←Vissza

Print
Tütő László: Egy radikális szociáldemokrata. Adalékok Justus Pál gondolkodói portréjához
Justus Pál, némileg elfelejtett baloldali szociáldemokrata vezető portréját idézi fel a szerző. Justus, akit Rákosiék életfogytiglanra ítéltek, több kérdés­ben balról - egy következetes, marxista szocializmus érvei felől - bírálta az MKP korabeli politikáját. Justus fő elvi nézeteinek bemutatásával ez az írás is arra figyelmeztet, hogy a szociáldemokrácia nemcsak a szociáldemokra­ta jobboldalt, a marxi koncepciók revízióját, de - egy jelentós irányzatában - épp e koncepciók következetes képviseletét is magában foglalja Justus egyik aktuális üzenete az, hogy a .demokrácia" nem egyetlen eszmény: a polgári és a szocialista demokrácia-felfogás két, egymással konkurens koncepciót képvisel.

A koalíciós korszak politikai palettájának szociáldemokrata-kommunista baloldalán igen különböző elképzeléstípusok mutathatók ki. A szociálde­mokrácia radikális szárnya egy markáns végcél-stratégiával dolgozott. Köz­vetlen feladatnak tekintette a szocializmusba való átmenet (a politikai át­meneti időszak) megkezdését, a napi döntésekben azon alternatívák előnyben részesítését, amelyek direkt módon összekapcsolhatók a szocial­ista társadalom távlataival. E logika szerint az aktuális teendők elvégzését ós a szocializmus előfeltételeinek megteremtését egyidejűleg, ugyanabban a korszakban kell biztosítani. A vázolt elképzelés egyrészt Rosa Luxemburg, másrészt Lenin elméletére támaszkodik. Rosa Luxemburgéra, amennyiben a jelenben hozott intézkedéseket a szándékolt jövő (a végcél) által kívánja totalizálni. Leninére pedig azért, mert a hatalom megragadását nem teszi függővé a szocializmus összes előfeltételének meglététől: az új társadalom­hoz szükséges tárgyi-technikai és emberi (kulturális, önkormányzati) felté­telek kialakítását a - több szakaszból álló - politikai átmeneti periódus fe­ladatává nyilvánítja.

A baloldali szociáldemokrácia elképzeléseivel számos kérdésben alapvető hasonlóságot mutat az a népfront-stratégia, amelynek legkövet­kezetesebb képviselője Lukács György. Eszerint is a szocialista rendszer megteremtése a végső cél, objektív ós szubjektív feltételeinek (így a köz­vetlen demokráciának) - deklaráltan Leninhez kapcsolódva - szintén egyidejű létrehozására törekszik; ezt azonban a hatalom direkt megraga­dása, nyílt proletárdiktatúra nélkül tartja realizálandónak. A sztálini gya­korlat tapasztalatainak hatására előnyben részesíti a lassúbb, de szerves utat, a tárgyi és a személyi oldal egyenlőtlen fejlődéséi elkerülő megol­dást az embereken való - erőszakos - gyámkodáshoz vezető gyorsított eljárásokkal szemben. Ezért minden fasizmusellenes erő összefogását és a civil társadalom önkormányzati (a közvetlen demokrácia intézmé­nyeit kialakító és működtető) szerveződését szorgalmazza.

Az első és a második elképzeléstípus sajátosan ötvöződik az MKP hi­vatalos (leginkább Rákosi és Révai nevével fémjelezhető) politikájában. E harmadik típus képviselői bizonyos értelemben ugyanoda (a politikai hatalom megragadásához, egyfajta proletárdiktatúrához) akarnak eljutni, ahova a baloldali szociáldemokraták. De - az adott erőviszonyok ismere­tében - csak fokozatosan, átmenetileg népfront-taktika alkalmazásának segítségével közelednek céljukhoz, ós csak 1948-49-től kezdve hirdetik, hogy a népfront csupán „átmenet, közbeeső lépcsőfok a polgári demok­ratikus többpártrendszertől a proletárdiktatúra egypártrendszere felé".1 E politika sajátosságát Rákosi 1948 novemberében a következőképpen ha­tározza meg. „A mi fejlődésünk, ha jól dolgozunk, odamegy, hogy a többi párt mellőlünk lassan elsatnyul. Ezt mi siettethetjük...Lassanként ezeknek a pártoknak el kell halni, vagy legalábbis árnyékéletet élni, szimbolikus pártokká kell lenniük... Szövetségben vagyunk, és ugyanakkor a szövet­ségesek likvidálására is irányt kell venni. Ez persze nem könnyű. Az em­ber csinál valamit és annak ellenkezőjét is csinálja"2 Mindez magyaráz­za, hogy az MKP vezetőinek érvelésében a népi demokrácia eleinte a polgári demokrácia, később viszont a proletárdiktatúra egy formájaként jelenik meg. Mint Révai megfogalmazza:. A mi népi demokráciánk első szakaszában ... azt mondottuk, hogy a népi demokrácia egy plebejus, harcos, következetes, népi válfaja a polgári demokráciának... Helyes volt akkor azt hangsúlyozni, hogy a harc nem szocializmus és polgári magán­tulajdon körül folyik... Az is helyes volt, hogy ... nem azt hangsúlyoztuk, hogy ez az átmenet a szocializmusért való harcba, hanem azt, hogy a nagytőke elleni rendszabályok egyben a kis magántulajdon védelmét is jelentik. A kártyáinkat nem felfedni helyes volt".3 E népfront-taktika követói elméleti megfontolásoktól kevéssé befolyásoltatva magukat, egy aktuál-polKikai pragmatizmus révén jutnak el a tulajdonképpeni célkitűzéshez: a hatalmi monopólium megszerzéséhez és megtartásához Mivel távlati stratégia nem befolyásolja a szűken prakticista politikát, ezért az nem visz közelebb egy marxi-lenini értelemben vett önkormányzati szocializmus megteremtéséhez. E szocializmus előfeltételeiből - a változó viszonyok­nak megfelelően hol erőszakosabb, hol liberálisabb eszközöket igénybe véve - annyit valósít meg, amennyi elengedhetetlenül szükségesnek lát­szik a kialakult hatalmi struktúra konzerválásához, mindenkori stabilizá­lásához.

 1135_20Tuto.jpg

Justus Pál egyik legszínvonalasabb teoretikusa volt azon szociáldemok­rata iskolázottságú nemzedéknek, amelynek tevékenysége a két világhá­ború között kezdődött, de teljesen csak a második világháború utáni időszakra ért be.4 Pályaképe röviden: 1924 és 1927 között Bolognában és Párizsban folytat filozófiai tanulmányokat. 1925-ben belép a Szociálde­mokrata Pártba. Középiskolai tanárként, illetve tisztviselőként dolgozik, közben verseket ós elméleti cikkeket ír. Eleinte a Nagy Lajos által szer­kesztett Együttben publikál, majd, ennek megszűnését követően, 1928-ban Kassák lapjához, a Munkához csatlakozik: itt több fordítása, verse és elméleti írása jelenik meg. A marxi gazdaságelméletet tárgyaló tanfo­lyamot vezet a Munka-körben, ahonnan végül azért válik ki többedmagá­val, mert (Kassákkal ellentétben) szükségesnek tartja a politikai aktivitás fokozását: a kulturális tevékenység mellett egy, a két munkáspárttól füg­getlen, forradalmi szocialista mozgalom megteremtését. 1930-ban a Kor­társ szerkesztőbizottsági tagja lesz, majd állástalanná válva, külföldre tá­vozik, és 1936-ig főleg Párizsban dolgozik újságíróként. Hazatérése után Mónus Illés bevonja a Szocializmus szerkesztőségi munkájába, 1943-tól az MSzDP értelmiségi csoportjának vezetője. 1944-ben munkaszolgála­tosként Borba deportálják, a tábor fölszabadulását követően csatlakozik a jugoszláv partizánokhoz. A világháború alatt könyvet ír a fasizmusról és következményeiről, A szocializmus útja címmel. 1945-ben intenzíven be­kapcsolódik a politikai életbe: országgyűlési képviselő, pártvezetőségi tag, az agitációs- és propaganda-osztály vezetője lesz. Egyidejűleg jelentós szellemi munkát végez, számos cikket publikál napilapokban, részt vesz a szociáldemokrata pártoktatásban ós propagandamunkában. Ismeretterjesztő brosúrákat készít társadalomtudományi kérdésekről, ta­nulmányokat és könyveket fordít le magyarra, több elméleti művet előszó­val lát el. Hozzászól művészeti - esztétikai problémákhoz, méltatásokat ír szociáldemokrata gondolkodók munkásságáról, folyóiratokat ismertet, könyveket recenzál. Fő tevékenysége azonban a Szociáldemokrata Párt társadalomtudományi folyóiratához, a Szocializmushoz kötődik: 1945-ös újraindulásától 1948-as megszűnéséig a szerkesztőbizottság tagjaként gondozza, ós tanulmányainak hosszú sorával látja el a lapot. A párte­gyesüléskor beválasztják az MDP Központi Vezetőségébe, egyidejűleg a Magyar Rádió alelnöke lesz. 1949 júniusában idegen hatalmak javára el­követett kémkedés vádjával letartóztatják, és a Rajk-perben életfogytiglani börtönbüntetésre ítélik. 1956-os rehabilitálását követően a Corvina Kiadó felelős szerkesztőjeként dolgozik, 1965-ben bekövetkezett haláláig.

