Liget.org   »   2013 / 3   »   Kosály Márta  –  Emil levele
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2701
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

 

A háború utáni időkről legelőbb Wajda filmje jut eszembe, a Tájkép csata után. Európa romokban hevert, milliók pusztultak el, s az emberek együtt élték meg a túlélés mámorát a gyász fájdalmával. A mi családunk is elhurcolt rokonokat keresett a csata utáni tájon, s ahogy telt-múlt az idő és fakult a remény, szüleim összeszámolták veszteségünket. 1945-ben tizenegy éves voltam. Jól emlékszem, hogy ötvenhat közeli és távoli rokont írtak iszonyú listájukra. Anyám több testvérét. Apám egyik öccsét, Emilt.


Emil jóval fiatalabb lehetett apámnál, mert ő volt nagyszüleim legkisebb gyereke, és halvány utalásokból úgy tudtam, nagyanyám kedvence. Inkább csak fényképekről meg a családi legendákból ismertem. Jóképű, sötét hajú fiatalember néz rám a fekete-fehér fotókról. Sokáig nőtlen maradt, aztán elvette Margit nagynénémet, aki nagyon szerette és mindent elnézett neki. Gyerekük nem született. Emil pincér volt az elegáns Baross kávéházban, majd ruhatáros és trafikos-telefonos. A Barossba sok gazdag ember járt, Emil néha még a cipőjüket is kipucolta. Szolgálatkészségét,  kedvességét, jó modorát bőséges borravalóval jutalmazták, ő meg könnyelműen elszórta a pénzt, túlságosan szerette a hazárdjátékokat, a lóversenyt és a kártyát, utóbbi miatt egyszer bajba is került. Hamiskártyázással vádolták, néhány napot börtönben töltött. (Akkor mindez imponált nekem, nagyviláginak tartottam). Aztán Emil világ körüli útra ment, jó barátai, Latabár Kálmán és Latabár Árpád társaságában. A legenda szerint a család – Margit, a nagyanyám és Jolán nagynéném – elegánsan kiöltöztették. A több hetes útról Emil leégve, de jókedvűen érkezett haza, ruhatárából mindössze egy pótgallér maradt.

 

Amikor beléptünk a háborúba, Emil még a kávéházban dolgozott, onnan vonult be munkaszolgálatra. A rettenetes oroszországi élmények után, a visszavonulás kezdetén olyan századba irányították, amely Nyugat-Magyarország felé tartott.

 

A család még inkább aggódott: ha már nincs szükség a zsidó munkaerőre, mi lesz velük? Amikor a század indulásra készen állt, Jolán nagynéném férje, a nem zsidó Pista nyilas egyenruhában kiment a vonathoz, hogy kikérje Emilt. De ő nem volt hajlandó elhagyni a bajtársait.

 

Nem tudjuk pontosan, mi történt azután, csak hogy a menetelés alatt Emil cigarettára cserélte a kenyéradagját. És továbbra sem szökött meg. És hogy azokat, akik nem bírták a halálmenetet, Sopronnál agyonlőtték.

 

A szüleimmel és a bátyámmal Temesváron éltük túl a háborút. 1945-ben a nagymamám és Jolán nagynéném eljöttek hozzánk. Addigra már tudtuk, hogy Emilt megölték, de a nagymamának senki sem merte megmondani. Nyolcvanegy éves volt, szellemileg ép, de fizikailag gyenge állapotban. A család joggal félt, hogy a hírt nem tudná elviselni, ezért elhatározták, levelet írnak neki Emil nevében – „Amerikából”. Éppen úgy, mint Déry Tibor felesége az író 1957-es letartóztatása után nagyon öreg anyósának.

 

Akkor közismert volt, hogy a deportáltak közül sokan nem tértek vissza hazájukba, s szabadulásuk után többen Amerikában telepedtek le. Emiltől nem állt messze a kalandorság, hihetőnek tetszett hát a mese, családtagjaim mégis haboztak-halogatták a kivitelezést. Nem csodálom.

 

Apám híresen jó levélíró volt, ő kapta a feladatot. Helyben adta fel a levelet, nagymamának címezve – attól nem kellett félni, hogy észreveszi a helyi postabélyegzőt és a román bélyeget.

 

Jó pár nap, talán egy hétnél is több eltelt a levél feladása óta, s amikor megjött, mintha  mindenki elfelejtette volna a közösen elkövetett bűnt. Jól emlékszem, hogy a postás csöngetésekor együtt ültünk a konyhaasztal körül. Ebédeltünk. Sokan voltunk: mi négyen, Jolán, a nagymama, Noszi nagybátyám és persze, Vera, a mindenes. Szokás szerint derűs hangulatban ettük a finom ebédet. Nem tudom, mi volt, de az orromban érzem az illatát. Vera nagyszerűen főzött. Tomi bátyám kiment a postát átvenni, és ahogy jött vissza, rémülten láttuk kezében Emil levelét. Egy szempillantás alatt kiürült a konyha. Csak a nagymama maradt ott és apám, aki felolvasta neki a géppel írt levelet. Nem voltunk összebeszélve, de tettünk merészsége, nemes szándékunk ördögi megvalósítása mindannyiunkat menekülésre késztetett. Úgy éreztük, nem tudjuk végignézni, amit olyan jól kiterveltünk, és amiről úgy gondoltuk, a nagymama javát szolgálja. Aztán szép lassan, megint csak összehangolás nélkül visszaszivárogtunk a konyhaasztal köré. Addigra befejeződött a levélfelolvasás, nagymama meg is nézte a levelet. Emil aláírását könnyű volt hamisítani, szép nagy „E” betűje és a név végén álló „l” közé hullámos, vízszintes vonal került. Amikor a nagymama az aláírásra nézett, egy pillanatra úgy tűnt, elhitte a mesét, de még én is éreztem, hogy csak nagyon el akarta hinni, ezért hümmögött is valamit, hogy „ez az én Emil fiam, az ilyen”... Mi, többiek próbáltunk örülni a levélnek és a megtalált, tékozló fiúnak. De több levél nem jött Emiltől, és senki sem beszélt róla, nagymama sem. Senki sem merte szóba hozni.

 

1950 nyarán, nyolcvanhat éves korában meghalt a nagymamám végelgyengülésben.  Agóniája rövid volt. Jolán nagynéném, aki mellette ült az utolsó percig, mesélte, hogy nagymamám többször is mondta, „jövök hozzád, Emilkém, jövök”. Ez nem lepett meg senkit.