Rózsa Dezső: November felé

 

Ne mérd magad a mindenséghez,

így november táján,

hisz szeretteid rothadó keresztfáján

nyomot hagy az idő.

Szívedet ha körbe nézed, a lassuló léptek

s a megalkuvó érzet,

az, mi megzavarja napjaid mindenkori percét.

 

Hiszen tudod, hogy az öregedő temető

méri a te életedet is.

Tudod, hogy lehunyt pilláid mögött

az avarban az ősz csörög.

Lépteidet már csak a szél viszi messzire,

s te rádöbbensz a semmire.

Élő virágot viszel a múlt emlékhelyére,

így a virágnak sincs már esélye.

Félelmetes ez a pusztító megszokás,

pompázó sírhalom a temetőben, csupa virág,

csak a szívedben hunyt ki a világ! 

 

Még átöleli testedet az őszi fény,

de a régi remény már nem olyan erős.

Hiszen az ember egyformán halandó,

csak az út mindig más.

Kinek rövid, kinek hosszantartó.

A mindenség ilyenkor rég nem érdekes,

szinte szóra sem érdemes.

Hiszen tudod, ma te viszed, holnap neked hozzák,

ismétlődik a képlet.

S mint a keresztfát, téged is megfog az idő

így november táján,

lélekben te is készülődni kezdesz az útra,

bár a múltra most…te emlékezel!