Liget.org   »   2014 / 1   »   Kiss Lajos András  –  Az értelmiségi – egy lehetetlen kategória lehetséges értelmezései
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2874
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Részletek az Értelmiség az ezredfordulón című könyv bevezető fejezetéből

 

Vajon az újító szellemet, az eretnek magatartást, esetleg a forradalmi radikalizmust, vagy épp ellenkezőleg, a konzervatív értékőrző funkciót kellene-e a legfontosabb értelmiségi „tulajdonságnak” tekinteni? Tény, a modern értelmiség sok szempontból az Ancien Régime örököse.  A klerikusok inkább a kulturális javak őrzői, mintsem reformátorok vagy disszidensek. De ha előreugrunk a felvilágosodás korába, a képlet bonyolultabb. A francia felvilágosodás filozófusait és íróit a reformátorok és a nagy újítók közé sorolhatjuk, de mit tegyünk a klasszikus német filozófia képviselőivel, akik szinte kivétel nélkül egyetemi professzorok voltak? Általában mindenki elismeri, hogy Kant – mint a német felvilágosodás emblematikus alakja – rigorózusságával együtt is a reformátorok közé tartozik. Vele ellentétben Hegelt már „nehéz elkötelezett értelmiséginek tekintetni”.  Hegel a Berlini Egyetem tanáraként (1917–1931) megpróbálta egyesíteni a tudós professzor és az „abszolútum főpapja” szerepét, s úgy futott be látványos karriert, hogy egyszerre lehetett a hivatalos porosz állam ideológusa és mentora egy sor nagyszerű tanítványnak, akik kiemelkedő szerepet játszottak a 19. század német forradalmi mozgalmaiban. „Az ’ifjú hegeliánusok’ már a modern német értelmiségiek előhírnökei: talán azt is mondhatnánk, ők voltak az első német értelmiségiek.”  Persze mindennek megvolt az ára. Az ifjú hegeliánusok többsége vagy eleve nem számított egyetemi karrierre, vagy le kellett mondania az egyetemi katedráról. Feuerbachnak el kellett hagynia az Erlangeni Egyetemet, Ruge pedig Halléban vesztette el katedráját. Marx el sem nyerte Bonnban az egyetemi állást, és elköltözött Franciaországba. Schopenhauernek – és néhány évtizeddel később Nietzschének – szintén fel kellett hagynia az egyetemi karrierrel. A német filozófusok egy részének életpályája mintha a száz évvel korábbi francia modellt ismételte volna: újra „szabadfoglalkozású értelmiségiekké” (például újságírókká) kellett válniuk, ha meg akarták őrizni szellemi autonómiájukat.  Hasonló szellemben fogalmaz Jürgen Habermas is: „Németországban az egalitárius önmegértés gyökerei a Goethét és Hegelt követő generációig nyúlnak vissza. A fiatal Németország és a baloldali hegeliánusok köreiből jövő nyugtalan irodalmárok és magántanárok a szabadon lebegő spontán módon összekapaszkodó, gyakran siránkozó, polemikusan feltüzelt és kiszámíthatatlan értelmiségiek ugyanúgy megizmosodtak, mint az ellenük irányuló kitartó előítéletek. Így Feuerbach, Heine, Börne, Bruno Bauer, Max Stirner és Julius Fröbel, Marx, Engels, Kierkegaard az 1848-at megelőző években léptek fel, amikor a parlamentarizmus és a tömegmédia a korai liberalizmus szárnyai alól épphogy kikeltek.”

 

Általános vélekedés, hogy a reformátorok, illetve a status quo őrzői mellett másfajta értelmiségi oppozíció is megjelenhet, például a magányos farkas és a hálózati értelmiségi. Itt döntenünk kell, hogy az individualitásban vagy a csoport-hovatartozásban leljük-e fel az értelmiségi lét szubsztanciáját. Leclerc érdekes nyelvi megkülönböztetést tesz: a francia nyelvben is meghonosodott orosz intelligencia (l’intelligentsia) kifejezés és az értelmiségiek (les intellectuels) francia többes számú fogalmára, illetve a különbségek heurisztikus értékére utal. Az orosz intelligencia-fogalom egyszerre szinguláris és kollektív, noha a hangsúly inkább a közösségi oldalra billen; a többes számú francia értelmiség-fogalom (les intellectuels) sok, de alapvetően egymástól függetlenül gondolkodó és cselekvő ember „mechanikus” egymás mellettiségét fejezi ki.  Persze, a francia fogalom esetén sem kell abszolutizálni az „individualista” értelmet. „Vajon mi legyen az elsődleges: az individuális értelmiségi vagy az intelligencia? Az értelmiségiek valamilyen csoportot alkotnak, mint hajdan a klerikusok? Vagy mégis inkább az individuumok statisztikai aggregátumának tekintsük őket, akiknek egysége mindig problematikus és pusztán csak átmeneti? További kérdés, hogy az értelmiségi ember magányosan gondolkodik-e vagy a hasonszőrűek csoportjának egyik tagjaként? S vajon, ha az intelligencia (mint közösség) az elsődleges, nem pedig a (magányos) entellektüel, miféle természetű ez a kollektivitás? Az intelligenciát magán- és magáért-való osztálynak kell-e tekintenünk, vagy legalábbis olyan társadalmi rétegnek, amely valamilyen ’osztálytudattal’ rendelkezik?”