Justus nézetrendszere

Justus társadalomfilozófiai nézetrendszerének kialakulásában Rosa Lu­xemburg, Szabó Ervin (akit ő Marx és Engels legjobb magyar tanítvá­nyának nevezett),5 továbbá Lukács György írásai játszottak meghatározó szerepet; kultúrafölfogása pedig Gramsciéval rokon. Ő maga egyhelyütt Lu­kács Történelem és osztálytudatát, valamint Korsch Marxismus und Philosophie-ját nevezte meg, mint a marxizmust példamutatóan továbbfejlesztő műveket,6 de szemléletén Lukács 1919-es írásainak közvetlen hatása is kimutatható.7 Teoretikus alapállása leginkább marxizmus-felfogásából és történelemszemléletéből érthető meg. Justus szerint a marxizmus nem te­kinthető sem egyszerűen filozófiának, sem közgazdaságtannak, sem a szaktudományok összességének, hanem olyan gyakorlati küzdelem elmé­letének, amely az emberi életfolyamat piaci gazdálkodás által szétszakított egységét igyekszik helyreállítani. (Vagy mint máshol fogalmaz: a marxizmus a világ megváltoztatásának tudományos terve - a szocialista forradalom tu­dománya.8 A kapitalizmus úgymond létrehozza a tárgyak (az áruk) uralmát az embereken, illetve az emberek közötti társadalmi viszonyok eldologiaso­dását (aruk viszonyai révén közvetítettségét). A tőkés rendszer ezen alapel­lentmondása számos területen megjelenik. Ilyenek a következők: a termelő elválasztottsága a termelési eszközöktől, a termelésé a fogyasztástól, a fizi­kai munkáé a szellemitől, a résztudományoké az egységes megismerési fo­lyamattól. A munkásmozgalom mindezen megosztottságok felszámolására, elmélet ós gyakorlat egységének megteremtésére törekszik. Teória és praxis szintézise azonban csupán megújuló követelményként, nem pedig kész eredményként értelmezhető. A marxizmus csak mint használható (azaz a mozgalmat sikeresen irányítani képes, társadalomformáló) fegyver tekinthető érvényesnek. Alapvetően ez különbözteti meg két eltorzult válto­zatától - egyrészt a szaktudományokra szétszabdalt, pusztán értékmentes leírásokra törekvő formájától, másrészt a gyakorlatra vonatkoztatott elmé­letből kész tételekbe visszavonuló, puszta ideológiává egyszerűsödött mar­xizmustól. Szükséges tehát - vonja le a következtetést Justus - vitába szállni az ilyen nem marxista szellemű marxistákkal. A későbbiekben is rendszeres polémiát folytat Justus a praxisidegen marxizmusfelfogás két alapformája, az izolált szaktudományosság, illetve a sematizáló ortodoxia ellen.

A marxi teória - állapítja meg - polgári értelemben nem tudomány: egyik szaktudományba „sem illik bele, hanem mindegyikbe betör, és mindenütt felforgatja a hagyományos rendet, megzavarja az önelégült nyugalmat, szóval ugyanolyan „felforgató" az elméletben, mint a történe­lem és a politika gyakorlatában".9 Nem csupán a gyakorlati forradalom tu­dománya a marxizmus, hanem ezen túlmenően - és ennek alárendelve - a filozófiát, közgazdaságtant, politikaelméletet, szociológiát is a proletár­forradalom tudományává alakítja át.10

A tőkés társadalomban - hangsúlyozza - nemcsak gazdasági, társa­dalmi, politikai frontok alakulnak ki, hanem szellemi frontok is. Az osztály­küzdelem szerves részét képezi a szellemi osztályharc. A munkásosztály szellemi szabadságküzdelme feltételezi olyan szocialista elméletek létre­hozását, amelyek képesek felvenni a versenyt a polgári csúcsteljesítmé­nyekkel: biztosítani a .szocialista szellemi front fölényét, támadó szelle­mét".11 Feltételezi tehát, hogy a polgári tudománnyal, filozófiával, szocio­lógiával, közgazdaságtannal, materializmussal szembeforduljon a mun­kásosztály álláspontját képviselő „szocialista" tudomány, filozófia, szocio­lógia, közgazdaságtan, illetve a szocialista (azaz dialektikus) materialista világszemlélet.

A marxizmus - állapítja meg Justus - „éppen azért szigorúan tudomá­nyos", mert praxisra orientált, vagyis tendenciózus - tehát mert a gyakor­lati dimenzió sem hiányzik belőle. A szemére vetett „messianizmuis" ily módon nem negatívumként, hanem érdemként jelenik meg: a „marxiz­mus «messianisztikus» jellege csak tünete az új, osztálytalan társadalom aktualizálódásának".12

Valamely társadalomelemzés gyakorlati célkitűzése és egzakt tudo­mányossága - írja - nem antinomikus viszonyban áll egymással. Marx „Kapital"-ja a tőkés rendszernek „nem «elfogulatlan», elvont bírálata. Mert ez a bírálat a legszorosabb összefüggésben van a munkásosztály na­gyon is gyakorlati harcával a felszabadulásért és nem is más, mint e küz­delem elméleti kifejezése".13 Egy történelmi korszak ábrázolása nem vá­lasztható el a mai társadalomtól, illetve ennek bírálatától. Az úgymond „tárgyilagos" leírások és kritikák mögött mindig osztályérdekeket lehet fel­mutatni. (Ezzel kapcsolatban kiemeli a marxi ideológiafelfogás nem-isme­retelméleti mivoltát. A marxizmus „nem úgy áll szemben a polgári ideoló­giákkal, mint a polgári felvilágosodás a vallással. Tudja, hogy az ideológi­áknak materiális alapjuk van.")14

Különösen élesen nyilatkozik Justus a sematikus marxizmusról. Marx - hangsúlyozza - nem véglegesen kidolgozott rendszert, hanem csak tu­dományos metodikát hagyott ránk, amelyet nekünk kell alkalmazni vala­mennyi új korszakra. Sőt, elválaszthatatlannak tartotta a módszert a mód­szer alkalmazásától. „Éppen ez különbözteti meg a marxi módszert... minden nyíltan vagy leplezetten metafizikus módszertől - vallja Justus -, hogy nem absztrahálható", Érthető tehát, hogy „sem Marx, sem Engels soha nem adta módszertani összefoglalását sem a dialektikus materializ­musnak, sem a materialista történelemfelfogásnak."15 Justus szerint a marxisták elsődleges feladata koruk gazdasági és társadalmi szerkezeté­nek tanulmányozása. A marxi módszert puszta sémává sorvasztók azért a marxizmus ellenségeinek tekintendők.16

Hasonló a helyzet a marxi tanok dogmatikus felfogásával. „Az «ortodox marxizmus» - fogalmaz - azért abszurd, mert marxizmus ós ortodo­xia egymást módszertanilag is kizáró ellentétek."17 A dogmatizáló ortodo­xia elszakítja a marxi elméletet a kor tudományától ós társadalmi valósá­gától. Ezáltal a polgári gondolkodás elhatalmasodását jelenti mind a szo­cialista elméleten, mind a munkásosztályon.

Justus több írásában is szükségesnek tartja kiemelni, hogy a marxista elmélet következetesen embercentrikus, humanista Ennek igazolására a marxizmus három fontos ismérvét sorolja föl:

  1. Szemléletmódjának középpontjában a cselekvő ember áll:
  2. A történelmi fejlődés fő mozgatójának az emberi erőket ("osztály-erőket,) tekinti;
  3. Centrális fogalma a munka, azaz a céltudatos emberi tevékenység.

A marxista teória - fogalmaz Justus - leleplezi a kapitalizmus gazda­ságfetisizáló (áru-, pénz-, piacfetisizáló) tendenciáját, amely az emberi vi­szonylatokat tárgyi-dologi (.csaknem természeti") jelleggel ruházza fel. Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy mind a marxizmus, mind a humanizmus történelmi kategória: időről időre átalakul. (A humanizmus továbbá osz­tálykategóriának is számít: osztályálláspontonként eltérő tartalmakat vesz fel. Alapvető megjelenési területei: a gazdaságtan, a politikaelmélet, az egységes társadalomtudomány, tehát a marxista szociológia, a filozófia, a művészet. Fajtái: antik, középkori, keresztény, polgári ós szocialista hu­manizmus.)

