Liget.org   »   2013 / 10   »   Kapitány Máté  –  Lobus extraterrestrialis
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2800
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

A fejformánk például különbözik az emberétől. Ez, mondjuk, annyira nem feltűnő, főleg, mikor hajat növesztünk rá, mint ahogyan én is, de azért észre lehet venni, ha valaki figyel. Uborka alakú a koponyánk. Mint az élieneknek az élienekben. Ja, és nincs nemi szervünk, mondjuk ez is köztudott. Mint ahogyan a csigák is hímnősek, szakszerűen mondva, úgy vagyunk mi androgün népség. Inkább a nőkre hasonlítunk, csak éppen, ha megragadunk valakit, és földhöz csapjuk, akkor úgy szakadnak szét a csigolyái, hogy öröm nézni. Engem például bizonyos körökben csak úgy hívnak, hogy a bordaroppantó. Az se véletlen. Volt ember, aki birokra kelt velem, kevélységből, hogy megmutassa, micsoda jani, hát, mit mondjak, kár volt. Innen jött a nevem. A bordaroppantótól persze már csak egy lépés az élien, tudom, de azért nem örülnék neki, ha összetévesztenének azokkal a nyálcsöpögtetőkkel. Én szeretem a lepkéket, meg a virágos mezőket, meg az efféle giccses dolgokat. Azoktól mindig elérzékenyülök. És nekünk finom az arcunk, és fehér, nem fekete, pattanás egy szál sincs rajta, a pórusok sincsenek csúnyán kitágulva, irigykedhetnek a kamaszlányok, mert mint a még meg nem gyújtott, sima gyertya viasza, olyan a bőrünk. A hajunk. A hajunk úgy világlik, hogy szürkületben glóriának nézni, azért festettek régebben olyan freskókat. Egyszer egy tévéműsorban megkérdezték tőlem, hogy űrhajóval érkeztünk-e, mármint a Földre, én meg csak mosolyogtam, hogy mit ki nem találnak, és azt feleltem, hogy na, jöhet a következő kérdés. De a riporter nem hagyta magát, jött továbbra is a testrablással, a gabonakörökkel, a titkos kísérletekkel, hogy nekünk ebben mi a jó, mit akarunk mi a szegény emberiségtől, mikor ők semmi rosszat nem csináltak, én meg ekkor besokalltam, bevallom androgünösen, besokalltam, de annyira azért nem vesztettem el a fejemet, hogy bordaroppantsak, csak éppen csináltam egy kis csodát, ott a stúdióban, amolyan parasztvakítósat, hogy lenyugodjon végre ez a riporter, csettintettem egyet az ujjammal, mintha ez is hozzátartozna a mutatványhoz, közben pedig lángra lobbantottam az asztalt, ami elválasztott tőle. Nem kell félni, nyugtatgattam még élő adásban, közönyös képpel ülve tovább, miközben ő malacként sivalkodva szaladt el, nem éget ez, csak úgy lángol.

 

