A súlyos közúti balesetem után

Gondolatok és érzelmek kavalkádja

 

Az alábbiakban a súlyos közúti balesetet szenvedett Zilahi Györgynek az írását közöljük. A Vakok és Gyengénlátók Győr-Moson-Sopron Megyei Egyesületének elnöke az írásában megemlékezik két elhunyt sorstársunkról is. Marika, vagyis Fettik Mária, a megyei egyesület alelnöke az egyik, aki február 10-én hunyt el és Kati, azaz Erhartné dr. Molnár Katalin, szövetségünk egykori főtitkára a másik, akitől március 22-én vettünk végső búcsút.

Egy februári vasárnap estén, amikor végeztem a munkámmal, lekapcsoltam a számítógépet. Ezt a kattanó hangot jól ismeri Samu kutyám és tudta, a séta következik.

Mindig frissítő és megnyugtató hatással van rám egy esti séta a kutyámmal.

Enyhe idő volt, az iroda felé vettük a sétánkat, Samu jókedvűen szedte a lábát, élvezte az estét.

Nekem is különösen jólesett a lazítás, sok nehéz nap volt mögöttem.

A zebrához értünk és gondosan, de rutinosan haladtunk át, mint már oly sokszor, a biztonság érzésével. Hirtelen erős fény vág a szemembe, ütést érzek, majd az úttesten ülök egy autó előtt. Gyorsan akartam felugrani és a járdára menni, de ekkor meghallottam a Samu sírását a hátam mögül.

Elgázoltak.

Emberek vesznek körül, ki érdeklődő, ki segítő szándékkal. Nem tudok a lábamra állni.

A fejem vérzik. „Semmi baj, majd visszavarrják a homlokán felszakadt bőrt, de a lába az eddig jó volt, ezután már soha nem lesz a régi”. Így beszélt a mentős, minden részvétet mellőzve, szimplán, tárgyilagosan.

Követeltem a kutyámat és kijelentettem: nélküle nem megyek sehova. „Azzal most nem tudunk foglalkozni és nem is foglalkozunk, magát viszont   visszük a balesetire”.

Szerencsére ott volt már a feleségem és ő átvette a Samuról való gondoskodást.

Még az éjjel megműtötték a lábamat.

Hajnalban az intenzív osztály csendjében mértem fel, mi is történt velem.

Miért nem érzek fájdalmat? Durva dolog történt velem, de semmi nem fájt és nem is fáj, csak erősen blokkol, a türelemre figyelmeztet minden. A mentős szavai hangzanak vissza a fülemben: ”Most egy időre félre teheti a dolgát, nem lesz lehetősége azzal foglalkozni.”

Csend és sötétség van a kórteremben, elém jönnek a képek, hangtalanul, csak a mentős hangját hallom, mely vissza-visszatér.

Ez megint egy súlyos eset, ami történt velem, megint megváltoztathatatlan és nem tehetek mást, mint tudomásul veszem.

Megváltoztathatatlan, mint a pár napja elhangzott kijelentés egy másik kórházban: Igen, elment, valóban elment Marika és ez a valóság akkor is, ha felfoghatatlan.

Mi történt velem, mi ez a rideg, hideg érzelmektől terhes helyzet, ez az utca másik oldala, amihez nem vagyok hozzászokva? Eddig szinte minden napot a kellemesebb oldalon tölthettem, szerettek, sikeres voltam és nem történhetett más és másképp, mint ahogy én akarom.

Igaz, a sikereket mindig közösen értük el. Mindig volt kiért, vagy miért tenni valamit.

Tessék: itt a lehetőség, hogy némi türelemre tegyél szert! Teltek a napok és ez csoda, hogy szinte egymást kergették sűrű  összevisszaságban. Egy újabb hír: mától eggyel többen vigyáznak ránk fentről! Kati is elment. Még egy jó barát.

Falhoz vágva érzem magam. Minden, ami történik velem és körülöttem, csak tudomásul veendő, meghatároz és korlátoz. A fekvőgipsz még a kórházi ágyban lehetséges csekélyke mozdulataimat is behatárolja.

Egyformán üresek és eseménytelenek a nappalok és az éjszakák, pedig érdeklődők és látogatók szerencsére bőven vannak.

