Az ügetés öröme, a felszabadultság édes mámora
Szeptemberben határoztam el,
hogy megtanulok lovagolni. Mindig is vonzott az a
gondolat, hogy együtt mozoghatok a lóval, átvehetem a mozgásának ritmusát, a
természet lágy ölén, csendben, békességben, nyugalomban. Vajon elvállal-e
valaki egy vak lányt? Ha igen, lesz-e elég bátorságom végigcsinálni?
Mi lesz, ha túlságosan ügyetlennek bizonyulok majd? Ha olyan célt tűztem ki
magam elé, aminek nem tudok megfelelni? Mindezekre a kérdésekre választ kaptam,
s az alábbiakból kiderül, hogy az oktatóm mennyire segítőkész volt irányomban,
s mekkora önbizalmat adott.
Milyen segítőkészségre
gondolok?
Nagyon fontos, hogyan
oktatják az embert. Az első élmények maradandóak. Ha az oktató, mint Feri is,
türelmes, a hangja nyugodt, határozott, de mégis kedves, ha nem kiabál, amikor
nem úgy csinálok valamit, ahogyan kellene, ez már
óriási segítség egy kezdő lovas számára. Nem siettet, hanem nyugodtan és
kimérten, lépésről lépésre mondja, mikor mit kell tennem. Ellenkező esetben
elbizonytalanodnék, esetleg kapkodó mozdulatokat tennék, ami lovaglásnál nem
szerencsés dolog, mert az állat megijedhet és megugorhat. Ezek a megnyugtató
körülmények engem is felbátorítottak, s máris biztonságban éreztem magam. Az
első alkalom végén Feri azt mondta: “Marika, legközelebb innen folytatjuk.”
Ebből tudtam, hogy nem vagyok reménytelen eset. Ez a bátorító mondat arra
buzdított, hogy amit elkezdtem, azt ne hagyjam abba. Lovaglásaim alkalmából
többször is elhangzott a megnyugtató mondat: “Nincsen semmi baj!” Mintha azt
mondta volna: “Itt vagyok! Ne félj! Bízz bennem! Vigyázok rád!” Persze nekem is
nagyon kell összpontosítanom: “Nagyon figyelj az egyensúlyra! Egyenes a hát...szorít a vádli!”
Ha bizonytalannak éreztem
magam a nyeregben, azonnal ott volt az oktatóm keze a lábamon, ez is azt
éreztette velem, hogy nem kell félnem, van, aki figyel rám.
Néhány buzdító szó tovább
motiválja az embert: “Remek! Bele fogsz te jönni!”
A figyelmesség is egy
csodálatos jele a segítőkészségnek. Amikor elhaladtunk az akadályok előtt, Feri
megmutogatta őket egyenként, megzörgetve a rudakat, részletes magyarázatot
fűzve mindenhez. A lovat, Csinost is megmutatta nekem, még a patkókat is a patáin.
Éreztem, hogyan fújja ki orrából a meleget, éreztem bőrének bársonyosságát -
csodálatos volt. A figyelmesség még arra is kiterjedt, hogy kaptam Csinos
farkszőréből egy pár szálat, azokat most is nagy becsben tartom.
Eljött annak is az ideje,
hogy megízlelhettem az ügetés örömét, a felszabadultság édes mámorát. Sőt,
szőrén is megülhettem Csinost, hogy érezzem, milyen is ő valójában.
Kimondhatatlanul boldog voltam, mert mindez azért történhetett, mert oktatóm
meg volt velem elégedve, s itt volt az ideje, hogy valami újat tanítson nekem.
Sajnos a körülmények úgy
alakultak, hogy már nem Feri az oktatóm, de mindörökké hálás leszek neki azért,
hogy ilyen maradandó élményekhez juttatott, megmutatta nekem, hogy igenis meg
tudom csinálni, amire vállalkoztam, csak egy pár jó,
bátorító, buzdító szó szükséges hozzá.
Árvay Mária