Justus történelemszemléletében az emberiség útja az őstársadalomtól a kommunizmusig tartó fejlődésként jelenik meg. E folyamat során két kérdésben is kulcsszerepet tulajdonít a kapitalizmusnak, mint a szocialis­ta társadalom előfeltételei megteremtőjének. 1. Ekkor munkálódnak ki azok a gazdasági tényezők, amelyek hiányában nem lehet létrehozni a tőkés rendszerénél magasabb termelékenységű, vele szemben gazdasá­gossági fölényben levő gazdálkodást. 2. Ekkor alakulnak ki társadalmi mé­retekben - a polgári demokrácia gyakorlata következtében - azok a sze­mélyes önállóságból fakadó képességek, amelyek nélkül nem valósítható meg egy önkormányzati felépítésű szocializmus.

Konkrétabb elemzéseiben azt hangsúlyozza, hogy a kapitalizmus és az önkormányzó szocializmus között átmeneti szakasz beiktatása szük­séges: a proletárállam időszaka.

A parlamentáris szisztéma - hangoztatja - nem alkalmas a proletárál­lam funkcióinak ellátására Helyébe Kommün-típusú demokrácia lép, amelyet a közvetlenül választott képviselők visszahívhatósága jellemez. Megnövekszik az önkormányzati intézmények szerepe. A tanácsrendszer - állapítja meg - történelemalakító jelentőségében a forradalmi polgárság népképviselet-eszméjével, az üzemi bizottságok gondolata a parlamen­táris demokráciáéval egyenértékű.18 A társadalom minden területén nö­velni kell - hangsúlyozza - a munkástömegek kezdeményezésének, részvételének, ellenőrzésének lehetőségét, éspedig intézményesen." Az intézményes lehetőséget a közvetlen demokrácia működési mechaniz­musai biztosítják. Maga a munkásállam „a tömegek demokratikus el­lenőrzése alatt áll", aminek következtében a bürokrácia föladata és lét­száma is jelentősen csökken.19

A hatalom megragadása és az új társadalom alakítása a munkásosz­tály saját tetteként megy végbe: a szocializmust nem lehet ráerőszakolni a tömegekre, csak általuk valósítható meg; a dolgozóknak „harcokban kell megtanulniuk, hogy helyzetükön csak harcban változtathatnak". Utal a felülről vezérelt társadalmi forradalom negatív következményeire és ki­emeli Plehanov véleményét: a tömegforradalom hiányában létrejövő túl­zott centralizálás végül is néhány értelmiséginek a dolgozók fölötti ural­mát eredményezi.

A szocializmus építése során (vagyis a szocializmushoz való politikai átmeneti időszakban), Justus érvelése szerint, a bérharcok szerveiből ön­kormányzati intézményekké emelkedő szakszervezetek - az üzemi bi­zottságok hálózatával kiegészítve - a szocialista termelés feltételeinek megteremtőivé válnak Az üzemi tanácsok, üzemi bizottságok pedig a munkásdemokrácia érvényesülésének garanciáját képezik. Feladatuk kettős. 1. A törvényhozó és végrehajtó hatalom újraegyesítése, ezáltal a munkásosztály önadminisztrálásának létrehozása. 2. Olyan folyamatos gyakorlat kialakítása, amely a proletariátust világtörténelmi szerepére ne­veli, készíti elő. Mint a munkáselit iskolái „a szocializmus építésének sza­kaszában e tanácsok lesznek a munkásosztály ellenőrző szervei, ezek biztosítják a munkásosztály részvételét a szocialista termelés irányításában."20

Az ó koncepciója szerint a proletárállam gazdasági vezetésében je­lentós feladat jut a szakszervezeteknek és a munkásbizottságoknak: döntő szerepet játszanak a tervkészítő és az ellenőrző szervekben. Előtérbe kerül a termelés társadalmasítása (a termelő vállalatok munkás­igazgatása és ellenőrzése), de ez nem válik általánossá. A termelési eszközök társadalmasításának két típusát különbözteti meg Justus: az ál­lamosítást és a közvetlen szocializálást Az államosítás a tőkés üzemek kisajátítását jelenti. Szocializálásnak nevezi viszont, ha a termelési esz­közöket maguk a dolgozók veszik közös tulajdonba. A központosított, mo­nopolizált termelési ágakban - véli - valószínűleg az államosítás a leg­megfelelőbb eljárás. De máshol előnyösebbek a szocializálás egyéb vál­tozatai - például a községesítés vagy a szövetkezés.

A termelés szerkezete - fogalmaz - „nem teszi lehetővé, hogy egy csapásra töröljük el a kapitalizmust". A proletárállam nem nyúl a nem-ka­pitalisták (kisiparosok, kisparasztok, kiskereskedők stb.) magántulajdo­nához. A tőkés vállalatok - kártalanítással vagy anélkül történő - államo­sítása szükséges intézkedés. De mind gazdasági, mind politikai szem­pontból elhibázott lenne szocializálni a többi területen.

A politikai átmeneti időszak gazdaságát tehát vegyes gazdálkodás­ként kell elképzelni. Itt együtt él egy szocializált és egy magántulajdonban levő szektor, vagyis a szocialista és a kapitalista termelés. Mindkét szek­tor önfinanszírozó módon működik.

Míg Justus a politikának döntő fontosságot tulajdonít az átmeneti kor­szakban, addig e korszak után - feltételezése szerint - „a politikai hata­lom is megszűnik".21 Az állam „feleslegessé válik a szocializmusban ós fokozatosan elhal. Helyébe az egész dolgozó nép önadminisztrálása lép."22 A termelést közvetlenül maguk a társult egyének alakítják terv­szerűen. Szabó Ervin nézeteihez kapcsolódva úgy véli, hogy a szocialista társadalom ott kezdődik, ahol a termelési eszközöket a dolgozók társulá­sai (szövetségei) veszik birtokba, és felszámolják a bérmunka-viszonyt.23 E formációt a következő ismérvekkel jellemzi: „a termelő- és szállítóesz­közök köztulajdonba vétele, tervgazdaság, a szükségletek kielégítésére irányuló termelés, az ember felszabadítása a vak ós anarchikus gazda­sági erők uralma alól".24 Szükséges kiemelni, hogy itt nem csupán rész­leges, formális, hanem teljes tervszerűséget feltételez.

Justus szerint e folyamatokkal párhuzamosan a tudomány területén is lényeges változásnak kell bekövetkeznie. A közgazdaságtan mint alaptu­domány helyébe nem a politika tudománya, hanem az összes eredmé­nyeket magába olvasztó totális társadalomtudomány lép. A politikatudo­mányt, politikai gazdaságtant stb. felváltó komplex tudomány olyan új, forradalmi szociológia, amely a társadalmi cselekvés törvényszerűségeit vizsgálja. A materialista történetfelfogás - hangsúlyozza - az ökonómiai szféra alávetése után, azaz a szocializmusban sem veszti érvényét, ha­nem Lukács György kifejezése szerint funkcióváltáson megy át. Új funk­ciója: az emberi uralom biztosítása a gazdasági erők felett.

Justus teoretikus problémává emeli azt a felismerést, hogy az osztály­helyzetből nem következik automatikusan adekvát osztálytudat, a szocio­lógiai értelemben vett osztály közvetlenül nem mindig tesz eleget a világ­történelmi értelemben vett osztályfunkdónak. Beszól arról, hogy - a ta­pasztalatok szerint - a képzett munkásréteg a munkanélküliséget előidéző kapitalizmust inkább gyógyítani akarja, mintsem megdönteni. Hivatkozik olyan esetekre, amikor a dolgozók saját érdekeik ellen lépnek fel. A munkásság differenciáltsága azt eredményezi, hogy az osztály tag­jai a társadalmi front mindkét oldalán felsorakoznak.

