, a szuverenitás alapján határozzák meg az államot, adott számú lakosságból és más államokhoz való viszonyból kiindulva. A belső oldalon állam és polgár viszonya létezik, az érdekcsoportoknak itt nincs helye, nem is beszélve az osztályokról. Külsőleg a világgazdaság folyamatai szigorúan nemzetállamok között zajlanak, és ezért annál kevésbé van alapja az osztályérdekeknek vagy a felhalmozás dinamikájának. Ilymódon emberszerűsítve (antropomorfizálva) "az állam" - felhasználva feltételezett egyéni legitimációs erőforrását - választhat, hogy felfelé vagy lefelé delegálja ennek a szuverenitásnak az elemeit. Ez a megközelítés elvonatkoztat az állam és a tőkés felhalmozás különleges történelmi kapcsolatától (Arrighi, 1994.). Jóval túlmegy az "állam visszahozásának" koncepcióján (Evans és társai, 1985.), egészen odáig, amit csak az államnak a társadalmi érdekektől való abszolút autonómiájaként értelmezhetünk: ez viszont lehetővé teszi Paul Hirst-nek, hogy máshol visszatérjen az osztálysemleges "egyesületiség" utópikus idealizmusához (Hirst, 1994. különösen a 4. és az 5. fejezet).

Konklúzió: kormányzás kiért?

Figyelembe véve ezt a fajta alapvető politikai elméletet, nem meglepő, hogy a könyv nem nagyon szól arról, hogy tulajdonképpen ki is támogatná a nemzetközi kormányzás programját a globális rend, fejlődés és igazságosság érdekében. Egyetértek a szerzőkkel: valóban határozott jelei vannak - legalábbis egyes elemeiben - a globális kormányzati rendszer megjelenésének. A G7 csúcstalálkozók egyre kevésbé ad hoc jellegűek, az IMF és a Világbank nem marginalizálódtak a globális magánpénzügyletek megsokszorozódása miatt, a regionális csoportok (mint például az EU) fontossága pedig megnőtt anélkül, hogy "szuperállamokká" váltak volna. De kiért kormányoznak? Számomra a bizonyítékok egyértelműen a nagy üzleti szervezetek felé mutatnak (TNV-k, bankok, nemzetközi kereskedők), amelyek a kormányzás átszervezésének elsődleges haszonélvezői a kötött árfolyamok feladása óta. Ami hiányzik H&T elemzéséből, az a döntő kapcsolat a tőke megnövekedett transznacionális hatóköre és a nemzeti gazdaságpolitika megváltozott tartalma között. Kinek származik előnye az "új szuverenitásból", ha a nagy üzleti szervezetek határozzák meg a nemzeti politika napirendjét? Igaz, hogy a jóléti előnyöket, a munkások béreit és jogait jelenleg nem védik sikeresen nemzetközi vagy globális szinten: de milyen jele van a sikeres védelemnek nemzeti szinten? Éppen ellenkezőleg, úgy tűnik, hogy az elvileg progresszív pártok az egész világon odaadóan védik a tőke érdekeit, beleértve a határokon átívelő mobilitást és az adócsökkentéseket, amit a tőke manapság követel.

H&T számára ez a következtetés igazolhatatlanul pesszimista, de mi az alapja saját optimizmusuknak? Egy ponton hatásos hivatkozás történik arra, hogy a nemzetállam "döntő fontosságú közvetítő elemmé válik a kormányzás nemzetközi szintjei és a fejlett világ nyilvánossága között" (191.). Természetesen a "nyilvánosság" alkotja minden progresszív, demokratikus politikai mozgalom alapját; de milyen ironikus, hogy a radikális baloldalt mint utópiát a szemétbe dobva - és a szervezett munkásság erőfeszítését, hogy transznacionális kihívást jelentsenek a tőke számára, teljesen semmibe véve - H&T annyit tud csak javasolni ennek a "nyilvánosságnak", hogy vizsgálják át "saját" nemzeti államukat - azokat az államokat, amelyek (számomra legalábbis) alapvetően kapitalisták maradtak. Nyilván a realisztikus alternatíva az, hogy egy valóban globális és politikailag autonóm progresszív mozgalom alakuljon ki, végleg szakítva a "nemzetközi verseny" logikájával, amely dolgozót dolgozó ellen hangol a süllyedő bérek és jólét spiráljában. Ennek az alternatívának a magja a nemzetközi munkásmozgalomban és az ellenállás regionális és globális népi kultúráiban van elvetve.

(Fordította: Gedeon Béla)

[A szöveg a szerzőnek az 1996-os Szocialista Közgazdászok Konferenciáján, Newcastle-ban elmondott előadásának írásos változata. Angolul megjelent a Competition and Change 1996. 1. számában.]

Irodalom

Arrighi, G. (1994): The Long Twentieth Century: Money, Power and the origins of Our Times. London, Verso.

Braczyk, H-J. - G. Schienstock - B. Steffensen (1995); The region of Baden-Württemberg: a post-Fordist success story? In: E. J. Dittrich - G. Schimdt - R. Whitley (szerk.): Industrial Transformation in Europe. London, Sage, 203-33.

Chang, H-J. - R. Rowthorn (1995): Introduction. In: Uő. (szerk.): The Role of the State in Economic Change. Oxford, Clarendon Press, 1-27.

Dicken, P. (1992): Global Shift: the Internationalization of the Global Activity. London, Paul Chapman.

Dunning, J. H. (1993): Multinational Enterprises and the Global Economy. Wokingham, Addison-Weley.

Evans, P. B. - D. Rueschemeyer - T. Skocpol (szerk.) (1985): Bringing the State Back In. Cambridge, Cambridge U.P.

Herod, A. (1995): The practice of international labor solidarity and the geography of the global economy. Economic Geography, 74. évf. 4. sz. 341-363.

Hirst, P. (1994): Associative Democracy: New Forms of Economic and Social Governance. Cambridge, Polity Press.

Picciotto, S. (1996): Fragmented states and internaional rules of law. University of Lancaster (Székfoglaló előadás.)

Pollert, A. (1991): Farewell to Flexibility? Oxford, Blackwell.

Sunkel, O. (1973): Transnational capitalism and national disintegration in Latin America. Social and Economic Studies, 22. évf. 1. sz.132-176.

Eszmélet folyóirat, 33. szám (1997. tavasz)