Vakon tanultam meg lovagolni

Az ügetés öröme, a felszabadultság édes mámora

 

Szeptemberben határoztam el, hogy megtanulok lovagolni. Mindig is vonzott az a gondolat, hogy együtt mozoghatok a lóval, átvehetem a mozgásának ritmusát, a természet lágy ölén, csendben, békességben, nyugalomban. Vajon elvállal-e valaki egy vak lányt? Ha igen, lesz-e elég bátorságom végigcsinálni? Mi lesz, ha túlságosan ügyetlennek bizonyulok majd? Ha olyan célt tűztem ki magam elé, aminek nem tudok megfelelni? Mindezekre a kérdésekre választ kaptam, s az alábbiakból kiderül, hogy az oktatóm mennyire segítőkész volt irányomban, s mekkora önbizalmat adott.

Milyen segítőkészségre gondolok?

Nagyon fontos, hogyan oktatják az embert. Az első élmények maradandóak. Ha az oktató, mint Feri is, türelmes, a hangja nyugodt, határozott, de mégis kedves, ha nem kiabál, amikor nem úgy csinálok valamit, ahogyan kellene, ez már óriási segítség egy kezdő lovas számára. Nem siettet, hanem nyugodtan és kimérten, lépésről lépésre mondja, mikor mit kell tennem. Ellenkező esetben elbizonytalanodnék, esetleg kapkodó mozdulatokat tennék, ami lovaglásnál nem szerencsés dolog, mert az állat megijedhet és megugorhat. Ezek a megnyugtató körülmények engem is felbátorítottak, s máris biztonságban éreztem magam. Az első alkalom végén Feri azt mondta: “Marika, legközelebb innen folytatjuk.” Ebből tudtam, hogy nem vagyok reménytelen eset. Ez a bátorító mondat arra buzdított, hogy amit elkezdtem, azt ne hagyjam abba. Lovaglásaim alkalmából többször is elhangzott a megnyugtató mondat: “Nincsen semmi baj!” Mintha azt mondta volna: “Itt vagyok! Ne félj! Bízz bennem! Vigyázok rád!” Persze nekem is nagyon kell összpontosítanom: “Nagyon figyelj az egyensúlyra! Egyenes a hát...szorít a vádli!”

Ha bizonytalannak éreztem magam a nyeregben, azonnal ott volt az oktatóm keze a lábamon, ez is azt éreztette velem, hogy nem kell félnem, van, aki figyel rám.

Néhány buzdító szó tovább motiválja az embert: “Remek! Bele fogsz te jönni!”

A figyelmesség is egy csodálatos jele a segítőkészségnek. Amikor elhaladtunk az akadályok előtt, Feri megmutogatta őket egyenként, megzörgetve a rudakat, részletes magyarázatot fűzve mindenhez. A lovat, Csinost is megmutatta nekem, még a patkókat is a patáin. Éreztem, hogyan fújja ki orrából a meleget, éreztem bőrének bársonyosságát - csodálatos volt. A figyelmesség még arra is kiterjedt, hogy kaptam Csinos farkszőréből egy pár szálat, azokat most is nagy becsben tartom.

Eljött annak is az ideje, hogy megízlelhettem az ügetés örömét, a felszabadultság édes mámorát. Sőt, szőrén is megülhettem Csinost, hogy érezzem, milyen is ő valójában. Kimondhatatlanul boldog voltam, mert mindez azért történhetett, mert oktatóm meg volt velem elégedve, s itt volt az ideje, hogy valami újat tanítson nekem.

Sajnos a körülmények úgy alakultak, hogy már nem Feri az oktatóm, de mindörökké hálás leszek neki azért, hogy ilyen maradandó élményekhez juttatott, megmutatta nekem, hogy igenis meg tudom csinálni, amire vállalkoztam, csak egy pár jó, bátorító, buzdító szó szükséges hozzá.

 

Árvay Mária