Justus különbséget tesz a munkásosztály offenzív (az elméleti osz­tálytudatnak megfelelő) és defenzív magatartása között. Offenzív törek­vése - állapítja meg - a termelési eszközök köztulajdonba vételére, a tőkés rendszer meghaladására irányul. Defenzív gazdaságpolitikája vi­szont a kizsákmányolás elleni védekezésre szorítkozik, és lényegében szociálpolitikára redukálódik. Az eddigi munkáskormányok (nevezetesen az angol és a weimari) defenzív politikát folytattak: „megkísérelték a ma­guk szociálpolitikájának gyakorlati érvényesítését, csakhogy ez a szociál­politika mindkét esetben tehetetlennek bizonyult a monopoltőke gazda­ságpolitikájával szemben."25 Szociálpolitikát csak a profitráta rovására le­het megvalósítani. A profitráta csökkenése azonban visszaveti a kapitalis­ta termelést. Tehát alternatívaként jelenik meg: a szociálpolitika vagy a gazdaságpolitika preferálása. A tőkéseknek - úgymond - a „kapitalizmu­son belül igazuk van, s a szocialista miniszter választhat a bérek lenyo­mása és a munkanélküliség megnövekedése kőzött". Nem osztályárulás­ból választja az előbbit, hanem mert politikai hatalma elenyészik a gazda­sági hatalommal szemben. Csupán „egy szemrehányást tehetünk neki­hangsúlyozza Justus -, hogy szocialista létére nem mérte fel a politikai és gazdasági hatalom objektív határait, hogy vállalta a felelősséget és nem kísérelte meg az első mellé a másodikat is megszerezni.26

Monopoltőke és fasizmus

A fasizmus győzelmét Justus - a munkásmozgalom oldaláról tekintve - a reformista politikával magyarázza. Leszögezi: döntő stratégiai hibának számít, ha a napi küzdelem és a végcél, a reform és a forradalmi átala­kulás kérdése elszakad egymástól. E mozzanatok szembeállítását rója fel - egyébként tévesen - Rosa Luxemburgnak. És ugyanebben a metodikai vétségben (konkrétan a végcél gyakorlati feladásában) marasztal ja el a trade-unionista illetve bernsteinista politikát. A trade-unionizmus - hang­súlyozza - ellentétes a proletár osztálytudattal. Benne a munkástörekvések polgári tudatformában fejeződnek ki. Hasonló a helyzet a reformista elképzelésmóddal, amely nem lép túl a polgári empirista szemléleten. Ebből eredő vulgármaterializmusa - politikai tehetetlenségét leplezendő - minden társadalmi prognosztizálást, „jóslatot" tudománytalannak minősít. Távlati programja beéri a szocializálásnak nevezett államosítás igényével. A reformizmus mozgalmi gyakorlata olyan munkástudatot ter­mel ki, amelyben elkülönül egymástól a politikai és a napi gazdasági harc. A proletariátus ily módon a bérkérdésekre koncentrál, különböző szociál­politikai követelésekkel áll elő. Életszínvonalának emelkedése miatt köz­vetlenül érdekelt a nemzeti sikerekben. Ezért a jelenbeli és a nemzeti szempontokat preferálja saját perspektivikus érdekeinek rovására „Az emelkedő életszínvonal, az emelkedő biztonság alapvető élménye a kon­tinentális munkásöntudatot is annál erősebben befolyásolta - állapítja meg Justus -, minél jobban «polgárosodott a munkásság, ami alatt nemcsak a jobb életet, polgári életformákat értjük..., hanem a polgári tu­datformákat, a nyersen empirikus, történelmi távlatokban gondolkodni képtelen, vulgármaterialista gondolkodásmódot (ezért várt a 'marxista centrum' által hangoztatott «szocialista végcél» oly könnyen és gyorsan ideológiává) és a tisztán utilitarista értékrendszert is."27

Justus elemzéseinek elméleti értéke talán nem is annyira a trade-unionista és reformista teória, valamint politika fogyatékosságainak kritikájában, hanem ezek entikus összefüggéseinek felmutatásában ragadható meg. A trade-unionizmust - mondja - nem lehet egyszerűen polgári jellegű irány­zatként kezelni - ez a proletariátus fejlődésének egyik történelmileg megha­tározott szakasza. A reformista osztálytudat - hangsúlyozza - szintén mun­kásöntudatnak számít: irányát a kizsákmányolás szabja meg. Nem írható pusztán a munkásarisztokrácia számlájára, hiszen a dolgozók többsége így gondolkodik.28 Részesedik az extraprofitból, a nemzetgazdaság eredmé­nyeiből - így érdekelt mindenkori fogyasztási szintjének növelésében, a nemzeti sikerekben. E kettős kötődés (egyidejű kizsákmányolásellenesség és fogyasztáscentrizmus) hatását összegzi a következő megállapítás: „Ed­digi története folyamán a proletariátus gondolkodásának iránya mindig el­lentétes volt tudatformáival, aminek következtében életformája, életfelfogá­sa.. állandóan polgári maradt, politikai beállítottsága viszont többé vagy tevésbe tudatosan antikapitalista volt29 Ez alól a kommunista mozgalom sem kivétel. Neki sincs elvileg más tudatformája, mint a reformizmusnak, nem sikerült sajátosan proletár osztálytudatot létrehoznia azaz olyan egységes életfolyamat tömegigényét kialakítani, amely túllép a hagyomá­nyos (politikai államot és eldologiasult piacgazdálkodást kölcsönösen fel­tételező) struktúrán.

Justus szerint döntő szerepet játszott a reformizmus a fasiszta politika sikereiben. Elméleti kapitulációja a status quo gyakorlati elfogadásához vezetett, amikor lemondott arról, hogy a proletárszocialista cél nevében mozgósítsa a tömegeket ós valóban hatékony eszközöket vegyen igény­be. Ezért alapvető felelősség terheli a mozgalom válságáért és a fasiz­mus térnyeréséért, hatalomra jutásáért. A 'munkásmozgalom jelentós ré­sze - írja - azonosította a szocializmust a maga reformista politikájával, sót éppen a változás éveiben a 'kisebbik rossz' elgondolása alapján a sta­tus quo védelmében merítette ki minden agitációs és politikai erejét, vagy éppen átvette a fasiszta mozgalmaktól a kispolgárság részére készült jel­szavakat".30 E törekvések „közös tragédiája, hogy szintén ideologikussá lettek s a valóságban azt az eredményt érték el, amelynek megakadályo­zását célul tűzték ki, s amelynek kedvéért lemondtak összes hatékony fegyvereik alkalmazásáról: nemcsak hogy nem sikerült a kispolgárság íz­léséhez való alkalmazkodással, a proletárszocialista követelések feladá­sával, a «nemzeti» (tehát elsősorban kispolgári) jelszavak átvételével a proletarizálódó kispolgári tömegeket a munkásosztály vezetése alatt harcba vinni, hanem éppen ellenkezőleg: a kispolgárság, a parasztság s a munkásosztály egy része a szocialista munkásréteg nélkül, sót ellene vette fel a harcot az elviselhetetlennek érzett helyzet azonnali megváltoz­tatásáért. S mert a szocializmus nem lehetett a harc céljává, a nemzeti szocializmus lépett helyébe."31

A reformista politikához hasonlóan ítéli meg Justus a népfront történel­mi szerepét. A fasizmus-antifasizmus front - állapítja meg - keresztezi az osztályhatárokat ós a szocializmus-kapitalizmus ellentét helyére a de­mokrácia vagy fasizmus alternatívát állítja A munkás-tőkés antagonizmust ennyiben másodlagos kérdéssé degradálja. A politikai harc ily mó­don nem a munkás- ós a tőkésosztály, hanem két tőkés törekvés között zajlik. E stratégia elhibázott voltára a francia népfront esetét hozza fel pél­daként. A francia szocialisták szövetségre léptek valamennyi antifasiszta erővel - a népfrontban így egymással kibékíthetetlen osztálytörekvések éltek együtt. Tehát kénytelenek voltak figyelembe venni mind a munkás­ság, mind a középosztály, mind a nagytőke gazdasági elképzeléseit. Ele­get kellett tenni a munkások szociális követeléseinek - amelyek terhét a középosztályra hárította át a nagytőke. Ez azonban a középosztállyal kí­vánt szövetség helyett ellentéthez vezetett. Justus következtetése: a döntő társadalmi kérdés nem a fasizmus, hanem továbbra is a tőke-mun­ka antagonizmus, amelynek az előbbi csupán alesetét képezi. Ezért az öntudatos munkások nem egyszerűen a fasizmussal, hanem az egész ka­pitalista rendszerrel állnak szemben. A proletárfront helyébe lépő osz­tályközi szövetségek a munkásság és a munkáspártok időleges gyenge­ségét jelzik - objektív funkciójuk pedig a fennálló kapitalista rend védel­mezése. A részleges megoldásra törekvés ezért sikertelenségre ítélt po­zíció. A proletariátus kizárólagos feladata - vallja Justus - „győzelemre vinni - nem a demokráciát a fasizmus ellen, hanem a szocializmust a ka­pitalizmus ellen. Ez egyben a fasizmus elleni eredményes küzdelem egyetlen, bár egyelőre elvontan kijelölt útja is."32

Illetve a másik oldalról megfogalmazva mivel „a fasizmus ellen csak a szocializmus képes eredményesen harcolni, a polgári, csak-politikai, ideologikus «fasizmus vagy demokrácia-, ellentét helyébe a kapitalizmus vagy szocializmus alternatívája lép."33

Megjegyzendő, hogy a fasizmus kategóriát Justus nem a közgondol­kodásban elterjedt értelemben használja Abból indul ki, hogy a szocialis­ta elmélet is válságon ment át és nem tudta tudományosan feldolgozni az új jelenséget. így látványos zűrzavar keletkezett a fasizmus fogalma kö­rül: egyesek politikai kalandorok kísérletét, mások pusztán diktatórikus politikai uralmat, vagyis a parlamentarizmus és a demokrácia totális ellen­tétét látják benne. Justus viszont kimutatja, hogy ez utóbbiak csupán for­mai jegyek. Számára a fasizmus nem elsődlegesen politikai jelenség, és a monopolkapitalizmus általános gazdasági-társadalmi mozgásaiból pró­bálja azt megérteni. Megfogalmazása szerint a „fasizmus gazdaságilag a monopoltöke diktatúrája... Politikai oldalát tekintve a termelőeszközök je­lentós részének tulajdonosává váló állam totális politikai hatalma, az ál­lam és a monopolisztikus párt összeolvadása, a magas állami bürokrácia ós a legnagyobb tőkések rétegének egybeszövődése. Tömeg-ellenforra­dalom, vagy ha úgy tetszik, ellenforradalom alulról, bár az alulról rohamra induló erőket felülről irányítják. A tőkekoncentráció politikai ós társadalmi konzekvenciáinak levonása, a koncentráció továbbfokozása ugyanezen folyamat áldozatainak tömegmozgalma által."34 Szociológiailag éppen abban különbözik a tőkediktatúra más formáitól, hogy képes maga mö­gött tömegeket felsorakoztatni.

