stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Almássy Balázs: 11. rész Eduard Bass: A cirkuszok világa

Agathon sírja fölött nem zokogott és nem szónokolt senki, mindannyian megszoktuk a halál közelségét, és ha eljött, már csak úgy fogadtuk, mint a műsorváltozást, vagy egy szám megszűnését. Az egyetlen, akit Gävlében megrendített Agathon halála, a nagy amatőr, Otte Kreuger volt.”
 

Esztétikai felfogásunkat alapvetően meghatározza az arisztotelészi művészetfilozófia sarokpontjává tett utánzás/mimézis-fogalomkör, amely az ábrázoló művészetekkel kapcsolatos mindenkori rangsorolásoknak is egyik kiindulópontjául szolgál.

Az újabb kori elméletek szerint az evolúciós alkalmazkodóképesség, az adaptáció egyik sajátos változata a mimikri, amely a környezet vagy egy másik élőlény utánzását jelenti. Az állatoknak a túlélés érdekében tett tökéletes alkalmazkodási képességét ámulattal/áhítattal szemlélő Homo Sapiens nemcsak korán felismerte és maga is alkalmazta ezt – mondjuk a vadászatoknál –, hanem saját intellektusukkal teremtett világokat is láthatóvá tettek általa. Végletes leegyszerűsítéssel azt mondhatjuk, hogy így születhettek meg a vallások és a művészetek.

A pantomim, a mimus, a belső és külső tulajdonságok taglejtésekkel kifejezett és megjelenített módja az évszázadok folyamán annyira áthatotta a cirkusz világát is, hogy a XIX. század végére egy speciálisan cirkuszi – és mára már kikopott – műfaj: a némajáték, és egy azóta eltűnt cirkuszművészi előadószám, a kaméleonember népszerűségéhez vezettek.

Eduard Bass cirkuszi történeteivel – miként világhírű műve, A Humberto Cirkusz is – abba a XX. század eleji cirkuszvilágba repíti olvasóit, mikor a némajátékok és a kaméleonemberek a társulatok legnagyobb látványosságai voltak.

Rövidebb-hosszabb elbeszéléseinek gyűjteménye A cirkuszok világa1. Ebből,  A Humberto Cirkuszba be nem került, ám önmagukban is életképes, különálló történetek gyűjteményéből választottam ki kettőt, annak a sajátos századfordulós cirkusznak a bemutatására, mely mára már csak kultúrtörténeti kövületnek hathat az újcirkusz világában.

A vén bohóc históriája főszereplője Agathon, az egykor ünnepelt, de mára kiöregedett légtornász, aki unokaöccsével előadott kopottas bohócszámával, mint Agathon & Partner járja a világot. Az unokaöcs életrajzi jellegű narratív előadásmódjából kiderül, hogy Agathon nem csak fizikailag, hanem lassan szellemileg is leépült, elfelejtve fokról-fokra a múltját, de a sors különleges szeszélye folytán ez a rémisztő folyamat a cirkuszművésznek csak ajándék: ”Mert az artista saját magából alkotja meg művét, és mikor elerőtlenedik és megöregszik, nyomasztó árnyként vonszolja magával azt, ami egykor a büszkesége volt. (…) a komédiás a végén kénytelen belátni: én vagyok a salak, én, aki egykor isten remekműve voltam (…) Ezért mondom, hogy az Úristen nagy jót tett Agathon bácsival, mikor ködbe borította az emlékezetét.”2

Így viszont minden idők egyik legdöbbenetesebb mutatványa születhetett meg: Agathon, a széthulló szubjektum, ki már csak fizikai entitásként roncsolta tovább estéről estére testét, összeesett az egyik előadás előtt, s megmaradt tudatával rettegve vette tudomásul, hogy Agathon & Partner száma ma este elmaradhat, ha csak nem siet segítségükre a cirkusz legnagyobb sztárja, s a kor ünnepelt kaméleonembere: Otte Kreuger.

Kaméleonemberről korábban már mi is írtunk, César Cascabel, Jules Verne regényalakja kapcsán, de ilyen volt Beketow Mátyás városligeti cirkuszának világhírű átváltozóművésze, Gérard is. Előadásmódjukra, így Otte Kreugeréra is, a határtalan és eszköztelen átalakulóképesség volt a jellemző: „Nem maszkok segítségével: úgy, ahogy volt, fehérre mázolt képpel és vörös orral alakult át a közönség szeme láttára óriási bravúrral. Kijött, mint felfuvalkodott városi kispolgár, aki alig bírja tolni a pocakját, és zsupsz!, a következő percben már egy rakoncátlan utcakölyköt alakított, aztán zsupsz!, és béna kintornás lett belőle (…) a publikum tombolt az elragadtatástól.” 3

Abban, amit Otte Kreuger csinált, volt valami embertelen, vagy inkább embertől idegen: a sok mimikri között önazonos jelenlétet sosem láthattak tőle, senki sem tudhatta, ki is ő valójában: ”De hát mennyi mozdulatot tett ő civil életében? Ahányszor csak megpillantottam, emelt fővel állt, mint egy kőszobor, homlokát ráncok barázdálták, a száját keményen összeszorította, szemét fáradtan és megvetően lehunyta. Mefisztó sem nézhette volna hűvösebb közönnyel az emberi nem balga nyüzsgését.”4

Kreuger ugrott tehát be Agathon bácsi helyére, hogy minden mozdulatával, izomrostjával, lábtempójával leutánozza kollégáját, egy apró rezdülést sem változtatva az Agathon & Partner számon. Ez volt az ő igazi nagy alakítása, amiről csak hárman tudták, hogy ez is szerepjáték: a haldokló Agathon, „Partner”, az unokaöcs és Otte. És minél gyérebb volt a taps, annál nagyobb elégtételként élte azt meg, hisz így tudta: tökéletesen adta vissza a leharcolt artista bohóckodását.