Vizsgáltak orvosok is, azon jót mulattam, elvégre az emberek jönnek mindig ezekkel az űrhajókon végzett kísérletekkel, ez a mániájuk, esküszöm, fognak, és bedugnak valami fura gépbe, ahol időnként mintha üllőt verne egy óriási kalapács, olyan éktelen zaj bántja a fülemet, szerintem azért találják ki ezeket az űrhajós történeteket, mert szégyellik magukat az efféle vizsgálatok miatt, érzik, hogy túllépik kicsit a határt, mikor belekben turkálnak és agyakat tapogatnak. A gépben fekve különféle kunsztokat kellett végrehajtanom, ezt egy fejhallgatón keresztül közölték velem, én meg, mivel jobb dolgom úgysem volt, engedelmesen követtem utasításaikat. Szárnyat növesztettem, ami háton fekve nem is volt egyszerű, több hangon beszéltem, megmondtam, hogy a szobában hány bűnös lélek van, nem név szerint persze, csak úgy statisztikailag, kipattintottam a hasamból egy gyereket, aki nyomban forró párává alakult, és szertefoszlott a gépben, vargányát sarjasztottam a térdkalácsomon. Az orvosok lázasan figyelték a monitorjaikat, és mikor végre kihúztak a mágneses térből, közölték velem, hogy az agyamban van egy plusz lebeny, a nyakszirti lebeny mögött, ahol egyáltalán nem kellene semmilyen lebenynek lennie, de nekem mégiscsak van, ez már önmagában is orvosi csoda, ebből olyan tanulmányt lehet írni, ami a Nature-ben jelenik meg, de ráadásul az általam bemutatott csodákért is ez a plusz lebeny a felelős, ugyanis ott dúskál csak igazán oxigénben a vér, amikor varázsolok, így mondták, hogy varázsolok, mint a Gandalf. Pompás, mondom én erre, és elnézően mosolygok. Az egyik orvos, idősebb, bámulatosan középszerű karrierrel görnyedt háta mögött, félrevon, bizalmasan odahajol, látom rajta, hogy szinte megrészegült az évtizedek óta várt tudományos áttörés és szakmai siker soha nem látott közelségétől. Alázatos és behízelgő képet vágva megkérdi, hajlandó lennék-e még egy kis vizsgálatban részt venni, higgyem el, leírhatatlanul fontos volna, olyan felfedezésekhez vezetne, hogy az valami példátlan, én pedig látom a szemén, mennyire elkeseredetten akarja, ezért rábólintok az uborkafejemmel. Az öregnek savanyított káposzta szaga van.

 

Altatás nélkül műtenek, oldalt fekve heverek az asztalon, tükröt tartanak elém, amiben én is megfigyelhetem, mit ténykednek a koponyám körül. Jó pár bemetszéssel tarkítják a fejbőrömet. Megkérem őket, hogy vigyék el a tükröt, és adjanak inkább valami olvasnivalót, mert unatkozom. A műtőben orvostanhallgatók álldogálnak, az öreg orvos sosem volt még ilyen lelkes, úgy ugrál körülöttem, mintha valami fesztiválon lenne, kiabálva magyaráz a hallgatóknak, akik gondosan jegyzetelnek. Az öreg orvos szeret tanítani, talán túlzottan is, talán túl sok idejét veszi el a tanítás, és ezt a túl sok időt akár publikálásra is fordíthatná, ez a gondolat sokszor gyötri, na de majd most, ez villog a fejében, ott, a műtőben magyarázva, majd most lesz miből publikálnia, el sem hiszi, hogy ilyen kincs hullott az ölébe. Rászolgáltál, mondaná most neki a felesége, aki aztán tényleg mindenben támogatta, egy rossz szava sem lehet rá, most is vele örülne, ha itt volna. Nem kapok olvasnivalót, hát hallgatom én is az öreget, ahogy az izgatottságtól remegő hangján közvetíti saját produkcióját. Penfield-féle invazív beavatkozást fognak látni, hölgyeim és uraim, ezt írják fel, bár egyértelmű, de hát ugye, a részletek, a részletek, szóval írják csak fel! Finomelektródákkal ingereljük majd az agynak ezt az eleddig ismeretlen lebenyét, amit én már el is neveztem lobus extraterrestrialisnak, ezt csak úgy magunk között mondom, de ha gondolják, ezt is jegyezzék fel nyugodtan, ki tudja, hányszor fognak még találkozni ezzel a kifejezéssel, a lényeg azonban, amiért most itt vannak, a lényeg, hogy hamarosan ingerelni fogjuk ezt a tudományos kincsesbányát, ezt a mágikus agyi területet, hogy megvizsgálhassuk, milyen motorikus és egyéb funkciókhoz köthető neuronális aktivitása. Sűrűn bólogatnak a hallgatók, érzik ők is, hogy itt valami tényleg hatalmas dolog készülődik, hát itt fekszik egy igazi ufo előttük, itt hever az oldalán engedelmesen, egy igazi ufo, beszarás, csak azt sajnálják, hogy a mobiltelefonokat nem hozhatták be, mert most aztán fotóznának, de mint az őrült, hogy aztán legyen mivel alátámasztani az esti sörözés közben elmesélteket. Fekszem engedelmesen, a műtő rideg fénye és az öreg doktor savanyú káposztaszaga kicsit zavar. Babrálnak a fejemen, nem fáj, sőt, nem is érzek semmit, nézek magam elé, a falat figyelem, ahhoz képest, hogy steril műtő, hát nem tudom, eléggé ótvar állapotban van, kopik a vakolat, azt rögtön kiszúrom.