A „demokrácia vagy fasizmus" jelszó elutasítása Justusnál alapvetően monpolkaprtalizmus-értelmezéséből következik. Megállapítása szerint a versenykapitalizmus adekvát politikai formája a demokrácia (a politikai szabadverseny), a monopolkapitalizmusé: az állam monopolhelyzete. A profitráta emelése a világválság után csak mesterséges állami eszközök­kel biztosítható: a fejletlenebb országok rovására, illetve a reálbérek csökkentésével. Az állam ily módon közvetlen gazdasági tényezővé válik és a nagyvállalatok pozíciójának stabilizálására törekszik. Az „államosodó monopoltőke és a nagytőkések által kisajátított állam"35 viszonyában nem alakul ki lényegesebb érdekellentét. Konfliktusok keletkeznek viszont az ipari tőke ós a banktőke között: a hitleri és a roosevelti politikára egyaránt jellemző állami pénzleértékelések érzékenyen érintik a banktőkéseket. A kereskedelmi közvetítések kikapcsolására törekvés nyomán pedig a mo­nopoltőke a nem-monopoltőkével és a kereskedőtökével egyaránt szem­bekerül.

A jelzett összefüggések - Justus elemzése szerint - mind a fasiszta, mind a polgári demokratikus politikai berendezkedések általános jel­lemzői. A „legtisztább demokráciák" és a fasizmusok működése is a mo­dern kapitalizmus gazdasági, társadalmi, továbbá ideológiai fejlődéstörvényeivel magyarázható. Mindkét rendszertípus ugyanazon termelési-tár­sadalmi szerkezeten nyugszik: közös gyökerük a monopoltőke immanens természete. A fasizmus szintén a régi termelési mód fenntartásán mun­kálkodik; kialakulásának ugyancsak döntő tényezője, hogy a tőkések ál­talános osztályérdekeit a monopoltőke állama képviseli.

Demokrácia és fasizmus küzdelme - állapítja meg Justus - valójá­ban a tőke két frakciója között zajlik. De mindkét frakció kispolgári és proletár erőket is felvonultat a maga oldalán. Ennek magyarázata, hogy a válság idején jelentós rétegződés ment végbe a munkásosztályon belül, és a proletártudat kettéhasadt. Azok, akiknek sikerült folyamatosan dol­gozni, érdekeitek maradtak a status quo fenntartásában - így általában a reformista törekvésekhez kapcsolódtak. A munkanélkülivé váltak többsé­ge viszont kiábrándult a reformista mozgalomból, és a fasiszta propagan­da hatása alá került. (Ez az összefüggés arra is rávilágít, hogy politikai szinten nem érvényesülnek a hagyományos osztályfrontok. Az osztály­harcok idején viszonylag homogén erők állnak szemben egymással, itt vi­szont nem homogén tömegek harcolnak szintén nem homogén tömegek ellen. Ezen új helyzet megragadására Justus bevezeti az osztályháború fogalmát.)

A nemzeti szocializmus a gazdasági válságért a kapitalizmust teszi felelőssé, így jelentős antikapitalista érzelmi beállítottságú erőt tud maga mögött felsorakoztatni. Fő eszköz: a nemzeti szempontnak a propaganda középpontjába állítása. „Minél nagyobb a valóság nyomása, annál erősebben kell adagolni... a misztikus-vallásos ideológiát, hogy a mono­poltőke diktatúráját ne csak tűrje, de személyes-nemzeti ügyként cse­lekvően és lelkesen vállalja" az állampolgár. A munkásosztálynak szóló propaganda realisztikusabb elemeket is tartalmaz: az osztályharcot „né­pek osztályharcává, proletárnemzetek és plutokráciák ellentétévé változ­tatva alkalmazza."36

A kérdés másik oldala, hogy a válság idején mutatkozó akkumulációs zavarok kiküszöbölését a tőke a fasizmustól várja. Ezért kap támogatást a magas szerves összetételű iparágak tőkéseitől, Az össztőke számára - Justus megítélése szerint - a fasizmus volt a legmegfelelőbb megoldás, melyet a kapitalisták többi frakciójára rákényszerítettek. Például az autarkiatörekvések költségeit túlnyomórészt a kereskedő tőkére hárítja át az állam.

Társadalmi bázisának heterogenitása megköveteli a fasizmustól, hogy két arca (a nagytőke, illetve a tömegek felé fordított arca) között tökéletes munkamegosztást hozzon létre. Ideológiája - véli Justus - eleget tud ten­ni e kettős feladatnak; egyidejűleg képviseli a tőkekoncentráció érdekeit, és harci vallás, „forradalmi lobogó" a tőkekoncentráció áldozatai számá­ra. Meghatározó szerepet játszik ebben a nemzettel azonosított állam. Az adott körülmények között az állam feladata „a munkásosztályt mintegy ál­landó mesterséges izgalomban tartani, így a tömegeket a «közös nemze­ti" érdekekhez kötni, lehetőleg kivonva őket a valóság pszichikai hatásai alól".37

Jóllehet a fasizmus sikereinek egyik fő tényezője az ideológia - írja Justus -, mégsem kezelhető egyszerűen a tömegek becsapásaként. Sokkal inkább olyan politikának kell tekinteni, amely az adott társadalmi elégedetlenségre épít, és hatékonyan számol a meglevő szociális erőkkel, törekvésekkel. így tényleges gazdasági eredményeket is képes felmutatni.

A nemzeti gazdaságpolitika egyik alapvető törekvése: alacsony - kül­földön versenyképes - önköltséggel termelni. Ez feltételezi az állami ter­vezés (ós az ebből következő nagyarányú állami megrendelések) beve­zetését. Feltételezi továbbá a termelés folytonosságának megvalósítását, ezért a munkások és tőkések közötti konfliktusok elkerülését. Ennek biz­tosításában jelentős szerepet játszik a dolgozóktól áldozatvállalásokat követelő, a közös nemzeti szempontokat hangsúlyozó ideológia, valamint a deklarált cél érdekében kiépített intézményrendszer.38

A régi, osztályalapon felépülő munkásszervezetek helyébe döntően nemzeti szempontok alapján szerveződők lépnek. Az előbbiek szétzúzá­sa után a „munkásosztályt nem lehetett «egyedül hagyni». Új szervezete­ket kellett alkotni - ismét csak állami ellenőrzés, sőt állami irányítás mel­lett -, amelyek az általános osztályérdekekkel szemben partikuláris üze­mi, szakmai vagy nemzeti érdekeket állítanak előtérbe, természetesen tőkések és munkások 'közös érdekeit'. S ha esetleg a «közös» érdekek állandóan hangsúlyozza, gyűlésekkel, sajtóval, rádióval szinte a tömegek­be kondicionált ideológiáján időnként mégis átütne az alapvető osztályér­dek-ellentót, döntőbíróként, sót voltaképp tényleges vezetőként az állam, illetve az állampárt megbízottja szerepel, az államé, amely soha nem volt olyan nyilvánvalóan és tudatosan az «ideális összkapitalistával» azonos, mint ma."39

A fasizmus tehát képes arra, hogy dolgozók tömegeit hatékonyan in­tegrálja Ugyanakkor Justus egy - a munkásmozgalom szempontjából - pozitív következményét is felismerni véli: leleplezi a monopoltőkés állam természetét ós kiélezi a társadalmi antagonizmusokat. Az anarchikus ver­senykapitalizmus idején, érthető módon, a szocializmusban megvalósí­tandó tudományosság, tervszerűség állt a proletariátus elméletének homlokterében. A fasizmus hatására viszont a szabadságért (síz osztály felszabadulásáért) megvívandó harc kerül a tudatosabb munkások gon­dolatvilágának középpontjába.

A fasizmus, sőt egyáltalában a monopolkapitalizmus - Justus meglá­tása szerint - az élet minden területén politizálja, politikai síkra helyezi át az alapvető társadalmi ellentmondásokat. Bérharcaik során közvetlenül az állammal kerülnek összeütközésbe a munkások, ami döntő gyakorlati ós tudati következménnyel jár.

