Liget.org   »   2012 / 12   »   Várszegi Asztrik  –  A vendégség megtapasztalása
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2625
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim!

 

Joggal szólíthatom Barátaimnak kedves Mindannyiukat, ha erre a könyvbemutatóra eljöttek, vagy majd kézbe veszik ezt a kötetet, és mint egy forrásból, többet, vagy akár csak egy cseppet is merítenek. Így olvassuk Pál apostolnál: „Hiszen mindnyájan a világosság és nappal fiai (gyermekei) vagytok. Nem vagyunk az éjszakáé, sem a sötétségé.” (1 Tessz, 5,4-5) Akiket a fény összeköt, barátok. Nem lehetnek mások. Mert akiket a fény összeköt, nem pusztán néznek, hanem látnak is, és társak a közös reményben. Aki a Fénycsóva lobbant antológiát kézbe veszi, elmélyed a szó, a vers és a kép meghívó és elbűvölő, sőt, varázsló erejében és szépségében, az – sajátos módon – imádkozik. Talán nem veszik tőlem rossz néven, kedves Barátaim, ha így, ezzel a szóval közelítek. Imádkozik, mert kitágul számára saját, sokszor nagyon szűk világa, kozmikus távlatok, fények válnak láthatóvá, vigasztaló szavak hallhatók és hoznak közel olyan világot, amelyre vágyunk még akkor is, ha magunknak magányos, netán elkeseredett, kétségbeesett pillanatban bevalljuk: „Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem”. Szívünk mélyén ott a vágy, hogy teljesüljön az ígéret, „amelyet szem nem látott és fül nem hallott”, amely nélkül nem tudunk élni. Nem keresnénk, ha már meg nem találtuk volna. A fény – „legyen az derengés, erős déli napsütés, alkony, árnyék…” – létünk része, boldogságunk eleme. A könyv minden verse, sora, elmélkedése és képe ezt tudatosítja bennünk a maga gazdagságában.

 

Tán húsz évvel ezelőtt az almásneszmélyi református gyermekotthonban egy kilencéves vak kisfiút bíztak rám néhány órára. Bemutatkozás után nagyon komolyan beszélgettünk, majd a fiúcska váratlanul odafordul hozzám és ezt mondja: nézd, vak vagyok – közben ujjaival felemelte két szemhéját, én pedig két hófehér szemgolyót láttam lelke okos tükre helyén –, és ezt kérdezte: „mondd, akik látnak, boldogok?” Nem, kisfiam, válaszoltam, sokszor nem boldogok, pedig ők mindent láthatnak.

 

Amikor fénycsóva lobban sötétségünkben, legyen az fizikai, szellemi vagy lelki, megvilágosít, átéljük és megtapasztaljuk azt is, hogy valakihez tartozunk – összetartozunk.

 

A Fénycsóva lobbant csodálatos kézikönyv, antológia, breviárium a fényről, amely örömöt ad, hiánya fájdalom, a fényről, amelynek lényegével ki tudjuk fejezni emberségünket, szívünk gazdagságát, vágyait és fájdalmát.

 

Felmerül a kérdés bennem: miért gondolkodunk, érzünk, beszélünk így a fényről? Miért jelent ez a költők, festők és írástudók megfogalmazta fény, annak árnyalatai, gazdag megjelenési formái valami egészen mást, mint amit a mi mesterséges fényekből és reklámoktól  elborított világunkban érzékelünk? Hogyan tud a művészetben megjelenni, amit különben hiányolunk és alig-alig találunk?

 

A dolgok a maguk létében, teremtett vagy teremtetlen valóságukban vannak és csodálatosak. A mi érzékenységünk, a mi befogadásunk hibásodott meg, a mi érzékeink fogyatkoztak meg, mert a Szépséget és a Boldogságot, a Fényt csak kívül kerestük, vagy tán már nem is kerestük. Pedig az belül van és mindig belül volt, így most is belül van. Keresésünk igazolja a hiányt, a hiány tanúsítja, hogy ebben a fájdalmas világban vagyunk és élünk, de mégsem egészen ebből a világból élünk. Forrásunk a végtelenből indul, mi egyedi és véges létünkkel kapcsolódunk hozzá, így a kettő kapcsolatából ered és csak ebből tud úgy táplálkozni, hogy abból ÉLET, egyre teljesebb és bőségesebb ÉLET legyen.

 

Ahogy a Liget korábbi verses-képes antológiái, a Fénycsóva lobbant is a mélyről, az életről, a keresésről és a csendes rátalálásról szól, ennek eszköze kíván lenni. Bár, mint fentebb is idéztem már, megesik, hogy a költő bevallja, nincs miben hinnie, csakhogy a kommentár hozzáteszi: „Csak a legszélsőségesebb pontok-képek összekapcsolásával teremthető meg hitelesen a mindennapos agyvérszegénység fölötti tér, ami évezredes és ugyanakkor új, mert egészen egyedi-egyéni döbbenetet kelt, hogy mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak / vendége voltam”.

 

Amikor gratulálok az antológia gondolatához és nagy örömmel ajánlom a Kedves Olvasónak ezt a ihlet, lélek, szellem és fényben gazdag kötetet, azt kívánom a jelenlévőknek és a majdani olvasóknak, hogy segítségével mindig lássák a ránk és felénk áradó „szelíd fényt”, hogy megtapasztalhassák az ismeretlen úr vendégségét.