 

Az öreg szuszog fölöttem, próbálom visszafogni a lélegzetemet is, hogy ne érezzem a szagát, szuszog, majd azt suttogja pergamenszájjal, hogy rendben, kérem, jöhetnek a finomelektródák. Sokáig mintha nem történne semmi, csak a hallgatók nehezednek egyik lábukról a másikra, várnak, aztán előredőlnek, most valóban erősen figyelnek, meg is hatódom a tudásvágyuk láttán, szép, szép, szép dolog, gondolom. Aztán egyszerre megcsapják az agyamat. Végigfut a remegés az egész testemen, elfehéredik a világ, az állkapcsom úgy megfeszül, mint a hiénának, a tenyerem felforrósodik, valahonnan a könyököm tájékáról akkora roppanásokat hallok, mintha mennydörögne, utána meg csak a hallgatók kiabálása tölti be a koponyámat, zsong tőle a fejem, ezek belém költöztek, vagy mi, ott kiabálnak, az agyam tekervényei között keresve egymást. Aztán meg, életemben először, eszméletemet vesztem.

 

Kórtermi ágyon fekszem, most már a hátamon, egy izzadt nővér hajol az ágy fölé. Kérek tőle egy tükröt, azt mondja, egy pillanat, azzal elviharzik, de fél perc múlva már vissza is tér a tükörrel. Belenézek, az arcom nem változott meg, ez az első, amit megfigyelek, és csak aztán veszem észre a vékony, fehér kötéseket, amikkel bepólyálták a fejemet. A tarkómon kötötték át, és a halántékomon végigfutva a homlok és a haj találkozásánál érik körbe a koponyát. Vér nem itatja át. A nővér most az ágy mellett gubbaszt, valamit keres talán a földön, a nyaka csak úgy csillog a verítéktől. Az ablak nyitva van, de levegő nem sok jut be rajta. Gondoltam, szükség lesz kacsára, amíg fekszik, dünnyögi a nővér, hogy könnyebb legyen, folytatja, csak aztán láttam, hogy nincs ott semmi, tudja, hogy nincsen ott semmi egyáltalán. Szegény, gondolom, mert elképzelem a döbbenetet, amit érzett, mikor kitakart, és felfedezte, hogy se ez nincs, se az, ráteszem a vállára a kezem, kicsit összerezzen, de nem tiltakozik. Nem szoktam vizelni, mondom neki nyugtatólag, de köszönöm. A nővér most feláll, gondosan elsimítja a ruháját, és távozni készül. Várjon, szólok utána, és ő megtorpan. Mi történt a műtőben, kérdezem tőle, és mivel nem válaszol rögtön, megkérdezem azt is, megsérült-e valaki? Felém fordul és mosolyog, majd összecsapja tenyerét, kiütközik arcára az áhítat, és szapora beszámolóba kezd, hogy én ugyan nem voltam ott, tudja, de a doktor úr mindenkinek beszámolt a műtétről, és hogy ott mik történtek, atyaúristen, minden egyes elektromos ingerre valami varázslat, csak úgy röppentek sorra a csodák, kivirágzott a műtő fala, a doktor úrnak elmúltak a pajzsmirigyproblémái, a serlegre tekeredett kígyó életre kelt, néhány hallgató ruhája elporladt, harsonák harsogtak a plafonon, szóval el se hiszi, olyan volt, mint a paradicsom, csak szikékkel meg elektródákkal, na, de akkor is. Folytatná tovább is, látom, hogy még nem adta ki magából teljesen az izgalmat, még kerekedik a szeme és a szája, és még a levegőben tartja a kezét, ekkor azonban betoppan a doktor, és olyan büszkeség feszíti a mellkasát, hogy egészen megfiatalodik tőle. A lobus extraterrestrialis, vág bele rögvest, de aztán jelentőségteljes szünetet tart, talán, hogy megbizonyosodjon róla, valóban magamhoz tértem-e már, a lobus extraterrestrialis, mondja fojtott hangon a doktor, mintha titkot súgna, elképzelhetetlen