1. Az üzemekben „a tőkéssel való szembenállás szükségszerűen ál­lamellenes magatartássá (vagy legalább is egyelőre gondolkodássá) vá­lik".40 A munkásokban tudatosul: a „gazdasági felszabadulás konkrét útja az államhatalom elleni felkelés".41 Az állammal szembekerülő munkás­osztály pedig nem átvenni, hanem szétzúzni akarja az államot. Proletár tömegköveteléssé lesz az üzemek szocializálása, azaz munkásirányítása és munkásellenőrzés alá helyezése.

2. A fasizmus megvalósítja azt, amire a reformizmus nem képes: a munkások tudatában összekapcsolódik a napi gazdasági és a politikai küzdelem. Ily módon szabaddá válik az út - írja Justus - egységes - re­form ós forradalom, napi harc és végcél ellentótén túllépő - forradalmi proletártudat kialakulásához.

A szocializmus esélyei Nyugaton és Magyarországon

A világháború befejeződése után Európában létrejött politikai helyzetet Justus nemcsak a fasizmus, hanem a monopoltőke pozícióinak gyengü­léseként értelmezi. Jó esélyt lát ezért arra, hogy Nyugaton ós Keleten egyaránt új típusú demokráciák keletkezzenek, illetve hogy azok idővel átfejlődjenek szocializmusokká. A kortársakra jellemző optimizmussal ítéli meg a nyugat-európai országokban bekövetkező balratolódást. Megí­télése szerint a „szocialista gazdasági és társadalmi rend megvalósítása, legalábbis a fejlett tőkés országokban, napirendre került".42

A magyarországi helyzettel kapcsolatban Justus leszögezi, hogy - többek vélekedésével szemben - itt 1945-ben nem a gazdasági és társa­dalmi struktúra forradalmasítása, hanem a kapitalista rendszer helyreállí­tása következett be. A tőkés termelés alapelvei csorbítatlanok, és az osz­tályfrontok szintén a régiek. Az állam finanszírozza az ipari és banktőke törekvéseit: a baloldal tiltakozása ellenére sikerült az államot fedezetlen pénztömeg kibocsátására kényszeríteni. Ennyiben az infláció is osztály­harcnak tekintendő.

A koalíciós időszakra egy (valójában fiktív) nemzeti egység hangozta­tása, politikamentes intézmények (szakszervezetek stb.) követelése, az osztályszempontok elkenése jellemző - vallja Justus. Ténylegesen azon­ban az ún. „népi demokrácia" nem más, mint egymással összebékíthetetlen erők küzdelmének egy szakasza. Ily módon érthető, hogy a polgári erők mást akarnak stabilizálni, mint a baloldal, ezért az ország előtt álló alternatíva: kapitalista vagy szocialista stabilizáció.

Az így kialakult helyzetben a baloldal fő feladatának azt tartja, hogy - akár forradalmi eszközök alkalmazásával - szerkezeti reformokat küzd­jenek ki. Megállapítása szerint lényeges eltérés mutatkozik a gazdasági ós a politikai erőviszonyok között. Megérett tehát az idő arra, hogy a gaz­daság működését hozzáidomítsuk a politikai erőviszonyokhoz. Ez a tett - fogalmaz - akkor is demokratikus, ha szervezett tömegerővel kell biztosí­tani. „A tömegerők mozgósításának szakaszába léptünk."43

Justus offenzív magatartást vár el - a nem-szocialista erőkkel szem­ben - a két munkáspárttól. E küzdelem részeként indokoltnak tekinti a marxista elmélet és a baloldali ideológia fölényét létrehozni, kezdemé­nyező szellemét helyreállítani. Szorgalmazza a szellemi osztályháború erőviszonyainak megváltoztatását. Politikai szempontból fontos kérdés­nek tartja, hogy a publicisztikában és a propagandamunkában is fogalmi­lag következetes, tudományos kategóriahasználat honosodjon meg. Ezért már 1945 augusztusában cikket publikál, amelyben felhívja a figyel­met arra hogy a demokrácia szó a politikai nyelv kötelező frázisává vált - így minden tartalmi konkrétságát elveszítette. Az „ellentétek elkenése, a demokrácia eláltalánosítása, elvont formában való elismerése vagy dicsőítése - írja - a népuralom ... ellenfeleinek egyik legbiztosabb ismer­tetőjele."44

A szociáldemokrata sajtóban 1945 folyamán is számos tanulmány je­lenik meg a demokrácia értelmezéséről, alapkérdéseiről. Bibó István nagy visszhangot kiváltott „A magyar demokrácia válsága" című dolgoza­ta pedig koncentráltan irányítja a figyelmet a fogalomtisztázás szükséges­ségére. A Szocializmus 1946-os évfolyamában kiterjedt vita zajlik a de­mokrácia fogalomkörével kapcsolatban: a polémiában résztvevők igye­keznek közös nevezőre jutni a kategóriajelentésének és feladatainak kér­désében.

Bibó említett tanulmányával Justus folyóiratszemle formájában foglal­kozik. E tanulmány fő érdemének tekinti, hogy olyan kérdéseket érint, amelyekről addig nem illett beszélni. A szokásos burkolt kétértelműség - hangsúlyozza - a nem-demokratikus rendszerek jellemzője: ezekben „szükséges a szakadás, egyfelől a társadalmi valóság, másfelől a politi­kai nyilvánosság között". Ugyanakkor nem ért egyet Bibó felfogásával, amely szerint a politikai helyzet polarizálódása a legfőbb veszély, és a tu­dományos módszer hiányában marasztalja el a szerzőt. „Bibó - írja -nem osztályokat lát, hanem pártokat, nem társadalmi küzdelmet, hanem politikai pozíciókat, a mai demokrácia alapját, és ez alap ingatag voltát nem az ellentétes osztályerők bizonytalan egyensúlyhelyzetére vezeti vissza, hanem két ember legszemélyesebb tulajdonságaira: „Rákosi Má­tyás tárgyalóképes humorára és Tildy Zoltán felelős bölcsességére'". Ez­zel a szemlélettel - állapítja meg - elvileg lehetetlen a bajok gyökereit fel­tárni. Bibó szeme előtt - véli Justus - valamelyik nyugati, „évszáza­dos tradíciókra támaszkodó demokrácia Ideális mintaképe lebeg. Ehhez képest persze alig demokrácia a miénk, csak éppen nem ke­vésbé demokratikus annál, hanem másfajta demokrácia, a harcok periódusában van, aminthogy mondjuk a jakobinus klub rémuralma is alig minősíthető demokratikusnak a francia harmadik köztársaság mértékével mérve, pedig köztudomású, hogy valami köze mégis van az utóbbinak az előbbihez. Tiltakozik továbbá az ellen, hogy Bibó az SZDP-t középpárt­nak nevezi. „Nincs baloldalibb párt nálunk az országban" - állítja. Mi a de­mokrácia ellenfeleivel való harcot elsősorban nem parlamenti keretek kö­zött vívjuk.45

Justus - a demokrácia fogalom elméleti tisztázását elősegítendő - le­fordítja Arthur Rosenberg tanulmányát. Az ő érvelését folytatva kapcsoló­dik be a Szocializmus demokrácia-vitájába „Demokrácia és szocializ­mus" című írása Rosenberg megfogalmazásából indul ki, amely szerint „a «demokrácia» értelmetlen absztrakció..., mint minden történelmi kategó­ria, a demokrácia fogalma is állandóan változik".46 Ennek megfelelően hangsúlyozza Justus: más a tartalma az antik, a XIX. századi és a mai demokráciának, sőt a kapitalizmus szerkezetének, illetve a burzsoázia társadalmi szerepének átalakulásával maga a polgári demokrácia is rendre megváltozik. Mint Rosenberg kimutatja, van szociális, imperialista, gyarmati és liberális változat.47 Mindamellett valamennyi típusának for­mai hasonlósága: a parlamentarizmus, valamint a szólás-, gondolat- és szervezkedési szabadság. Tartalmi folytonossága pedig a termelési esz­közök magántulajdona és a társadalom osztályokra tagolódása. Valójá­ban a magántulajdonos kisebbség politikai diktatúrájaként kell meghatá­rozni. Robespierre idején a demokrácia (vagyis a nép uralma) a forradal­mi terrorral azonos. Ezért ekkor a jakobinus számít demokratának. Jefferson számára viszont a kisbirtokos parasztság, Hamilton számára a nagytőke politikai uralma jelenti a demokráciát. 1846-ban a gazdaságilag fejlettebb országokban a demokrácia követelése már a negyedik rend ré­széről fogalmazódik meg. 1917-ben 1848-hoz hasonlóan - .azonossá válik a forradalmi szocializmus ós a végig következetes demokrácia poli­tikai vonala."48 Ennyiben Lenin a demokraták ós forradalmárok közös ve­zetőjének tekintendő.

