CIRKUSZI AKROBATIKA
Alapkutatási és szakmódszertani periodika

Almássy  Balázs: Cirkusz az irodalomban 3. rész

 

„Hány meg hány ember álmodozott már arról,

hogy milyen szép volna a cirkuszosok módján,

lakókocsiban tenni egy nagy utazást!

Így nincs gond a szállodára, fogadóra,

 sem a kétes tisztaságú ágyra, sem a konyhára,

mely még kétesebb, ha gyéren lakott vidékeken vagy falvakon át utazunk.”

 /Jules Verne/

 

Jules Verne: Cirkuszkocsival a sarkvidéken át

 

Évekkel ezelőtt sugározta az egyik kereskedelmi csatorna Fábry Sándor és Wahorn András közös utazását megörökítő „road movie”-ját: a Cadillac Drive-ot. A sorozat alapötletét Jules Verne egyik története, a Cirkuszkocsival a sarkvidéken át adta. Akkor a hazai sajtó ennek a „nem mellékes” információnak nem tulajdonított különösebb figyelmet, pedig a regény is megérdemelt volna néhány méltató szót, ha majd másfél évszázad távolából is ilyen vállalkozásra tudta sarkallni showman és festő-„összművész” olvasóját. Érdemes azonban Verne történetének a rendkívüli emberi teljesítmények megbecsülésén túli cirkuszi vonatkozásait is kiemelnünk, hisz a cirkusztipológiai kutatások gazdag történeti forrást kapnak az egyébként is izgalmas regényt olvasva, melyben kirajzolódik a XIX. század végi cirkuszok világa is.

 

Miért épp cirkuszkocsival?

 

Ha egyszer kizárólag az alkalmazkodási készség, kulturális nyitottság, kommunikációs képesség alapján a művészeti ágak képviselőit összehasonlítanák, nagy valószínűséggel a cirkuszművészet képviselői szereznék meg e három szempont alapján a legtöbb pontot. Hisz a már gyerekkorban megtapasztalt állandó utazás, gyakori iskolaváltás, állandóan új kulturális környezet és nyelvi közeg, melyekkel a vándorcirkuszok társulata és családjaik összehasonlíthatatlanul többször találkoznak, pont ezeket a készségeket erősítik.

Jules Verne választása talán ezért is eshetett César Cascabel és családja alakjainak megformálására, hisz egy három kontinensre kiterjedő utazás –pénz híján– csak olyan leleményes és találékony embereknek sikerülhet, akiknek a munkájukhoz szorosan hozzákapcsolódó helyváltoztatás miatti kisebb-nagyobb kellemetlenséggel napi szinten szembe kell nézniük.

A főszereplő mára kultikus jelentésűvé nőtt kocsijával, a Szép Vándorral (La Belle Roulotte), mely egyszerre díszlet, munkahely, otthon, utazási eszköz, húsz éves amerikai turné után szándékozik hazatérni Franciaországba. De mikor kirabolják őket, s így a tengeren való áthajózásuk meghiúsul, a mérhetetlen veszteség alatt nem hogy összeroppannának, hanem tudományos expedícióval felérő útra vállalkoznak: Kelet felől, Alaszkán, Szibérián és Oroszországon átkelve térnek haza Európába.
Verne az artisták mindennapi életéről olyan pontos leírást ad, amely alapos előtanulmányokat, személyes ismereteken alapuló tapasztalatokat feltételez. Amiens-i krónikák, helyi érdekeltségű kiadványok, múzeumi tárlók információiból megtudható például, hogy César Cascabel, a „Kaméleonember” valós személyiség volt, a Cirque Rancy legendás pantomimkészséggel megáldott művészeként járta a világot. Az utazócirkusz többször megfordult Amiens-ban is, ahol Verne 1871-től élt, s a cirkuszért rajongó író Cascabel alakításait is láthatta.
Így szállított a valóság a fiktív történethez főszereplőt, hogy aztán később a képzelet formálja a valós eseményeket: Alphonse Rancy, a híres cirkusz igazgatója 1898-ban társulatával előadta Verne történetét ─a szerző jelenlétében─, ezzel fejezve ki háláját a nagy író előtt, aki regényével megbecsülést szerzett az addig másodrendű művészekként kezelt artistáknak is.
A magyar szakirodalmi források nem tartják számon azt sem, hogy Jules Verne más alkalommal is kifejezte a cirkuszművészet iránti szeretetét: 1889-ben Amiens városának tanácsosaként ő avatta fel az új, az akkori legkorszerűbb színpadtechnikával felszerelt, kőből épült cirkuszt, amely ma is a regényíró nevét viseli (Cirque Jules Verne). Mivel cirkuszokat általában fővárosokban szoktak építeni, különlegesség számba ment ez az épület, amely méretével, játszási körülményeivel hamar Európa cirkuszi életének fontos tényezőjévé vált, és később a filmvásznon például Fellini filmjeiben is többször felbukkant.