lehetőségeket rejt magában, amiket vétek lenne kihasználatlanul hagyni, remélem, ebben egyetértünk, miközben ezt suttogja, megint olyan kétségbeesetten néz, de egyúttal valahogy fenyegetően is. Most már nem sajnálom annyira. Vétek lenne elrejteni a világ elől ezt a csodát, emeli meg kissé a hangját, önző, aljas cselekedet lenne, ugye, ez nyilvánvaló, ezt fölösleges magyarázni, itt emberéletekről van szó, erre esküdtem fel, az ördögbe is, ezt már szinte kiáltja, tudom, hogy magát győzködi valami miatt, de akkor is bántja a fülemet a zaj. Kinyújtózom az ágyon, lehunyom a szemem. A doktor erre elhallgat, de rövidesen újra rákezd, és mikor megint kinyitom a szememet, már többedmagával áll az ágy mellett, úgy kerepel tovább, hogy kialakítunk itt a kórházban egy saját szobát önnek, és ígérem, csak a gyógyíthatatlanokat küldjük oda, nem lesz annyira leterhelve, és ha az megkönnyíti a munkáját, elektródákkal segítjük a csodatételt, éppen úgy, mint a műtőben, képzelje csak el, micsoda változásokat hoz ez a gyógyításban! Felülök az ágyon, összevonom az amúgy vékony szemöldökömet. Micsoda tanulmányok születnek majd, szónokol az öreg, a többi orvos pedig irigykedve figyeli a különös lebeny világhír felé csörtető névadóját, és mennyi mindent meg kell még tudnunk erről az agyterületről, hogy azt mondja, milyen pályákkal kapcsolódik például a prefrontális lebenyhez, milyen neurotranszmitterek szabadulnak fel ebben a régióban, miféle genetikai kód felel a kifejlődéséért, továbbörökíthető-e, mert ez, kérem, fontos, ez nagyon fontos, hogy továbbörökíthető-e. Igen, igen, helyeselnek néhányan, a nővér meg, kezében a tükörrel, hol rám pillant, hol az orvosokra. Külön szoba, aztán külön osztály, egyedülálló szakrendelés, sorolja a doktor, és csak úgy árad belőle a tömény káposztaszag. Mert idővel rájövünk mi is, hogy kell ezt csinálni, idővel megfejtjük a működését, új generációs orvoslás, és akkor már nem lesz szükség a kórházi gépekre, nem kell majd gyötörnünk magunkat, mit tehettünk volna még, mit tehettünk volna, ha a kórház kellőképpen felszerelt, nem, nem, ilyen gondjaink nem lesznek többé. Lüktet egy ér a halántékomon, ilyet se éreztem korábban. Minthogy a finomelektródás stimuláció gátlólag hat az ingerelt idegsejtek működésére, halkította le hangját újra az orvos, feltételeznünk kell, hogy a lobus extraterrestrialis funkcióját tekintve a csodák gátlásáért felelős, de valahogy mégiscsak innen erednek a csodák, ezért mesterséges úton kizárólag elektromos impulzusok segédletével idézhetjük elő ezeket a fantasztikus jelenségeket, persze ezen az eljáráson még finomítani kell, de akkor is ez a legjobb lehetőség, ami pillanatnyilag a rendelkezésünkre áll, mert ugye, nem vagyunk mi barbárok, hogy hosszú távú deficitet okozó lézióban gondolkodjunk, remélem, egyetértenek a kollegák. A kollegák egyetértenek, udvariasan kacarásznak, majd egyszerre mind felém fordulnak. Látják, hogy felkeltem az ágyból, látják, hogy föléjük magasodom, hogy furán elfeketedett a szemfehérem, mintha csak a pupillám falta volna fel, az ér úgy lüktet a halántékomon, hogy megrezeg tőle a kötés, mintha gitárhúrt pengetnék, vöröslik a nyakam, mint a pulykának, és látják, látják, hogy valamiért különös figyelemmel méricskélem a bordájukat. A nővér leejti a tükröt.