A nagypolgárság demokráciája - hasonlóan a hanyatló antik demok­ráciához - egyre formálisabbá lesz a XIX. század második felében. Ugyanakkor megjelennek a munkásdemokrácia (amelynek alapja a ter­melési eszközök szocializálása és a szocialista tervgazdálkodás) képvi­selői. E korszakot a polgári demokrácia és a szocialista munkásde­mokrácia harca jellemzi: a gazdasági-társadalmi demokrácia hívei küzdelmet folytatnak a csak politikai demokrácia ellen. Szabó Ervint idézve állapítja meg Justus: mivel a gazdasági osztályellentétet a legtöké­letesebb demokratikus intézmények sem szüntetik meg, azok csupán át­meneti eszközökként jöhetnek számításba a proletariátus harca során. Ebben az értelemben mondja: a demokrácia „napi politikai harcokban konkretizálódó célja - a szocializmus". Vagyis: szocializmus nélkül nincs demokrácia. E megállapítás azonban fordítva is igaz: demokrácia nélkül nem képzelhető el szocializmus. A politikai demokratizmus ugyanis kike­rülhetetlen fejlődési fok a szocialista társadalom létrehozása során. „Mint útszakasz át nem ugorható, mint a tömegek iskolája ki nem hagyható."49

Justus határozottan tiltakozik a demokrácia fogalom kiüresítése, el­vont általános használata ellen. Rámutat továbbá hogya demokrácia magyarul népuralmat jelent, és felteszi a kérdést: „mi a tartalma a «népi demokráciának"? Van talán nem-népi népuralom is, a «népi népuralom­mal" szemben? A jelző mit sem ad a főnévhez, nemhogy pontosabbá tenné jelentését, inkább elvesz élességéből: de jellemző tünet. Úgy lát­szik, napjainkban éppen a demokrácia lényege, egyetlen értelme vált bi­zonytalanná vagy forog veszélyben, ha a népuralom népi jellegét kell hangsúlyoznia.50

Számunkra - fogalmaz Justus - a demokrácia „egyetlen reális tartal­ma a népuralom teljes, osztatlan megvalósítása". Ezért nem elég monda­ni, hogy a demokrácia a tömegek állandó tevékenységét, ellenvéleményének, bírálatának szabadságát jelenti, a politika népellenőrzését feltéte­lezi, illetve azt hangoztatni, hogy a demokrácia nem terjed ki a nép ellen­ségeire („nem népuralom az, amelyben a nép ellenségei jogokhoz juthat­nak").51 A demokrácia a tömegek iskolája, folyamatos cselekvésüket igénylő gyakorlat. A jelenlegi demokrácia szakadatlan harcok története; az olykor erőszakot is megkövetelő küzdelmek nem változtatnak az át­meneti útszakasz demokratikus jellegén.

Más írásaiban még határozottabban fogalmaz: „Mikor ma nekünk szemrehányásokat szoktak tenni - írja -, hogy a mi demokráciánk nem tiszta demokrácia, akkor mindig emlékeztetnünk kell ezeket a kritikusokat arra, hogy a történelem során mindenütt legalábbis egy király lefejeztetésével kezdődött a demokrácia története. Cromwell «kerekfejűi» és Robespierre jakobinusai akkor is tiszta demokraták voltak, ha az ő demokrá­ciájuk a formák és az eszközök tekintetében gyökeresen különbözik a későbbi demokráciáktól,, viszont hasonlít a miénkhez."52 A demokrácia­vita lényege - hangoztatja -, hogy aki a kapitalista erőkkel szemben nem vállalja az osztályharcot, az utcai megmozdulásokat, kirekeszti magát a demokratikus egységfrontból.

A magyarországi demokrácia mindaddig nincs biztonságban - szögezi le -, ameddig arra a gazdasági alapra épül, amelyből a fasizmus is kinőtt. Tartós demokrácia létrehozása megköveteli a gazdasági szerkezet gyö­keres átalakítását - a tartós demokrácia a termelési eszközök magántu­lajdonának megszüntetése nélkül realizálhatatlan. Értelmezése szerint a korabeli demokrácia olyan átmeneti szakasznak tekintendő, amelyben a tartós demokrácia által megkövetelt strukturális reformok egyúttal a szo­cializmus előfeltételeit is megteremtik.

Az államosítások - hangsúlyozza - önmagukban nem jelentenek szocializmust. Az „állam gazdasági hatalmának növelésével párhu­zamosan kell az államhatalom demokratizálására", az üzemi alkot­mány kiépítésére törekedni. „Nemcsak vasárnap, hanem hétköznap is, nemcsak a munkaidőn túl, hanem a munkahelyen is biztosítani akarjuk a de­mokráciát."53

„Demokrácia ós szocializmus számunkra nem két egymástól elvá­lasztható, vagy éppen egymással szembeállítható pólus, hanem egyazon átalakulási folyamatnak két felülete: igazi, konkrét tartalmat mindkettőnek a másik adhat csak 1946-ban Magyarországon" - szögezi le Justus.54 Rámutat továbbá a Társadalmi Szemle egyik elméleti tisztázatlanságára Horváth túl baloldalinak tartja az SZDP államosítási törekvését, Orbán László viszont néhány oldallal később nehezményezi, hogy ugyanez a célkitűzés hiányzik az angol munkáspárt programjából..

Justus felhívja a figyelmet, hogy a kommunista teoretikusok gyakran elnézőbbek polgári álláspontú, mint a következetesen marxista írásokkal szemben. Ezért is húzza alá azt a konzekvenciát, amely-Lukács György „Demokrácia és kultúra" című tanulmányából levonható: „a kapitalista kul­túra állandó kritikája nemcsak szocialista, de demokrata minőségünkben is elsőrendű kötelességünk."55

A pártfúzió árnyékában

1947 folyamán Justus észrevehetően enyhít a kommunistákkal szem­beni, azokat túl lanyha baloldalisággal vádoló polemikus hangvételen. Először csak azt nyilvánítja ki, hogy az elméletileg indokoltnál mérsékel­tebben bírál, mert az erőteljesebb kritika nem segítené elő a munkáspár­tok egységét. Az év második felétől kezdve pedig teljesen felhagy a Társadalmi Szemle ismertetésével.

Az 1947-es választást megelőző időszakban az SZDP hivatalos - jobb­ra tolódó - elmélete ós politikája nagyobb aggodalommal tölti el Justust, mint az MKP taktikája A választási vereséget követően egyik vezetője azoknak a baloldali szociáldemokratáknak, akik előkészítik a két munkás­párt fúzióját.

*

Justus elméleti magabiztossága elemzéseinek alapvetően történelemfilo­zófiai megalapozásából fakad. Egy világtörténelmi bizonyosság képzeté­vel szemlélve ós megítélve a társadalmi-politikai folyamatokat, meg tud maradni a kihegyezett kérdésfeltevések, osztályozások, polaritások dimenziójánál. Metodológiájának sajátossága hogy - a filozófiai absz­trakciók szintjón mozogva - rendre az elvontan közös vonásokat, azonos­ságokat emeli ki. A konkrét különösségek, specifikumok kevésbé érdeklik. A formációelméleti léptékű következtetéseket mindenféle középszintű el­mélet átugrásával vonatkoztatja a napi politikára Teoretikus korlátja nem abból fakad, hogy a politikai stratégiát történelemfilozófiai síkon alapozza meg, hanem hogy nem dolgozza ki a konkrét közvetítéseket. E metodika nem teszi lehetővé adekvát politikai taktika megtalálását. Ugyanakkor megőriz egy elmélet nélküli, pusztán pragmatikus politizálás buktatóitól.

A munkásegység reménye, a szocializmus közeli perspektívája Justust 1947-48-ban arra készteti, hogy teoretikusi tevékenységében fordulatot hajtson végre: korábbi korszakával szöges ellentétben hajlandó elvi komp­romisszumot kötni. Elmélet és politika hierarchiáját megfordítva számos kérdésben hajlik a taktikai-politikai szempontoknak az elvi-elméleti meg­fontolások elé helyezésére. Ettől írásai levetkőzik absztraktan történelem­filozófiai megalapozásukat és életszerűbbekké, gyakorlatiasabbakká, „koradekvátabbakká" válnak. Veszítenek következetesen teoretikus jelle­gükből - ugyanakkor átitatódnak a közvetlenebb politizálás, politikacsiná­lás örömével. Justus - e periódusban ismétlődő -„mea culpázása" valójá­ban pusztán taktikai eszközként jön számításba A hol burkolt, hol közvet­len önkritikák másik összetevője: a radikalizálási szándék. Megkísérli a kommunistákat következetes osztálypolitika folytatására ösztönözni. Le­nin nézeteire hivatkozva a szocializmusért megvívandó küzdelem aktuali­tása mellett érvel.