Egy igazi posztmodern játék elevenedett meg Eduard Bass cirkuszában, hisz Otténak, aki az év nagy részét a sűrű svéd erdőségben élte a világtól elvonultan, és csak a kivételesen nagy cirkuszok csábítására szerződött egy-egy szezonra, valódi létezése folytonos állandó át- meg átlépés volt újabb és újabb fiktív létezésekbe. Ördögi volt, hisz bárkivé válhatott egy szempillantás alatt. Nézői gyakran mondták is, hogy "egy-egy típust nem csak úgy általában jelenít meg, hanem hogy pontosan Ericson tűzoltóparancsnok vagy Larson, a sarki fűszeres, esetleg Engström polgármester az, akit alakít.”5

Agathonná való átalakulása sem csak a korporális hasonlóságra fókuszál; az átalakulás annyira tökéletes, hogy a jelenlegi Agathonon túllépve már a nagybácsi múltját is magába szívja ördögi lénye. Maga jegyzi meg az egyik helyen az unokaöcsnek: „Agathon – mondta műsorunk után kifelé menet a cirkuszsátorból – fiatalkorában bizonyára légtornász volt. Érzem az izmaimban – csak az hagyatkozik így a karjára, aki valamikor a lengő trapézon dolgozott.”6

Az a fajta hasonmás-motívum, ami a Doppelgänger-történetekkel válik elterjedtté Hoffmanntól Dosztojevszkijen át Freudig bezárólag, ha a századfordulóról beszélünk, s amihez az autentikus identitást elpusztító inautentikus „másik” életszerep-átvételét kötjük, itt viszont meghiúsul Agathon elhunytával. Otte életében talán először szembesül a ténnyel: mindazok, akikké estéről estére átalakulhat, egyszer meghalnak. A halál pedig egyszeri és leutánozhatatlan: ”… egyedül Otte Kreuger szemében csillant meg egy nagy kövér könnycsepp. (…) Néztem, ahogy ott remeg Kreuger pilláján, ahogy legördül és végigpereg szép, szabályos arcán, annak az embernek az arcán, aki a világon mindent tudott – és a mai napig sem jöttem rá, mi csalta a szemébe.”7

Minden ember halandó. Otte Kreuger ember. Otte Kreuger… 

A másik novellában, A bölcselkedő excentrikus epilógusában pedig ennek a történetnek egy olyan variánsát olvashatjuk, melyben a fikció válik a valósággal kapcsolatos narratológia részévé.

A Humberto Cirkusz Sztrogoff Mihály némajátékának címszerepére leszerződtetett tanulatlan doni kozákja fokonként elveszíti eredeti identitását, hogy aztán teljesen eggyé váljék a szerepkörével. Először csak a neve változott meg Ivan Ivanovicsról Mihail Sztrogov művésznévre, majd a „jelölt” találkozott a „jelölővel”: egy cirkuszbarát orvos jóvoltából megismerkedett az „eredeti” Verne-történettel, aki azt fejezetenként felolvasta neki: „Olyan volt ez, mint két üstökös összeütközése kicsiben. Összeütközött két sors, amelyeknek sohasem lett volna szabad érinteniük egymást. Valamelyiknek darabokra kellett törnie, és mivel nem törhet össze az, amit nem anyagból, hanem elpusztíthatatlan szavakból alkottak, Mihail Petrovics, a lovas, énekes és táncos élete tört derékba.”8

Azoknak a mentális eseményeknek a tárházát, mely egy amiens-i tanárnak, Jules Verne-nek az agyából kipattant, egy cirkuszszerződés révén a mentálisan labilis Ivan Ivanovics doni kozák énekes és táncos szubjektuma veszi birtokába. A fikciót a valóságtól megkülönböztetni képtelen artista már a cirkuszból kihullva, alkoholista csavargóként Mihail Sztrogovnak, a cár személyes futárának adja ki magát városszerte, s a végén a világ sem tudja már, ki is valójában, ahogy az a novella végén idézett nekrológból is kiderül: „Egy napon pedig a megálmodott egzisztencia nyilvánosság elé lépett, és közismert igazsággá vált. 1921-ben történt ez, amikor az egész sajtó közölte a hírt:

Irodalom és élet

Tegnap a Szent Antal Kórházban elhunyt Michail Petrovitch Strogoff orosz állampolgár, foglalkozását illetően bérkocsimosó, a piactér kétes hírű környékének népszerű alakja. M. P. Strogoff halálával egy rendkívül mozgalmas élet ért véget, az ő hihetetlennek tetsző történeteit örökítette meg egykor Jules Verne híres regényében és A cár futára című színművében.”9

____________________________________________

 

1 Eduard Bass: A cirkuszok világa. Európa Könyvkiadó, 1981.

 2 In: id. mű 256. o.

3 In: id. mű 258. o.

4 In: id. mű 259. o.

5 In: id. mű 258. o.

6 In: id. mű 266. o.

7 In: id. mű 268. o.

8 In: id. mű 278. o.

9 In: id. mű 285. o.

 



stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret