Liget.org   »   2013 / 3   »   Valachi Anna  –  „Léha gáncsok” a lantokon
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2705
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Legendás barátságokról derülhetnek ki meglepő, olykor méltány-talannak tetsző részletek, ha a közös „fészekben” eszmélkedő költők műveit és megnyilatkozásait magánlevelezésük tükrében is szemügyre vesszük. Babits Mihály, Juhász Gyula és Kosztolányi Dezső szoros szellemi kapcsolata a pesti egyetemen, Négyesy László stílusgyakorlati óráin szövődött, a huszadik század első éveiben, a diploma megszerzése után pedig ritkább-rendszeresebb levélváltással igyekeztek áthidalni a köztük tátongó földrajzi távolságot. Klasszikusok esetében a levéltitok már nem érvényes fogalom – kivált, ha a költőbarátok egymáshoz intézett üzeneteit eredetileg Babits özvegye gyűjtötte össze s rendeztette sajtó alá.

 

Hármuk kapcsolatának motorja a társainál két évvel fiatalabb Kosztolányi volt, a tanári gyakorlóévét Baján töltő, majd Szegedre helyezett  Babits lelkes híve, aki nem tudott belenyugodni, hogy a kezdetben még filozófusnak készülő költő verseit, műfordításait mások ne olvashassák. Juhász Gyulát is arra kérte: ösztökélje, buzdítsa és „üsse” a „sárgaarcú bölcset” (Babitsot): „nekünk, barátainak kötelessége, hogy őt felrázzuk méla álmodozásából és kivigyük az irodalom piacára.  Az önzetlen, segítőkész Juhász – helyi kapcsolatait kiaknázva – mindkét barátja írásait elhelyezte a Szeged és Vidéke hasábjain.

 

Megkülönböztetetten szerették Arany János műveit, és a Shakespeare-drámákat fordító költőelőd gyakorlatát is követték. Babits – miközben roppant ambícióval készült szakdolgozatára”  –, Arany verseit idegen nyelvekre is próbálta lefordítani.  Ekkoriban Juhász is Aranyról szóló doktori értekezésén dolgozott.  Elmondható, hogy a három barát ugyanattól a szellemi „apától” származtatta magát. Így válhattak „testvérekké”, akik elsődleges feladatuknak tekintették a magyar költészet tartalmi és stiláris átformálását, az új költői nyelv megteremtését, ugyanakkor Nietzsche követőiként a hagyomány újraértékelését.

 

A harmonikusnak látszó emberi kapcsolatok azonban nem nélkülözték a konfliktusokat – miután egy nemkívánatos „negyedik” is megjelent a színen, megzavarva a triumvirátus összhangját. Ez volt a pillanat, amikor a gyakran melankóliába zuhanó Juhász 1905-ben megvallotta kettős vonzalmát Kosztolányinak: „Arany lírája: ez egyetlen vigasztaló témám. […] Ady Endrét szeretem. Majdnem olyan beteg, mint én, de föltétlenül okosabb.”  Augusztus közepén már Adyt – és önmagát – védelmezte az érte aggódó Kosztolányival szemben: „Ne féltsen engem a nemes és álmodó Ady Endrétől, a magyar Verlainetől. / Én, sajnos, odáig soha sem fogok eljutni.”

 

Kosztolányi ekkoriban még együtt koptatta Juhásszal a pesti egyetem padjait, amint arról Babitsnak is beszámolt: „Az egyetem […] éppen olyan, mint az Ön idejében. A Négyessy-órákon [sic] ma is szerepelünk. Juhász a senior, a leányok álma, az író, a költő, a tudós, az egyetem diktátora.”  Az elszólásként értelmezhető kifejezés alapján az önkényúrként, kiskirályként, despotaként jellemzett Juhászt akarva akaratlan belső ellenségnek festette le, aki ráerőlteti a véleményét másokra. Arra számíthatott, hogy helyzetjelentésével sikerül Juhász ellen hangolnia Babitsot:

 

„A modern irodalom trónusába egy kiállhatatlan és üres poseurt [sic] ültettek: Ady Endrét, s nem mások, kedves barátom, mint azon szintén modern szellemű fiatalemberek, kik arra aspirálnak, hogy rossz, modoros és affektáltan zűrzavaros verseiket a B. N. [Budapesti Napló] tárcarovatában közöljék. / Nem akarok Juhászról írni: a szemébe megmondottam neki mindent! Ő azok közé tartozik, kik minden húron tudnak zörögni s egy kis nyomdafestéktől megkergülnek. A verseim jórészét ellopta, átgyúrta és – főleg – elrontotta, s miután csúszás-mászással fölkúszott az Adykhoz és Kiss Józsefekhez, csodálkozást keltett azzal, mit az én írófiókomból csent. Olvasta a ’Magyar sonett’-jeit; nem vette észre a csenést a jelzőkben, a formában, az egész hangban? De azért mindenki vivátot kiált feléje…/ Sok hasonlót írhatnék az émelyítő Adyról s az üres Mohácsiról  is. E tanulatlan  és gyenge legénykék valami rendkívül különöset keresnek, s maguk sem tudják, mit. Affektálják a világbánatot, a különcködést – mellyel sok ember akkor sem tud megbarátkozni, ha természetes, pedig van természetes affektálás, ilyen pld. a Baudelaire-é – és sohasem érzik magukat jobban, mint ha sikerült egy olyan verset írniok, melyet – maguk sem értenek meg. De másról álmodoztunk mi, kedves Mihály! De mások az Ön versei […]. Postán elküldöm számára az Ady új – hülye! – kötetét , olvassa el, s rögtön írja meg róla véleményét.”

 

Babits válaszát a levelezéskötetet sajtó alá rendező Belia György nem merte teljes terjedelmében közölni: az író védelmében több sort kipontozott,  mert a levél bántóan gunyoros hangnemben íródott: „Igaza van… Ady Endre émelyítő poéta: ez a legtalálóbb szó rá. […] Távolítsuk el ezt a kellemetlen alakot, aki gondolataink hátterében áll: Ady Endrének megvan a létjoga a magyar költészetben (bár költészetének híres magyarságát sem hangulat, sem stiláris fordulatok nem igen igazolják): mert néhány új ritmust, új szó-hangulatot alkotott, mert néhány szép verset csinált. S azért ha megkérdi tőlünk (egészen naivul):

– Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?

mondjuk nyugodtan, (mielőtt hátat fordítanánk neki):

– Csak méltóztassék. Miattunk sohse zsenírozza magát. Sírjon. Akár bőgjön.

– Pedig nem bőg – csak nyávog. És nagyon hasonlít a hangja a szerelmes macskákéhoz.”

 

Babits mégis próbálta józanabb állásfoglalásra késztetni Kosztolányit: „Csak Juhászt veszem ki az ön kaptája alól: Juhászról nekem csupán kedves emlékeim vannak; ő nem olyan tanulatlan legényke, mint a többi s ami a csenést illeti – aki annyit ír, ki ne csenne? – öntudatlanul, persze.”  Ám Kosztolányi – noha csupa kedveskedő, baráti hangú levelet írt ekkortájt Juhásznak – ragaszkodott értékítéletéhez. „A poézis nem a szifiliszes és impotens Ady Endrék, az agyalágyult Juhász Gyulák és okvetetlenkedő Mohácsy [sic] Jenők előjoga, hanem a küzdő és hívő embereké” – bizonygatta Babitsnak.  Ugyanakkor – hízelgéssel – beszámolt a filozófus-költő szűk körben megismert műveinek lelkes fogadtatásáról: „Versei hatalmas visszhangot keltettek Budapesten. A Magyar Szemlének egész szerkesztősége valósággal szerelmes önbe. […] Mindenütt általános elragadtatással beszélnek önről.  […] Ön, édes barátom, a mi nagy és nemes fajunknak megtestesült genialitása. Petőfi unokája. Egy kölyök-Arany.”

 

Babits csillaga ekkortól valóban egyre magasabbra hágott, de Juhászhoz továbbra is hűséges maradt, olyannyira, hogy „Kazinczyjának” nevezte.  S két év sem telt el, A Holnap antológia megjelenése után már nagy költőnek tartotta Adyt,  akiről a Nyugat 1909. június 1-i Ady-számában már saját „analízisét” is közzétette. „A Nyugat szerkesztője midőn felszólított, hogy írjak lapjába valamit Adyról, egyszersmind kifejezte, hogy véleményem minden fenntartás nélküli elmondását kívánja. Íme. Megpróbáltam megkeresni a faculté maîtresse-t  Ady költészetében, és a lírikus és magyar dacot találtam annak. S talán először próbáltam elfogulatlanul, polemiátlanul elemezni azt a poézist, melyről még igen sokan és igen soká fognak beszélni. […] Nincs ma fájdalmasabban, tragikusabban magyar költő, mint Ady.”