Megfogadta a szemészprofesszor jótanácsát
Egy hatgyermekes földműves
családban látta meg a napvilágot a Tisza karéjában lévő Tákos
községben Papp Zoltán Sándor. Kecskeméten a
piaristáknál érettségizett. Budapesten a Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karán
tanult tovább. Közben azonban 1954-ben be kellett vonulni a hadseregbe. A
határőrségi szolgálatban egy baleset következtében teljesen elveszítette a
látását 1956. június 23-án.
A Debreceni Szemészeti
Klinikára került, dr. Kettesy Aladárhoz. Ha e kitűnő
szemorvos nem is tudta visszaadni a látását, útravalót, biztatást azonban adott
a számára: „Kedves fiam, te fiatal vagy, már eddig is szép eredményt értél el a
tanulásban. Tovább kell tanulnod! Ne engedd, hogy az állapotod lehúzzon a
földbe. Bízom benned. Ha diploma lesz a kezedben, gyere vissza hozzám és mutasd
meg azt nekem! Kívánom, hogy találkozzunk!”
A kórházból hazakerült Bereg-darócra, ahol a családja lakott. Zoltánnak meg
kellett tanulnia vakosan járni, és tájékozódni a megváltozott helyzetében. Ez
lassan-lassan sikerült is.
1957-ben Budapestre került a
Vakok Intézetébe (ma Hermina út 21.). Ott megismerkedett az új
életkörülményekkel, átjárt a Vakok Szövetségébe is. Dr. Bánó Miklós
megtanította neki a Braille-írást. Újra kezdett olvasni, újból kitárult előtte
a világ. Közben megtanulta a „látó” írógépen való írást is. Az intézetben
folytatta a tanulást. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán magyarnyelv és irodalom
szakon és néprajz szakon szerzett diplomát. Egyetemi tanárai, köztük Lőrincze Lajos nyelvészprofesszor, megértéssel és
szeretettel segítették. Miután átvette a tanári diplomáját, elment Debrecenbe
dr. Kettesy Aladárhoz. A professzor gratulált neki és
azt mondta: „Látod, kedves fiam, vakon is bizonyítottad, hogy helyt tudsz
állni, hasznos tagja leszel a társadalomnak.”
Novellákat már középiskolás
kora óta írt Zoltán. Első írásai a Kelet-Magyarország című lapban jelentek meg.
1962-ben jelent meg az első novelláskötete Szoknya címmel, s azt követte az
Üllő és kalapács között című kisregénye, amely
szövetségünk hangos-könyvtárából is kikölcsönözhető.
A népélet iránti érdeklődése
már gyermekkorában is megmutatkozott. Falujának közösségétől lélekben sohasem
szakadt el. Balesete után hazaköltözött Beregdarócra,
ahol otthont remélt, de a vak embert már idegenkedéssel fogadta a közösség nagy
része. Ő gyűjteni kezdte azokat a szokásokat, hiedelmeket, amelyek sok
tekintetben eltérnek attól, amit jártában-keltében az ország más vidékein
hallott, tapasztalt és fiatal korában látott. A gyűjtéssel felfedezte életének
újabb feladatát, amely faluja társadalmában is visszhangra talált. Munkájáért
újra becsülni kezdték, újra befogadták. A gyűjtött anyag birtokában felkereste
Erdész Sándort, a jeles nyíregyházi néprajzkutatót, aki hasznos tanácsokkal
látta el. Aztán néprajzi gyűjteményével sok országos pályázaton szép sikerrel
szerepelt. Az 1970-es évek elején elkészült néprajzi kötetének tervezete,
amelynek útját két akadémikus: Erdei Ferenc és Ortutay
Gyula is egyengette. „A beregdaróci
emberek élete a századfordulón” című munkája a doktori címet is meghozta számára.
E könyvben a szerző kiváló tárgyismerettel láttatja a leírtakat. Ez adja meg
különös, tudományos hitelét, s egyben ez teszi lebilincselő olvasmánnyá e
kötetet. Nemcsak a néprajzosok, de minden érdeklődő számára valóságos
kincsestára ez a munka azoknak a szavaknak és kifejezéseknek, amelyek a régi
életforma átalakulásával kivesznek nyelvi köztudatunkból.
Papp Zoltán Sándor 1971-től több mint 25 éven át dolgozott a Hermina út 21. alatt lévő intézetben.
1974-ben kötött házasságot. Felesége Trill Gizella
volt. Ő 2003-ban elhunyt. Feleségéről és lányáról, Csilláról, nagy-nagy
szeretettel beszél. Az ő segítségükkel tudott sokmindent
megvalósítani.
A szakmunkásképzősök és a
középiskolások felkészítése területén is nagy munkát végzett Papp Zoltán Sándor. Az intézetben a honvédség és a rádiósok
segítségével kiépített egy házi hangszórós hálózatot. E hálózaton felolvasások,
rádiójátékok és zenei műsorok voltak hallhatóak nemcsak a tanulóknak, hanem az
intézet lakói számára is. Sok-sok rádióamatőrt tanított meg ezen igen értékes
rádiózási lehetőségre. Vallotta, hogy a vakok számára a rádióamatőrség az egyik
legfontosabb kapcsolatteremtési forma. A számítástechnikai eszközök fejlődése
területén is sokmindent tanított a rábízottaknak. Ott
volt a recognita program kidolgozóinak sorában.
Ma már a Vakok Intézetének
Hungária körúti otthonában lakik. Most is tele van tervekkel, elképzelésekkel,
ötletekkel. A ma már 74 éves tanár úrnak jó egészséget és sok hasznos munkát
kívánunk!
Lak István