Liget.org   »   2012 / 11   »   Petrik Iván  –  Miután megérkezett
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2620
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

(ELŐSZÓ VALAMIHEZ)

 

Megpróbálok összeütni végre egy izgalmas útleírást, olyan útikönyvfélét. Na jó, egy rendes útikönyvet. Sok tényszerű adattal, de élvezhetően, átélhetően, hogy az olvasó izzadságban úszva érezze, a fojtogató hőségben agyonzsúfolt buszon utazik elhagyott vidékeken. Jól olvasható, mégis komoly könyv, megrakva sok kis színes információval a paradicsom árától a helyi tolvajnyelvig. Még akkor is megpróbálom, ha kamaszkorom óta nem olvastam ilyet, és a legutóbbi időkig bizonyos megvetéssel tekintettem a hasonló írásművekre. Most végre leszámolok ezzel a kellőképpen nem megalapozott pökhendiséggel. Nem lesz könnyű dolgom, mivel a hely, ahová el szeretném kalauzolni az olvasókat, igen távoli, bár nem felfedezetlen terület, s nem mondanám, hogy honfitársaim közül még senki sem járt arra. A tapasztalatok mégis oly mértékben különbözőek, hogy nagy szükség lesz az olvasó fantáziájára, beleélő képességére. Az egyszerűség kedvéért három szereplőt vonultatok fel, nekik ugyan nem lesz sok szerepük, de legalább megosztják a terheket, és némiképp a figyelmet is, azaz három különböző szemszögből láttatják a világot. Egyelőre nem árulom el, kik ők, mi a nevük, milyen neműek, nem beszélek érdeklődési körükről, vonzalmaikról, szenvedélyeikről, mert károsan befolyásolná a célt, hogy az útleírás útleírás maradjon, azaz nyugodjon tárgyszerű alapokon. Ha mégis azt érezné az olvasó, hogy valami hibádzik itt, valami nincs igazán egyensúlyban, nem áll rendelkezésére elegendő információ, hogy kedve legyen tovább olvasni, bemutatok egy férfit – inkább kettőt, akik ezen a vidéken laknak, bár az útleírás érdemi részének nem részei. Mindenesetre közelebb hozzák, érthetőbbé teszik a problémát, amivel egy idegen ország megértésekor szembesülünk.

 

Az előszó mint olyan nem különösebben szabályozott műfaj. Sokfélét, igen különbözőket lehet olvasni: van rövid, hosszú, szikár, terjengős, tárgyszerű, lobogó, punnyadt, frappáns, durva, fenyegető, hízelgő, félrevezető. Mindenféle. Úgy vélem, egy kis kitérővel még nem feszítem szét a műfaj kereteit. Arról nem is beszélve, hogy eleve szándékomban állt a mindennapok világának egy-egy izgalmas részletével feldobni a szöveget. Íme, hát.

 

Lánykérőbe ment, tehát részeg volt. Nem, nem engedhetünk abból egy jottányit sem, hogy ez a következtetés világos, logikus és igaz, legalábbis ott, ahol ők éltek, abban a hitben, hogy belülről nézve ez az ország egészen más, mint bármelyik másik ország szintén belülről nézve. Mert az, hogy néz ki kívülről, nem érdekelte őket, hiszen a leghalványabb esélyük sem volt rá, hogy megtudják. A hátsó ülésen fiatal öltönyös férfi feküdt, kigombolt ingben, nyakkendője félrecsúszott. Ő hát a szerencsés ifjú, akinek élete legboldogabb… Megállt egy pillanatra, üresbe tette az automata sebváltót, és hátranyúlt, hogy felrázza. Tényleg a legboldogabb napja, nem szabad átaludnia. Megmarkolta az ingét, megrántotta, de a boldog ifjú nem ébredt fel, csak lefordult, és fejjel a vezetőülés alá fúródott. Nem volt mit tenni, továbbment. Az autó olyan puhán, szemlélődő csendességgel futott neki a földútnak, hogy a nyiladozó világ minden susogását hallani lehetett a lehúzott ablakon keresztül. Bár nem madarak csiviteltek, csak kutya ugatott, s valahol nem messze rádiót üvöltettek, mégis távoli hieratikus gőg érződött ezen a máskülönben profán tájon. Mint mindenen, ami hirtelen alakul át gyökeresen, ezen a vidéken is a bénult véglegesség kellemetlen és életidegen érzése lebegett. (Vegyünk például egy tarvágással eltüntetett erdő után maradt hegyoldalt, vagy egy pár hónap alatt felhúzott hidat a folyónak olyan szakaszán, ahol korábban senkinek sem fordult meg a fejében átkelni.) A nagyobb baj azonban az volt, hogy nem tudta pontosan, merre kell menni a lányos házhoz. Kinyitotta a kesztyűtartót, üres üvegek csúsztak ki belőle, mintha várták volna, hogy kiszabaduljanak fogságukból. Átlátszó, fehér butélkák csörömpöltek elszánt vidámsággal szerte az autóban, színes címkéik felgyűrődtek, ami most nem azt hirdette, hogy pocsék anyaggal rosszul ragasztották fel őket, hanem valamiféle egyszerű félszegséget. Mintha valaki eltakarná az arcát, hogy ne ismerjék fel. A sofőrt a futó érzés nem tartotta fel túl sokáig, benyúlt az ülés alá és végre megtalálta, amit keresett. Az interkontinentális rakétára emlékeztető üvegben házi főzésű pálinka lötyögött. Meghúzta, egyetlen nagy kortyban lenyelte a palack tartalmának majdnem a felét. Mennyivel egyszerűbb pontosan emlékezni, mint rosszul! Kigyöngyözött a verejték a homlokán, annyira nehezére esett elhinnie, hogy rég nem látott szülőföldjén jár, ahol korábban salakos sportpályák füstölögtek szelíd szeszfőzdék között. Meggyújtott egy cigarettát, aztán hátraszólt mozdulatlan társának.

