A tudománynak hála, a modern ipari civilizáció és a földi élővilág összeomlásának forgatókönyvét úgy lapozgathatjuk, mint a vasúti menetrendet. Többé-kevésbé megbízható prognózisok közül válogathatunk: milyen ütemben fosztja meg a fajok és élőlénytársulások pusztulása az emberiséget s annak különféle csoportjait a túléléshez nélkülözhetetlen természeti szolgáltatásoktól. A földi élet jövőjét hosszabb távon megpecsételő nukleáris energia, valamint a rövid távon is pusztító hatású klímaváltozást előidéző fosszilis tüzelőanyagok egyelőre korántsem kimerülésükkel, inkább bőségükkel siettetik a katasztrófát, amennyiben biztosítják számunkra a természeti források megújuló képességüket messze meghaladó kiaknázását.

A környezet védelmére szervezett csúcstalálkozók és egyéb nemzetközi erőfeszítések kudarca szükségszerű. A társadalmi rendszerek önkorrekciós képessége, sajnos, erősen korlátozott. Sem a világnézetek küzdelmében, sem a politikában nem érvényesülhetnek olyan elvek, amelyek ellenkeznek a fennálló rendszer működésének logikájával. A technológiai-gazdasági hálózatokat a teljesítmények versenye élteti: a szereplők elismert célja a termelés és fogyasztás eszközei feletti ellenőrzés kiterjesztése, kihasználásuk fokozása, az ebből származó haszon (hatalom) növelése. Növekedés nélkül a rendszer összeomlana. A növekedési hajsza pedig, mint eddig, ezután is egyre kíméletlenebb viselkedésre kényszeríti a résztvevőket a versenytársakkal és a természeti forrásokkal szemben. („A közlegelők tragédiája” modell megmutatja, hogy ez a hajsza akkor is folytatódik, amikor egyenként a szereplők mindegyike tisztában van a végzetes következményekkel.) Az erőszak azonban tovább nem fokozható, mert a földi élővilág eltartóképességének kemény korlátaiba ütközik. A történelem tanúsága szerint a fizikai környezet erőforrásainak kimerülése minden hasonló esetben népvándorláshoz, az erőforrások maradékáért vívott háborúkhoz vezetett. Elvándorolni többé nincs hová. A háborúk ellenben a ma rendelkezésre álló haditechnika birtokában minden korábbinál súlyosabb pusztulással járnak majd. Civilizációnk vívmányai minden jel szerint az erőszak és a rettegés sötét korszakának esnek áldozatul.

A környezet védelmét eközben szinte mindenki a szívügyének tekinti (végül is ki akarja az énekesmadarak pusztulását? kinek öröm, ha mérgezett levegőt szív?); az ökológiai politikának mégis alig akadnak követői: azt a modernitás vívmányai elleni körmönfont támadásnak vélik. Célját még a zöld különféle árnyalataiban pompázó közszereplők is rendszerint az önkorlátozással azonosítják, mintha az nem a korlátozás korlátozása volna: szabadságharc a gazdasági szükségszerűségre hivatkozó zsarnokság és a politikai központosítás ellen.

Mi lehet az, amit a modern ipari társadalom kárpótlásul nyújt a társadalom szövetének szétroncsolásáért, a természetpusztításért, a tehetetlenség és kiszolgáltatottság nyomasztó tapasztalatáért – mi az, amihez úgy ragaszkodunk? Nos, az emberek többségét az érzékelhetően romló életminőség sem ingatja meg a meggyőződésben, hogy olyan világban él, amelyben mindenkinek jó lehet, vagy legalábbis lehetne, éspedig egymástól függetlenül és nem egymás rovására lehet vagy lehetne jó. Akik így gondolkoznak, arra hivatkoznak, hogy a tudományos-technológiai haladás a javak és szolgáltatások korábban példátlan sokféleségével ajándékozta meg az emberiséget, ami lehetővé teszi az egyéni szükségletek korlátlan kielégítését. A bőség formájában tehát a szabadság köszöntött ránk, hiszen mi egyebet akarhat az ember, ha szabadon választhat, mint fogyasztani: élvezni az előállított áruvilág változatosságát. Akinek pedig még nem jutott belőle, annak elemi érdeke és joga a termelés fokozása. Íme, az ipari tömegtársadalom krédója, melyet a globalizáció következményeként az egész világ magáévá tett, már aki túlélte a globalizáció következményeit.

Aki azt állítja, hogy ezek az eszmék nem a felvilágosult modernitás eszméi, hanem a modern dekadenciájának bomlástermékei – márpedig az ökológiai rendszerkritika éppen ezt teszi –, aki úgy véli, hogy összetévesztettük az információt a tudással, a működőképességet az igazsággal, az élvezetet a boldogsággal, a növekedést a fejlődéssel, a mértéktelenséget a szabadsággal, azt a sötét középkor szószólójaként, a szabadság ellenségeként, az imperializmus lakájaként, Pitt ügynökeként (nem kívánt törlendő) utasítják el, mondván, hogy a bőség társadalmában a legeslegjobb éppen az, hogy többé senkinek sincs joga másokat kérdőre vonni életmódjukért, amennyiben azok nem ütköznek a törvényekbe.