Szólnék Marikához, szólnék Katihoz, egy-egy esemény kapcsán a véleményüket kérve, de ez nem lehetséges, a semmibe kiáltok.

A sírás gyakran szorongatja a torkomat.

A Samu nem tud járni, Ő is szenved.

El kell altatni? Ő is sírdogál és nyüszít, ezt hallottam a balesetnél és most  is  vissza-visszatér fülembe a sírása. Tehetetlen vagyok.

Marika már elment, Kati is elment és mi, a Samu és én, itt vagyunk.

Meddig kell még itt a tehetetlenség állapotában, kiszolgáltatottan feküdnöm?

Majd Samut Pestre vitték  és megoperálják.

Nem sokat pihenek, az alvás nagyon hiányzik.

A hosszú éjszakák zavarosak és félelmetesek.

Ez az útnak a másik, eddig számomra ismeretlen oldala. Itt nem süt a nap és csak kemény, visszavonhatatlan és kegyetlen dolgok érik az embert. Én ezt az oldalt nem szeretem és nem akarom. Miért kerültem ide?

A temetésen, illetve a gyászmisén felhangzik az Ave Maria, mely fájdalmasan hasít a gyász csendjébe.

Mindenki rá gondol és mindenki búcsúzik tőle. Méltón az Ő életútjához: kemény, de példaértékű életéhez. Egyszer úgy hallottam, ami értékes, az csak nehéz lehet és küzdelmes.

„Gyurika, én nem félek semmitől, mert a vakság nagyon kemény sorsot ad és annál rosszabb nem történhet velem” – mondta csendesen és ezt sokszor hallom a fülemben. Marika nagyon, hihetetlenül kemény volt és telisteli kedvességgel.   Reggel arra ébredek, úgy térek magamhoz, hogy el kell mennem a kórházból, el kell mennem haza, mert itt az éjszakák egyenlőek a poklok  örjítő éjszakáival.

Keresem az utat a másik oldalra, ahol sütött a nap és oly jó volt élni.

Lehet, a türelem az, amit  tanulnod kell az eseményekből – mondják azok, akik csak kívülről látják és  érzik mindezt. Nem, az sem igaz, hogy nem ismerem az árnyas oldalt, csak az ember ha tartalmasan él, cselekszik és a munkájában örömet lel, egyszerűen boldog, minden gondja ellenére.

Valóban semmi nem fáj, minden múlik, csak a türelem ne hagyjon el. Mert az most nagyon kell nekem, az a záloga az idő múlatásának a tehetetlenség állapotában.

Valóban létezik-e  keményebb sors, mint a vakság?

Ők mindketten és sokan mások is ennek ellenére a legteljesebb életet élték meg és ragaszkodtak az élethez.

Úgy szeretnék még egy kicsit élni, mondta  Marika néhány nappal a távozása előtt.

Katival  utoljára egy késő nyári este kedvenc helyünkön, a Komédiás kerthelyiségében   egy baráti társaságban, vacsora utáni jó beszélgetést kanyarítottunk. Emlékszem rá, fejét egy  világos nyári kendővel kötötte át , így leplezte  a kemó kopaszságát, s egyben   sorsát.

Hetek teltek el és érzem, újból világosodnak a gondolataim.

Egyre gyakrabban értékelem át a történteket. Semmi nem misztikus, de mindenből valóban mindig tanulhatunk és ez a feladatunk ebben az életben.

Vissza kell állni a sorba és tovább tenni a dolgomat.

Ami a napos oldalt illeti és a sikereket, azokat  nekünk kell mindig újra és újra megteremteni. Nem  vagyok egyedül, sok embert ismertem meg és ismerhettem meg ebben a lázas állapotban. Bizony vannak köztük, akikre számíthatok a munkában, hogy az utca kedveltebb oldalán  haladhassak ismét. Van miért és van kiért.

Különben is jobb, ha az ember kibékül  a sorsával, mert az nem alkuszik.

Nekem bőven adott a sors példaképeket, akik mind emberek voltak, ebben a világban éltek és nem jelentéktelen életet hagytak maguk után.

Pár nap múlva kezdhetem a tornát, a gyaloglást. A Samu is kevesebbet biceg már.

Az ablakon kinézek, a túloldalon süt a nap, arra visz az utam, utunk, mert így kell lenni, mert ők is így akarják.

 

Zilahi György