Gondolatok és érzelmek kavalkádja
Az alábbiakban a súlyos közúti balesetet szenvedett
Zilahi Györgynek az írását közöljük. A Vakok és Gyengénlátók Győr-Moson-Sopron
Megyei Egyesületének elnöke az írásában megemlékezik két elhunyt sorstársunkról
is. Marika, vagyis Fettik Mária, a megyei egyesület alelnöke az egyik, aki
február 10-én hunyt el és Kati, azaz Erhartné dr. Molnár Katalin, szövetségünk
egykori főtitkára a másik, akitől március 22-én vettünk végső búcsút.
Egy februári vasárnap estén,
amikor végeztem a munkámmal, lekapcsoltam a számítógépet. Ezt a kattanó hangot
jól ismeri Samu kutyám és tudta, a séta következik.
Mindig frissítő és
megnyugtató hatással van rám egy esti séta a kutyámmal.
Enyhe idő volt, az iroda felé
vettük a sétánkat, Samu jókedvűen szedte a lábát, élvezte az estét.
Nekem is különösen jólesett a
lazítás, sok nehéz nap volt mögöttem.
A zebrához értünk és
gondosan, de rutinosan haladtunk át, mint már oly sokszor, a biztonság
érzésével. Hirtelen erős fény vág a szemembe, ütést érzek, majd az úttesten
ülök egy autó előtt. Gyorsan akartam felugrani és a járdára menni, de ekkor
meghallottam a Samu sírását a hátam mögül.
Elgázoltak.
Emberek vesznek körül, ki
érdeklődő, ki segítő szándékkal. Nem tudok a lábamra állni.
A fejem vérzik. „Semmi baj,
majd visszavarrják a homlokán felszakadt bőrt, de a lába az eddig jó volt,
ezután már soha nem lesz a régi”. Így beszélt a mentős, minden részvétet
mellőzve, szimplán, tárgyilagosan.
Követeltem a kutyámat és
kijelentettem: nélküle nem megyek sehova. „Azzal most nem tudunk foglalkozni és
nem is foglalkozunk, magát viszont
visszük a balesetire”.
Szerencsére ott volt már a
feleségem és ő átvette a Samuról való gondoskodást.
Még az éjjel megműtötték a
lábamat.
Hajnalban az intenzív osztály
csendjében mértem fel, mi is történt velem.
Miért nem érzek fájdalmat?
Durva dolog történt velem, de semmi nem fájt és nem is fáj, csak erősen
blokkol, a türelemre figyelmeztet minden. A mentős szavai hangzanak vissza a
fülemben: ”Most egy időre félre teheti a dolgát, nem lesz lehetősége azzal
foglalkozni.”
Csend és sötétség van a
kórteremben, elém jönnek a képek, hangtalanul, csak a mentős hangját hallom,
mely vissza-visszatér.
Ez megint egy súlyos eset,
ami történt velem, megint megváltoztathatatlan és nem tehetek mást, mint
tudomásul veszem.
Megváltoztathatatlan, mint a
pár napja elhangzott kijelentés egy másik kórházban: Igen, elment, valóban
elment Marika és ez a valóság akkor is, ha felfoghatatlan.
Mi történt velem, mi ez a
rideg, hideg érzelmektől terhes helyzet, ez az utca másik oldala, amihez nem
vagyok hozzászokva? Eddig szinte minden napot a kellemesebb oldalon tölthettem,
szerettek, sikeres voltam és nem történhetett más és másképp, mint ahogy én
akarom.
Igaz, a sikereket mindig
közösen értük el. Mindig volt kiért, vagy miért tenni valamit.
Tessék: itt a lehetőség, hogy
némi türelemre tegyél szert! Teltek a napok és ez csoda, hogy szinte egymást
kergették sűrű összevisszaságban. Egy
újabb hír: mától eggyel többen vigyáznak ránk fentről! Kati is elment. Még egy
jó barát.
Falhoz vágva érzem magam.
Minden, ami történik velem és körülöttem, csak tudomásul veendő, meghatároz és
korlátoz. A fekvőgipsz még a kórházi ágyban lehetséges csekélyke mozdulataimat
is behatárolja.
Egyformán üresek és
eseménytelenek a nappalok és az éjszakák, pedig érdeklődők és látogatók
szerencsére bőven vannak.