A természet törvényei ebből a szempontból nem számítanak. Éspedig méltán nem: a természeti rendszerek összeomlása legfeljebb jelzi, hogy civilizációnk zsákutcába jutott, de a természet nem nyújt útbaigazítást az ember számára. Fajunk viselkedése korántsem természetellenes, sőt. Annál inkább erkölcstelen. Oda kell tehát visszatérnünk, hogy az ember erkölcsi lény, ami azt jelenti, hogy rászorul (éspedig egyedül ő szorul rá) az erkölcs útmutatására. Az etikát úgy tekinthetjük, mint az élővilágot fenntartó önszabályozás rendszerének szerves részét. Tudásunk mindenekelőtt a jónak és a rossznak tudása. Nincs semleges tudás, mert az ember nem a tények, hanem az értékek világának lakója. Az újjáépítés csak új erkölcsök szerint lehetséges: az utódainkért és a földi élet sorsáért ránk háruló személyes felelősség belátása alapján.

A politika azonban tudomány, mondják – a hatalom megszerzésének tudománya –, s mint ilyen „értékmentes”. A jó kormányzás vagy a közjó kérdésével ellenben a politikai filozófia foglalkozik, amely nem tudomány és nem is túlságosan időszerű, hiszen ha mindenkinek egymástól függetlenül lehet jó, akkor a kormányzás pusztán technikai probléma; közcélokat pedig, amelyek korlátoznák az egyén autonómiáját – hál’istennek – nem kell többé megállapítanunk és egymásra erőltetnünk.

Ezzel szemben az olyan politika, amely megérdemli az ökológiai elnevezést, nem tekinthet el attól, hogy társas lények számára (márpedig társtalan lények nincsenek, legfeljebb olyanok, akik elveszítették vagy nem találták meg a társukat) az autonómia nem függetlenséget jelent, hanem a kölcsönös segítségen alapuló kapcsolatok rendszerét. Ezért nem megszüntetni kívánja az emberek eredendő egymásrautaltságát s az ebből fakadó szenvedést, hanem az együttélés olyan formáit keresi, amelyek képesek azt elviselhetővé tenni, annak tudatában, hogy egymásért szenvedni jobb, mint egymástól, más megoldás pedig nincs. A szabadság mint politikai vezéreszme megmarad, de morális értelmet nyer: szabadságunk bizonyítéka az odaadás lesz, hogy képesek vagyunk eleget tenni a mások sorsáért, az életformák sokféleségének megőrzéséért ránk háruló felelősségnek, azaz „képesek vagyunk nem magunknál kezdeni”. A módszertani individualizmus elutasítása lesz az a pont, ahol az önazonosságunk alapját képező kapcsolatoknak – a társulásnak – az egyéni létezéshez képest elsődlegességet tulajdonító ökológiai világnézet útja elválik a modern politikai filozófia meghatározó áramlataitól (miközben szoros rokonságot mutat több más, az interszubjektivitás elsődlegességét felismerő, kommunitárius, konviviális stb. modern elmélettel).

Ökológiai alapokon nem oszthatjuk sem a szocialista, sem a liberális baloldal kedvenc eszméit. Nem nevezhetjük technológiai haladásnak a természet leigázását és a bolygó átalakítását hulladéktemetővé, az ilyen áron elért örömtelen pazarlást nem tekinthetjük jólétnek. Nem hihetjük, hogy a javak elosztásának létezik igazságos módja, tudván, hogy az igazságosság nem elosztási kérdés. Inkább azt valljuk, hogy csak a kölcsönös segítség és kímélet lehet igazságos, mivel az embernek ahhoz, hogy ember maradhasson, okvetlenül több kell, mint amennyi jár neki. Ha pedig így áll a dolog, akkor a társadalom rendje nem arra való, hogy az egyén számára háborítatlanságot biztosítson, hanem hogy tudja, milyen alapon számíthat társai segítségére.

De azért sincs igazságos elosztás, mert az egyéni választások (a jók) minőségileg különböznek, a minőségi különbségek pedig elvont mennyiségi összefüggésekre visszavezethetetlenek. Ezt a libertáriusok is szívesen hallják, az ökopolitika hívei azonban az összemérhetetlenség elvéből velük ellenkező következtetésekre jutnak: elkerülhetetlennek tartják a vitát és a megegyezést a közjó kérdésében. Az egyének ugyanis nem egymástól függetlenül döntenek, hanem akarva-akaratlanul egymás sorsáról: a fogyasztók társadalma például utódai számára választott a magáénál jóval szűkösebb és szegényesebb életet. Megértettük, hogy választásaink részben véges, meg nem újuló, részben pedig oszthatatlan javakra irányulnak, vagy éppen egymást választjuk, s hogyan tehetnénk ezt egymástól függetlenül?

