Ne mérd magad a mindenséghez,
így november táján,
hisz szeretteid rothadó keresztfáján
nyomot hagy az idő.
Szívedet ha körbe nézed, a lassuló léptek
s a megalkuvó érzet,
az, mi megzavarja napjaid mindenkori percét.
Hiszen tudod, hogy az öregedő
temető
méri a te életedet is.
Tudod, hogy lehunyt pilláid
mögött
az avarban az ősz csörög.
Lépteidet már csak a szél
viszi messzire,
s te rádöbbensz a semmire.
Élő virágot viszel a múlt
emlékhelyére,
így a virágnak sincs már esélye.
Félelmetes ez a pusztító
megszokás,
pompázó sírhalom a temetőben, csupa virág,
csak a szívedben hunyt ki a világ!
Még átöleli testedet az őszi
fény,
de a régi remény már nem olyan erős.
Hiszen az ember egyformán
halandó,
csak az út mindig más.
Kinek rövid, kinek
hosszantartó.
A mindenség ilyenkor rég nem
érdekes,
szinte szóra sem érdemes.
Hiszen tudod, ma te viszed,
holnap neked hozzák,
ismétlődik a képlet.
S mint a keresztfát, téged is
megfog az idő
így november táján,
lélekben te is készülődni kezdesz az útra,
bár a múltra most…te emlékezel!