Justus már 1946-tól kezdve üdvözli a kommunista pártdokumentumok, pártkongresszusok deklarációit, amelyek az MKP szocializmus melletti el­kötelezettségéről tanúskodnak. Ugyanakkor bírálja a közvetlen politikai ós propagandaanyagok (valamint az ezeknek megfelelő gyakorlat) reformista és nacionalista jellegét. Érthető módon nem látja át az MKP taktikájának belső logikáját - ez moszkvai emigrációs tapasztalatokat feltételezne. E taktikából a „belső" ós a „külső" ideológia szétválasztása következik. A pragmatikus politika megköveteli, hogy a „beavatott" párttagság szocialis­ta célokat kapjon ós forradalmi osztályfrazeológiában részesüljön. A dol­gozó (munkás, paraszti, értelmiségi, kispolgári) tömegek támogatása - vagy legalábbis semlegessége - viszont nemzeti politikával ós propagan­dával biztosítható. Justus kompromisszuma elméleti félreértésen, a pusz­tán pragmatikus taktika fel nem ismerésén alapult.

Jegyzetek

1 Révai József 1949. márciusi megfogalmazása Idézi Izsák Lajos. (Ráko­si, Révai, Rajk a többpártrendszer felszámolásáról. História, 1984/3.34.)

2 Idézi Izsák Lajos, uo.

3 Révai József: Népi demokráciánk jellegéről., - Uő: Élni tudtunk a sza­badsággal. Budapest 1949.195.

4 Bővebben mutatja be a szerző Justus elméleti munkásságát Justus Pál társadalomfilozófiai nézetei (Magyar Filozófiai Szemle 1986/5-6.), valamint Justus Pál „szocializmus"-korszaka c. tanulmányában (A magyar gondolko­dás 1944 és 1948 között c. gyűjteményes kötetben. Tankönyvkiadó 1990).

5 JustusPál: Előszó Marx és Engels válogatott tanulmányainak Ml. köte­téhez, Marx és Engels válogatott tanulmányai I. k., Budapest (1947), 10.; vö.: .minden magyar szocialista Szabó Ervin útját járja" (Justus Pál: Szabó Ervin és a szocialista mozgalom, előszó Kálmán József: Szabó Ervin, a szocializ­mus nagytanítója c. könyvéhez, Budapest [1946], 7.).

6 Justus Pál: A szocializmus útja (Az osztályháború új feltételei); Budapest 1945,13.-Justus a koalíciós korszakban Lukácsot ismételten kellemetlen helyzetbe hozza azáltal, hogy nyilvánosan többször megtagadott Törté­nelem és osztálytudat c. művére pozitívan hivatkozik. Lásd: Bevezetés G. Plehanov: A marxizmus alapvető kérdései c. könyvéhez, Budapest 1948, 15.; Bevezető F. Engels: A család, az állam és a magántulajdon keletkezé­se c. művéhez, Budapest 1946.

7 Különősen A szellemi vezetés kérdése és a .szellemi munkások" c. ta­nulmány hatása szembetűnő.

8 Justus Pál: Vita a szocializmus elvi kérdéseiről. Szocializmus 1947/7-11 308; Justus Pál: Két világ határán - Kap italizmus vagy szocializmus. 5. A dialektikus materializmus - valljaJustus - az egész szocialistaelmélet általános filozófiai módszere, amelynek a történelmi materializmus (helyesebben a materialista történetfelfogás) csupán alkalmazása. (Vita a szocializmus elvi kérdéseiről, 305.)

9 Bevezetés G. Plehanov: A marxizmus alapvető kérdései c. könyvéhez, 11.

10 Előszó Marx és Engels válogatott tanulmányainak I-II. kötetéhez, 18.

11 Justus Pál: Társadalmi valóság és társadalomtudomány". Szocializ­mus. 1946/7-9, 390.

12 Bevezető F. Engels: A család, az állam és a magántulajdon keletkezése c. művéhez, 22.

13 Bevezetés G. Plehanov: A marxizmus alapvető kérdései c. könyvé­hez, 12. Vö.: Mint a „Kapital"-ban, Engelsnél is .egységbe olvad az egzakt tudományos fejtegetés a forradalmár harcos, minden történelmi példát ak­tualizáló kiállásával". (Bevezető F. Engels: A család, az állam és a magán­tulajdon keletkezése c. művéhez, 23.)

14 Bevezetés G. Plehanov: A marxizmus alapvető kérdései c. könyvéhez, 16.

15 Előszó Marx és Engels válogatott tanulmányainak I-Il. kötetéhez, 38.

16 Justus Pál: A monopolkapitalizmus gazdasági szerkezete, Budapest, 1947.8.

17 Bevezető F. Engels: A család, az állam és a magántulajdon keletkezése c. művéhez, 6,

18 Két világ határán - Kapitalizmus vagy szocializmus, 15.

19 Vita a szocializmus elvi kérdéseiről, 316.; A monopolkapitalizmus gaz­dasági szerkezete, 82.

20 Előszó a Szocialista ismeretek kézikönyve c. műhöz (Összeállította: Velenczei Sándor) Bp. 1946. 9.; vö.: Justus Pál: Szocialisták vagyunk. Nép­szava 1946. jan. 1.

21 A szocializmus útja, 163.

22 A monopolkapitalizmus gazdasági szerkezete, 36.

23 Előszó Marx és Engels válogatott tanulmányainak l-Il. kötetéhez, 12.

24 Vita a szocializmus elvi kérdéseiről, 312.

25 A monopolkapitalizmus gazdasági szerkezete, 80-81.

26 l.m. 81.

27 Aszocializmus útja, 126.

28 Vö.: A reformizmus .megőrizte ugyan a marxi frazeológiát, de az elmélet és gyakorlat viszonyát illetőleg visszaesést jelentett a Marx előtti színvonal­ra*. Ugyanakkor .a reformista korszak bér- és választójogi harcai vitathatat­lanul osztályharcok". (Előszó Marx és Engels válogatott tanulmányainak I-II. kötetéhez, 20.)

29 A szocializmus útja, 153.

30 l. m. 82.

31 l.m. 83.

32 l.m. 53.

33 l.m.161.

34 Justus Pál: Mi a fasizmus? Szocializmus, 1945/1, 35.

35 A szocializmus útja, 63.

36 l.m.84.

37 l.m.61.

38 Justus Göbbelst idézi: „A munkásoknak a termelés újramegindításának e hónapjaiban jórészt olyan bérekkel kellett beérniök, amelyek nem voltak elegendők a népünk magas kultúrfokának megfelelő életszínvonal fenntar­tására. Páratlan hősiességgel vetették alá magukat e feladatnak." (I. m. 56)

39 l.m. 60-61.

40 l.m.151.

41 l.m.161.

42 Két világ határán - Kapitalizmus vagy szocializmus, 5.

43 Justus Pál: Szocialista politika. Szocializmus, 1946/10-11,419.

44 l.m. 408.

45 JustusPál: „Valóság". Szocializmus, 1946/1-2, 78.

46 Justus Pál: Demokrácia és szocializmus. Szocializmus, 1946/3-4,103.

47 Rosenberg különbséget tesz az állam oligarchikus és demokratikusfor­mája között: az előbbiben egy hatalmi csoport, az utóbbiban valamilyen tö­megmozgalom van uralmon. Elhatárolja továbbá egymástól a szocialista és a polgári demokráciát. „A szocialista demokrácia - írja - a tömegek önkor­mányzatának megvalósítására törekszik, e célból a társadalmilag fontos ter­melőeszközöket a közösség kezébe akarja juttatni." A polgári demokráciának több változatát különbözteti meg. 1. Szociális demokrácia: a magántulaj­don fenntartása mellett akarja megvalósítani a dolgozó tömegek politikai ha­talmát (ide sorolódik Lenin elmélete a munkás-paraszt demokratikus dikta­túráról, illetve Robespierre és Jefferson korának gyakorlata). 2. Imperialista demokrácia: nagyhatalmi politikával akarja megteremteni a munkások és munkáltatók közötti ellentét megszüntetésének eszközeit. 3. Liberális de­mokrácia a szabadversenyben látja az osztálybéke létrehozásának útját. 4. Gyarmati demokrácia egyes tengeren túli országokban a nagy szabad föld­területek lehetővé teszik az osztályok megegyezését. A polgári demokrácia 2-4. típusa tehát elveti az osztályharcot: a munkáltatók és dolgozók közötti ellentét kiegyenlítésére, kompromisszum létrehozására törekszik.

48 Demokrácia és szocializmus, 104.

49 l.m. 106.

50 I.m.105.

51 Uo.

52 Justus Pál: A kapitalizmus kialakulása. Budapest [1947], 9.

53 Szocialista politika, 410.

54 Justus Pál: „Társadalmi Szemle". Szocializmus, 1946/3-4,177.

55 Justus Pál: „Társadalmi Szemle". Szocializmus, 1946/1 -2,76.

Eszmélet folyóirat, 20. szám (1993. tél)