A nyilvános vitában formálódó közmegegyezés igénye nem a morális kényszer és a politikai elnyomás rémét csempészi vissza a közéletbe, hanem az értelmes egyet-nem-értés lehetőségét, ami a személytelen kényszerintézmények uralmának egyedüli alternatívája. Az egyéni választások függetlenségének fikciója – és ami ebből egyenesen következik: az állam semlegességének fikciója – kizárólag az erőforrásokkal való mértéktelen pazarlás árán volt ideig-óráig fenntartható.

Az állam nem maradhat semleges – mint ahogy soha nem is volt az. Feladata, hogy a jót ösztönözze és a rosszat üldözze. De nem formálhat jogot arra, hogy maga állapítsa meg, mi a jó, az igaz és a szép, hanem a politikai és kulturális párbeszéd szabadságán kell őrködnie különféle kiváltságos csoportok dominancia-igénye ellenében ugyanúgy, mint a kultúrát korrumpáló és lealjasító törekvésekkel szemben. Ha a kultúra létértelmezések párbeszéde, úgy természete szerint nyitott más kultúrák felé. A párbeszéd azonban mindig egy hagyomány talaján, e hagyomány értelméről és megújításáról folyik. Ahhoz, hogy értsük egymást, valamiben egyet kell értenünk.

Ez viszont többé nem lehetséges, állítják a legtekintélyesebb neokonzervatív politikatudósok, akik szerint itt az ideje, hogy végre nyíltan szakítsunk úgy a részvételi, mint a képviseleti demokrácia jámbor előfeltevéseivel. A kormányzatnak, úgymond, olyan bonyolult szakértelmet és széleskörű tájékozottságot igénylő kérdésekben kell ma már döntenie, amelyekben a polgárok nem képesek eligazodni. A közvélemény többé nem egyéb, mint az üzleti befolyást szavazatokra váltó médiapártok kommunikációs erőfeszítéseinek lenyomata. A politikai verseny mindenkori győztesének (a leghatékonyabban működő technokrata-sereg vezérének) igazságát sikere legitimálja: az igazság = működőképesség. Az abszolút monarchia kora újkori ideológusaitól kölcsönzött hamisítatlan posztmodern nézetek időszerűsége nehezen cáfolható – ezek mégis elfogadhatatlanok az ökológiai politika számára. Az önszerveződés spontaneitása, valamint a személyes felelősség elve összeférhetetlen a vezérdemokrácia igazolásával.

Az ökológiai politika az első személy politikája, alapja a személyes felelősség fajunk és földi otthonunk jövőjéért. Ezért visszaköveteli a döntés jogát a személytelen kényszerintézményektől, hálózatoktól és apparátusoktól. Ez azonban a mediatizált tömegtársadalmak viszonyai között képtelenség. Felelős és érdemi részvétel a közügyek intézésében csak akkor lehetséges és kívánatos, ha léteznek helyi (regionális, szakmai, munkahelyi, kulturális) közösségek, és ezek maguk dönthetnek a sorsukról. A részvétel és önrendelkezés feltétele a dolgok emberi léptékének helyreállítása: lokalizáció és szubszidiaritás. Mert csak arról tudunk helyesen dönteni, aminek ismerjük a helyét. Minél nagyobb a távolság a döntésben érintettek és a döntéshozók között, annál valószínűtlenebb, hogy jó döntések szülessenek. A döntés jogát csak abban az esetben engedhetjük át képviseleti testületeknek, ha személyesen ismerhetjük képviselőinket, és részt vehetünk tevékenységük nyilvános ellenőrzésében.

Nem akarhatjuk, hogy mindenkinek jó legyen! Az ökológiai politika legkényesebb kérdése ez, amelyben éppen ezért kell színt vallanunk, igyekezve, hogy álláspontunk ne legyen félremagyarázható. Ha az életformák gazdag változatosságát jónak, egyszersmind az ember által sebezhetőnek találjuk, és úgy látjuk, hogy az ember képes ezt a jót elpusztítani vagy megőrizni, tehát felelős érte, de ennek a felelősségnek csak a politikai közösség tagjaként tehet eleget, akkor ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy részt vehessünk e döntésekben, valamint ahhoz is, hogy a közreműködésünkkel és felhatalmazásunk alapján születő döntések jók legyenek. A politikai küzdelmek tétje tehát mégiscsak a közjó (ami jelen esetben ráadásul nem egy partikuláris közösség, hanem közvetve-közvetlenül az emberiség fennmaradásával egyértelmű).