 

A Cascabel-család

 

A regény szüzséje a balszerencsét is fényes sikerre változtató hőstípus, César Cascabel családfő köré épül, aki a Cascabel Társulat vezetője. Foglalkozásának megnevezése a magyar fordításban[1] hol vásári mutatványos, hol komédiás, hol pedig artista. A francia eredeti az „artiste foraine” megnevezést használja, mely leginkább a „vásári mutatványos”-hoz áll a legközelebb, de tudjuk, hogy az a fajta jelentésszűkülés,[2] melyet mi az „artista” szóhoz kapcsolunk, csak a magyar nyelvben ismert.[3] Cascabel egyébiránt még a társulat erőművésze, cirkuszigazgatója is. Jules Verne arra is különös hangsúlyt fektet, hogy főszereplőjének társulatáról, a korabeli cirkuszvilág kontextusába helyezve, a leghívebb képet adja: „Pedig Cascabel korántsem volt olyan nagy cirkuszigazgató, mint mondjuk Franconi, Rancy vagy Loyal, aki lovászok, lovarnők, bohócok és zsonglőrök hadát igazgatja. Nem, ő csak egyszerű vásári mutatványos volt, aki vásártereken, szép időben a szabad ég alatt, esőben meg egy sátor védelmében tartotta előadásait. Negyedszázadon át űzte e kockázatos, a vakszerencsétől függő mesterséget (…)”[4]

A társulat műsorának összetételéről is hiteles képet kapunk, miközben megismerkedhetünk azzal a sajátos szocializációs közeggel, mely annyira egyedivé teszi a cirkusztársulatokat. „Nincs határozott cezúra a pihenő- és a munkaidő közt. A tevékenységekben nem különül el élesen a magánszféra. A gyerekek szocializációja kevéssé intézményesített formában történik. A természeti erőknek való kiszolgáltatottságot hozza a „nomadizálás”, a fizikai teljesítmény.” – írja egy tanulmányában H. Orlóci Edit.[5] Cascabeléknél ugyanezt figyelhetjük meg. A társulat számai a családtagok tehetségére, egyéni képességére épülnek:

César Cascabel: a család és a társulat feje, 45 éves erőművész

Cornélia Cascabel: felesége, egykor akrobatanő, most a társulatnak a női nem megbecsüléséért küzdő birkózóbajnoka, a chicagói „becsületkonty” birtokosa[6]

Jean Cascabel: nagyobbik fiúk, a társulat zsonglőrje

Alexandre Cascabel: középső gyermekük, egyedi hajlékonyságával kaucsuk- számokat ad elő

Napoleona Cascabel: kislányuk, kötélszámokkal szerepel az előadásokon

Ned Harley, művésznevén Szegfűszeg: vékony alkata, aszkétikus arckifejezése miatt korábban minstrel, Cascabelléknél mint bohóc működik

Szergej Narkine: gróf, inkognitóban utazik a társulattal, ahol bűvésztrükköket elsajátítva igyekszik hasznossá tenni magát

A társulathoz tartoznak még műsoruk elengedhetetlen szereplői, háziállataik: a két kutya, Wagram és Marengó, John Bull, a majom, Jako, a papagáj, valamint lovaik: Vermut és Gladiátor.[7]

 

Fellépéseik leírásának külön erénye is vizsgálódásunk szempontjából, hogy az előadásokat lezáró némajátékot a lehető legrészletesebben ismerteti Verne. A századforduló cirkuszi előadásainak még elengedhetetlen része volt a legtöbbször záradékul szolgáló egyfelvonásos kis némajáték, amely a fizikai ügyességen kívül nagyfokú színészi teljesítményt is megkívánt. Ezek a tréfás némaképletek a kisebb vándorcirkuszoknál leginkább egyfajta jelmezes, szerény díszletű pantomimre emlékeztettek, ilyen Cascabellék előadása is. A klisékből épülő pantomim-darabok sikerüket épp az alaptörténetek ismertségének köszönhették. Orlóci Edit által felállított némajáték-tipológia alapján Cascabel művét a történeti és egzotikus, valamint a tréfás darabok közé sorolhatjuk.[8] Tekintsük meg először a nevezetes permi előadásuk plakátját:

 

„Cascabel Cirkusz

 

Amerikából visszatérő francia társulat! Akrobatika!