Szólnék Marikához, szólnék
Katihoz, egy-egy esemény kapcsán a véleményüket kérve, de ez nem lehetséges, a
semmibe kiáltok.
A sírás gyakran szorongatja a
torkomat.
A Samu nem tud járni, Ő is
szenved.
El kell altatni? Ő is
sírdogál és nyüszít, ezt hallottam a balesetnél és most is
vissza-visszatér fülembe a sírása. Tehetetlen vagyok.
Marika már elment, Kati is
elment és mi, a Samu és én, itt vagyunk.
Meddig kell még itt a
tehetetlenség állapotában, kiszolgáltatottan feküdnöm?
Majd Samut Pestre vitték és megoperálják.
Nem sokat pihenek, az alvás
nagyon hiányzik.
A hosszú éjszakák zavarosak
és félelmetesek.
Ez az útnak a másik, eddig
számomra ismeretlen oldala. Itt nem süt a nap és csak kemény, visszavonhatatlan
és kegyetlen dolgok érik az embert. Én ezt az oldalt nem szeretem és nem
akarom. Miért kerültem ide?
A temetésen, illetve a
gyászmisén felhangzik az Ave Maria, mely fájdalmasan hasít a gyász csendjébe.
Mindenki rá gondol és
mindenki búcsúzik tőle. Méltón az Ő életútjához: kemény, de példaértékű
életéhez. Egyszer úgy hallottam, ami értékes, az csak nehéz lehet és küzdelmes.
„Gyurika, én nem félek
semmitől, mert a vakság nagyon kemény sorsot ad és annál rosszabb nem történhet
velem” – mondta csendesen és ezt sokszor hallom a fülemben. Marika nagyon,
hihetetlenül kemény volt és telisteli kedvességgel. Reggel arra ébredek, úgy térek magamhoz,
hogy el kell mennem a kórházból, el kell mennem haza, mert itt az éjszakák
egyenlőek a poklok örjítő éjszakáival.
Keresem az utat a másik
oldalra, ahol sütött a nap és oly jó volt élni.
Lehet, a türelem az,
amit tanulnod kell az eseményekből –
mondják azok, akik csak kívülről látják és
érzik mindezt. Nem, az sem igaz, hogy nem ismerem az árnyas oldalt, csak
az ember ha tartalmasan él, cselekszik és a munkájában örömet lel, egyszerűen
boldog, minden gondja ellenére.
Valóban semmi nem fáj, minden
múlik, csak a türelem ne hagyjon el. Mert az most nagyon kell nekem, az a
záloga az idő múlatásának a tehetetlenség állapotában.
Valóban létezik-e keményebb sors, mint a vakság?
Ők mindketten és sokan mások
is ennek ellenére a legteljesebb életet élték meg és ragaszkodtak az élethez.
Úgy szeretnék még egy kicsit
élni, mondta Marika néhány nappal a
távozása előtt.
Katival utoljára egy késő nyári este kedvenc
helyünkön, a Komédiás kerthelyiségében
egy baráti társaságban, vacsora utáni jó beszélgetést kanyarítottunk.
Emlékszem rá, fejét egy világos nyári kendővel
kötötte át , így leplezte a kemó
kopaszságát, s egyben sorsát.
Hetek teltek el és érzem,
újból világosodnak a gondolataim.
Egyre gyakrabban értékelem át
a történteket. Semmi nem misztikus, de mindenből valóban mindig tanulhatunk és
ez a feladatunk ebben az életben.
Vissza kell állni a sorba és
tovább tenni a dolgomat.
Ami a napos oldalt illeti és
a sikereket, azokat nekünk kell mindig
újra és újra megteremteni. Nem vagyok
egyedül, sok embert ismertem meg és ismerhettem meg ebben a lázas állapotban.
Bizony vannak köztük, akikre számíthatok a munkában, hogy az utca kedveltebb
oldalán haladhassak ismét. Van miért és
van kiért.
Különben is jobb, ha az ember
kibékül a sorsával, mert az nem
alkuszik.
Nekem bőven adott a sors
példaképeket, akik mind emberek voltak, ebben a világban éltek és nem
jelentéktelen életet hagytak maguk után.
Pár nap múlva kezdhetem a
tornát, a gyaloglást. A Samu is kevesebbet biceg már.
Az ablakon kinézek, a
túloldalon süt a nap, arra visz az utam, utunk, mert így kell lenni, mert ők is
így akarják.
Zilahi György