 

Leclerc további megfontolandó megjegyzése, hogy a „csúcs-értelmiségieket” – akik módszeresen és kitartóan foglalatoskodnak eszmékkel és szimbólumokkal – gyakran pontosabban határozhatjuk meg, ha nem a hivatásuk vagy a társadalmi munkamegosztás hierarchikus rendjében elfoglalt helyük szerint próbáljuk leírni őket, hanem az általuk birtokolt fizikai és szimbolikus terek helytartóiként. Így Franciaországban beszélhetünk a Quartier latin vagy a Saint-Germain-des-Prés entellektüeljeiről, az Egyesült Államokban a keleti parti híres egyetemek (Yale, Harvard, Princeton) „nagymoguljairól” stb. Az értelmiségi hovatartozás meghatározásának további lehetőségét kínálja a megközelítés, ha a napilapok, a hetilapok tárcarovatainak rendszeres szerzőire, illetve rendszeres olvasóira tekintettel osztályozunk. (Franciaországban a politikai, illetve esztétikai elkötelezettség pontosan meghatározható azon az alapon, hogy valaki a napilapok és a hetilapok közül a Le Monde, a Libération, a Le Nouvel Observateur, illetve a Les Temps Modernes, Esprit, Le Débat vagy az Éléments rendszeres olvasója-e.) A virtuális közösségeket összeköti valamilyen spirituális kapocs. Kérdés, hogy az effajta „összetartozást és virtuális kooperációt” érdemes-e olyan együttműködő hálózati közösségként felfogni, amely szélső esetben ilyen vagy olyan előjelű titokzatos összeesküvő csoporttá áll össze? A józan kutatók tartózkodnak az efféle túlzásoktól, bár tagadhatatlan, hogy – főként a szélsőjobboldali filozófusok és társadalomtudósok körében – újabban nagy divatja van a konspirológiai elméleteknek.  Mindenesetre, ha az elismerést (anerkannt sein – mondta egykor Hegel) az értelmiségi identitás egyik fontos összetevőjének tekintjük, azt is el kell fogadnunk, hogy a „csoporthoz-tartozás” szükségletéről még az úgynevezett magányos farkasok sem tudnak teljesen lemondani. Az értelmiségi eszméket (tudományos művészi, politikai stb.), illetve gondolatokat termel, és közreműködik ezek archiválásában, illetve terjesztésében.

 

„Az eszmékkel munkálkodás a specifikus szociabilitás formáját implikálja, amely persze nem mindig és nem kizárólagosan az egyetemek előadótermeiben, a szerkesztőségi szobákban, a kutatólaboratóriumokban vagy a kiadók helyiségeiben realizálódik.”  Ezzel együtt azt is el kell fogadnunk, hogy léteznek olyan privilegizált helyek és terek, amelyek nem pusztán az értelmiségi összetartozás szimbolikus pontjai, hanem az eszmék, a tudományos és a művészi értékek létrehozásának valóságos színterei, amelyekben egyaránt jelen van a kollektív és az individuális elem.  Valamikor a szalonok, a klubok és a kávéházak rendelkeztek kitüntetett szereppel az értelmiségi terek létrehozásában és fenntartásában, s ezek egyszersmind a kialakuló társadalmi (polgári) nyilvánosság gyakorlóterepei is voltak.  Újra csak Leclerc-t idézem: „nem létezik izolált értelmiségi. Értelmiséginek lenni azt jelenti, hogy tudatosan és kollektív módon hozzátartozni a hasonló gondolkodásúak valamilyen csoportjához. Vagyis ugyanazokat az újságokat olvasni, részt venni az aktuális vitáikban, s egyáltalán: egy értelmiséginek hallatni kell a hangját abban a ’kis univerzumban’, amelyhez éppen tartozik.”  Az értelmiségi lét elengedhetetlen tartozéka a láthatóság, hogy részt vesz a szakmai és a közéleti vitákban. Ebben is kifejeződik az individualitás és a közösségiség paradoxona, hiszen a viták kezdeményezése, a részvétel különféle petíciók és tiltakozások aláírásában és más hasonló megmozdulások valamiképpen mindig egyes szám első személyű vállalkozások, ugyanakkor közösségi akciók is, a „nyelvcselekvések” a hasonszőrűek körében valósulnak meg.

 

Az értelmiségiek tipologizálásának a már említetteken túl is számos lehetősége van. Bourdieu a Homo academicus című munkájában szembe állítja a tisztán intellektuális vagy más néven diszkurzív tekintélyt és az intézményi tekintélyt. Ez a két komponens a valóságban komplex elegyet alkot, amelyben nagyon nehéz fellelni az eredeti összetevőket a maguk tiszta formájában.  Jól szemléltethető ez a dilemma az értelmiségiek egy többé-kevésbé pontosan definiálható és ezzel együtt viszonylag homogén csoportjával: az egyetemi oktatókkal. A homogenitás csak annyi, amennyire az egyetemi oktatók együttesét állítjuk szembe a közoktatásban dolgozó pedagógusok „nagy tömegével”. Belülről nézve már korántsem érvényesül ez a homogenitás, mert nagy különbség van a fővárosi (párizsi, budapesti) elitegyetemek és kisebb presztízsű vidéki egyetemek és főiskolák oktatóinak lehetősége és elismertsége között.

 

Az intézményi tekintély igen jól szabályozott a felsőoktatási intézményekben (tanársegéd, adjunktus, docens, tanár). Ezért is mondják sokan, hogy ez a hierarchia, legalábbis elvben, egyszerre arisztokratikus és demokratikus. Arisztokratikus, mert a kiemelkedő kulturális és tudományos tőke valamiképpen mindig perszonifikálódik (mindig X. Y. fizikusról, filozófusról van szó, tehát a kiemelkedő teljesítményhez konkrét személyek rendelhetők), és demokratikus, mert – legalábbis a rendszerben már bennlévők számára – világos játékszabályok vannak. De, miként Bourdieu számos munkájában bizonyította, az értelmiségi utánpótlás meglehetősen antidemokratikus és erős szelekciót érvényesítő rendszereken fut keresztül.