Bűvészmutatványok! Egyensúlyozó művészek!

Erő- és ügyességgyakorlatok!

Tánc! Szépség! Kellem!

Fellépnek:

César Cascabel- világhírű erőművész

Cascabelné asszony- világhírű bírkozó, a chicagói nemzetközi verseny nagydíjának nyertese

Jean Cascabel- világhírű egyensúlyozó művész

Sandre Cascabel- világhírű bohóc

Napoleona kisasszony- a táncok művésznője

Szegfűszeg úr – kiváló pojáca

John Bull, majom – világhírű imitátor

Wagram és Marengo, kutyák – az állatidomítás csodái

Jako, papagáj – nyelvzseni

                                   Káprázatos bemutató!

                                   A Fekete-erdő haramiái!

Némajáték eljegyzéssel, házassággal, szerencsés, de rendkívül meglepő befejezéssel! A káprázatos előadást háromezer-egyszázhetvenhétszer tapsolta meg Franciaország és a külföld műélvező közönsége.

                                               Figyelem!

Minthogy a némajátékban egy szó sem hangzik el, a beszédet különböző taglejtések helyettesítik, így a drámaművészet e remekét azok a személyek is élvezhetik, akik sajnálatukra süketségben szenvednek.- Hogy a közönségnek kedvezzünk, a belépés ingyenes. Helyjegyet csak annak kell fizetnie, aki már belépett a nézőtérre.

                                   Minden jegy ára 40 kopejka!”[9]

 

A regénybeli némajáték cselekményét maga a társulat vezetője, César Cascabel írta, s családtagjai jelenítették meg az egyes szereplőket. Ő maga, mint haramiavezér, felesége, mint elviselhetetlen anyós, Szegfűszeg, mint ostoba kérő, gyermekei pedig mint titkos szerelmesek jelentek meg a darabban, mely leginkább egy boldog véget érő Romeo és Júlia- variációhoz hasonlítható: „A nézők mélységes csöndben figyelték a kissé már színehagyott, csíkos szoknyában belebbenő bájos Napoleónát, akinek szőke haján, mint egy nagy virág, virított a fehér főkötő. Sandre, a darabbeli hősszerelmes narancsszínű öltözéke ugyancsak fakó volt már, de oda se neki; olyan kifejező taglejtésekkel udvarolt a leánykának, hogy élőszóval sem mondhatott volna többet. És micsoda nevetés fogadta Szegfűszeg színrelépését! Csetlett-botlott, öntelt és ostoba képet vágott, az orrára pápaszemet biggyesztett, s mindehhez rikító sárga parókát viselt. Nyomában a majom és a papagáj billegett, az egyik fintorgott, a másik locsogott szüntelenül. Ilyen pompásan még sohasem sikerült ez a jelenet!”[10]

 

Művészi kétségek és önérzet a Cascabel -családban

 

Már Soós László[11] és Tersánszky Józsi Jenő[12] regényében is megfigyelhettük, hogy a vándorcirkuszok társulatának társadalmi és művészi megítélése gyakran mennyire felszínes a filisztervilág értékrendjében. Jules Verne regénye annyiban még ki is tágítja ezt a problémakört, hogy a cirkuszművészet értékelésében egy született artista, Cascabelék legnagyobb fia, az eszes és művelt Jean bizonytalanodik el: ”Szorgalmas és visszahúzódó természetű lévén, arra igyekezett, hogy mindig és mindenütt tanuljon; noha nem szégyellte szülei mesterségét, fölfogta, hogy más is van a világon, nem csak cirkuszi mutatványok, hogy nem csak ebben a mesterségben lehet dolgozni, és magában megfogadta, hogy fölhagy vele, mihelyt Franciaországban lesz. De minthogy mélységesen szerette apját és anyját, mélységesen hallgatott az egészről. És különben is, vajon hogyan teremthetne magának az életben valami más lehetőséget?”[13]

Jean tudásszomján apja is meglepődik, egy alkalommal meg is jegyzi:

Túlságosan tanult leszel! mondta neki az apja. De hát ha kedved telik benne!”[14]

A családhoz csatlakozó orosz grófnak, Szergej Narkine-nak is sokszor feltűnt Jeannak apjától eltérő világképe: „Az orosznak egyébként máris feltűnt az idősebbik fiú komolysága, szorgalma, a benne élő és jelenlegi helyzeténél magasabb rendű törekvések.”[15], vagy egy másik helyen: „Szergej úr, mikor látta, hogy Jean csak a fejét csóválja, ha apja így beszél, rájött, hogy a komoly és tartózkodó fiú korántsem osztja az akrobatikára és a cirkuszi művészet más ágaira vonatkozó apai nézeteket.”[16]

Máshol ezt írja Verne Jeanról: „Jean az indián lánykát tanítgatta írni, olvasni, s Kayette rendkívül értelmesnek, az ifjú tanár pedig rendkívül buzgónak mutatkozott. Elképzelhető, hogy ez a tudni vágyó, tehetséges és derék fiú sohasem lehet több, sohasem lehet más, mint vásári komédiás?[17]

Persze Verne regényei nem pusztán szórakoztató családi regények, hanem a XIX. századi tudományos fellendülés és technikai fejlődés által kitárulkozó és újra felfedezhető világ propagandaművei is, s mint ilyen elkötelezettségű regénynek, szüksége volt a főszereplők között is egy univerzális ismeretekkel és tudásszomjjal rendelkező zsánerhősre. Jean olykori meghasonlása talán ennek a szerzői szándéknak is betudható.

Jean cirkusztól való alkalmi idegenkedése tehát nem a nyárspolgári felsőbbségérzésből fakad, hanem a tágabb világfelfogása nyomán felsejlő jövőképből eredeztethető: „Nem szégyellem az apámat és az anyámat, (,,,). De úgy érzem, ember lehetne belőlem, és mégis az a sorsom, hogy szegény cirkuszos maradjak.”[18]

Azonban – talán éppen Jean kételyét és fenntartásait ellensúlyozandó – César Cascabel művészi önérzete is időről időre felbukkan a regényben, mely a legnagyobb bizonytalanságot az indián törzzsel való ügyességi versengés alkalmával kellett, hogy elszenvedje. Bálint Lajos fogalmazta meg szemléletesen tanulmányában, hogy a közönség maradéktalan tetszését az artisták akkor tudják elérni, ha nézőik csak ennyit tudnak mondani: „ Én nem tudnám megcsinálni!”[19]

Történt viszont, hogy a Yukon-erőd melletti indián törzs főnökével Cascabel különösen is összebarátkozott, sőt, mikor találkozott annak szép mozgású, karcsú kisérőjével, ki a törzs varázslója s Yukon szerte ismert bűvész is volt, fennhangon így köszöntötte:Egyszóval kolléga!”[20] Szóban aztán megállapodtak, hogy egymásnak bemutatják tudásukat. Előadásuk számait azonban oly pontosan le tudta utánozni a törzs egy-egy tagja, hogy abban „az akrobataművészek legszigorúbb bírája sem talált volna rajta semmi kifogásolnivalót”,[21] s bizony Cascabel „művészhiúsága kegyetlenül szenvedett.”[22] Mégis mi lehet a puszta ügyességen túl az a többletérték, ami az önmagában tetszetős erőkifejtést cirkuszi produkciók művészi mozdulatsorává nemesítheti? „A föltétel az, hogy a győzelem pillanatában ne lássék meg, hogy küzdelem volt. A végső megoldás olyannak hasson, mint ami saját magától való, és természetes. (…) A fizikai küzdelem, a fáradságos munka, az évekig tartó dresszúra eltüntetése a művészi munka föltétele; tehát csak akkor teljes, ha maga a produkció teljesen céltalan játéknak hat (…)[23] S bár Cascabel végig az utazás alatt nyüstöli családját, hogy gyakorolják a számaikat,[24] a játékos könnyedség látszatát mindig megőrzik az előadások alatt, míg az akrobatikus ügyességű indiánok, kik kecsességben, finomságban elmaradnak európai vetélytársaik mozgáskultúrájától, mindezek hiányában nem válhatnak művészeink egyenrangú kihívóivá.

S noha mi is tudjuk az eszünkkel, hogy súlyra egyformák, mégis könnyebbnek érezzük a viccbeli tollpihékkel teli hetven kilós zsákot, a szintén 70 kilós, ámde ólommal megtöltöttnél.

Játékosságuk, találékonyságuk végül hazavezeti Cascabeléket, mert ahogy maga César fogalmazta egy helyütt Narkin hercegnek: „Szergej úr, a mutatványosok népe mindenüvé eljut!”[25]



[1] Jules Verne: Cirkuszkocsival a sarkvidéken át (César Cascabel) Móra, 1980., II. kiadás, fordította: Bartócz Ilona

[2] Lásd erről bővebben H. Orlóci Edit cikkét: ’Akrobata’-’Artista’ in: Cirkuszi Akrobatika 2008/Ősz és Tél

[3] Bartócz Ilona a fordítás során láthatólag törekedett a szóismétlések elkerülésére és a magyar nyelvben sajátságos utat bejárt artista szó gyakori használatára is, még ott is, ahol a francia eredeti például bohócot használ:”Sandre artista volt-és most végre biztonságban érezhette magát” (id. mű: 71. o.) áll a magyar fordításban, míg az eredeti így hangzik  „Cela ne saurait étonner de la part d’un petit clown, et il put se croire en sūreté.” Azaz: „Ez nem volt meglepő egy kis bohóc részéről és most biztonságban érezhette magát.”

[4] Id mű 19. o.

[5] In: H. Orlóci Edit: Szabad a porond, Jószöveg Műhely, 2006., 168. o.

[6] A cirkuszi életben különösen is gyakori a szakmán belüli házasság, erre példa Cascabelléké is: „Egy este a Broadwayn César Cascabel mint néző volt jelen a Barnum-cirkusz előadásán, s elbűvölten figyelte egy fiatal francia akrobatanő, Cornélia Vadarasse kisasszony báját, hajlékonyságát és erejét a nyújtógyakorlatokban. A derék komédiásban rögtön és magától értetődően fogamzott meg az ötlet, hogy tehetségét e bájos teremtés tehetségével egyesítse, hogy kettejük életét összefűzze, s máris feltűnt előtte a jövő: az apjukhoz és anyjukhoz méltó apró Cascabellokkal népes család képe.” in: id mű 20. o.

[7] A gyerekek névválasztása (Alexandre, Napoleone), vagy az állatok névadása (Wagram, Marengó, John Bull) is mutatja César Cascabel patriotizmusát és rajongását a történelem nagyjaiért. Ezek az apróságok külön gazdagítják az előadásuk dekódolását.

[8] In: H. Orlóci Edit id. műve 101-102. o.

[9] Id. mű: 316-317. o.

[10] Id mű 331. o.

[11] Lásd e cikksorozat 1. rész In: Cirkuszi Akrobatika 2009/ tavaszi szám

[12] Lásd bővebben e cikksorozat 2. rész In: Cirkuszi Akrobatika 2009/nyári szám

[13] Id. mű: 21. o.

[14] Id. mű: 30. o.

[15] Id. mű: 111. o.

[16] Id. mű: 114. o.

[17] Id. mű 241. o. (kiemelés tőlem!)

[18] Id. mű: 118. o.

[19] In: Bálint Lajos: Színészek, táncosok, artisták, Gondolat, Bp., 1979, 261.o.

[20] Id. mű: 131. o.

[21] Id. mű: 133. o.

[22] Id. mű: 134. o.

[23] In: Bálint Lajos 271. o.

[24] Gyerekek mondogatta Cascabel, azért mégse rozsdásodjunk be!

És mikor megálltak, hogy a lovak kifújják magukat, a család nem pihent. Nemegyszer köréjük sereglettek az indiánok, hogy nézhessék Jean zsonglőrmutatványainak próbáját, Napoleona néhány kecses tánclépését, Sandre gyakorlatait, aki úgy hajladozott, mintha gumiból volna, Cascabelné erőmutatványait meg Cascabel hasbeszélő tudományát, nem is szólva a kalitkájában hadaró Jakóról, az együttesen gyakorló kutyákról és a bohóckodó John Bullról.” In: id. mű 30. o.

[25] Id. mű: 108. o.

 

Így szállított a valóság a fiktív történethez főszereplőt, hogy aztán később a képzelet formálja a valós eseményeket. Alphonse Rancy, a híres cirkusz igazgatója 1898-ban társulatával előadta Verne történetét ─a szerző jelenlétében─, ezzel fejezve ki háláját a nagy író előtt, aki regényével megbecsülést szerzett az addig másodrendű művészekként kezelt artistáknak is.
A magyar szakirodalmi források nem tartják számon azt sem, hogy Jules Verne más alkalommal is kifejezte a cirkuszművészet iránti szeretetét: 1889-ben Amiens városának tanácsosaként ő avatta fel az új, az akkori legkorszerűbb színpadtechnikával felszerelt, kőből épült cirkuszt, amely ma is a regényíró nevét viseli (Cirque Jules Verne). Mivel cirkuszokat általában fővárosokban szoktak építeni, különlegesség számba ment ez az épület, amely méretével, játszási körülményeivel hamar Európa cirkuszi életének fontos tényezőjévé vált, és később a filmvásznon például Fellini filmjeiben is többször felbukkant.