 

– Testvér, ébredj, hova a francba megyünk!

 

A testvér nem ébredt, nem mozdult, nem adott semmilyen hangot (még aggodalomra okot adót sem), ezért aztán a sofőr befordult a következő utcán nem túl nagy meggyőződéssel. Elbizonytalanodott a részegségtől, mögötte heverő embertársa némaságától, és a környéktől, amiben ez az ismerhetném-is-ha-nem-lenne-baromira-idegen hangulat visszhangzott. Ráadásul az éles napsütés, ami színtelen, átható sugárzásával először abban az évben igazán széppé varázsolta a világot, szintén azt sugallta, hogy valami egyszerre van és nincs, és ami van, abból most neki kell választania teljesen egyedül, és ami nincs, abból is.

 

– Honnét van neked ez a mocskosul drága kocsid?

 

Elégedetten fordult hátra, felébredt tehát a vőlegény, de nem látott senkit, ezek szerint fölébredt ugyan, de maradt fekve az ülések között. Talán csak a hátára fordult, mert szokatlanul érthetően beszélt. Ott az ülések alatt, a műanyag lábtörlők világában ez a tavaszi vonulás a sár szagával járt együtt, ami azért nem csak ínyencek és magatehetetlenek számára fenntartott illat. A vőlegény nem is mutatkozott rosszkedvűnek, hangjában az ínyencek rámenőssége keveredett a magatehetetlenek pátoszával.

 

– Honnan lett neked egy valag pénzed?

 

– Hagyd el testvér, bárhonnan.

 

– Azt hallottam, embert is öltél. – Nagyon vigyázott, hogy unott hangsúlyokkal ejtse ki a szavakat.

 

– Meg elmész te a büdös francba… – nevetett fel a sofőr, alig titkolt büszkeséggel. Végül is gyilkossággal vádolták meg basszbariton kedvességgel, ami nem esik meg akárkivel. Pár percig félbeszakadt a beszélgetésük, ernyedt csendben bámultak maguk elé.

 

– Amerika! – Úgy választotta ki és emelte fel ezt a szót váratlanul a vőlegény, mintha órák óta erről beszélgetnének, és egymás szájából tépnék ki minden mondat végén. – Szóval mit is csináltál te ott annyi éven keresztül?

 

– Semmit, sosem jártam ott, nem érdekes. Inkább arról beszélj, merre menjünk!

 

A vőlegény felemelkedett, feje megjelent a visszapillantó tükörben, körbefordult, minden ablakon kinézett.

 

– Hát nem erre. Fordulj meg.

 

Az autó suttogva, édesdeden szuszogva megállt, majd szép ívben megfordult. A szürkéskék égbolt, mintha csak az autó fémes csillogásának szeretne megfelelő hátteret biztosítani, kissé elkomorult, a ragyogó napsütést felhők takarták el.

 

A sofőr megint hátrafordult, fél kézzel meglapogatta az előrehajoló és az utat kémlelő vőlegény hátát.

 

– Most már minden rendben lesz, ne félj!

 

A vőlegény nem félt, mázsás felhők gubancolódtak a nyelőcsövére, s a horpaszukból kifacsart savas eső tócsába gyűlt a gyomrában. Nagyot csuklott.

 

– Nem félek, mitől félnék, állj, állj, állj meg inkább itt!

 

A másik beletaposott a fékbe, az út hívogatóan mozdulatlanná merevedett a kerekek alatt, vörösesbarna árnyalatainak sokfélesége Isten fantáziáját dicsérte, az autó újra és immár véglegesen megállt.

 

Egy, egyetlen pillanatig élvezhették a csendet, ezt a látványos, fényes-szagos-tapintható csendet, aztán hirtelen megelevenedett az addig néptelen utca. A Fordot ünneplőbe öltözött tömeg vette körül, kiemelték utasait az ülésekről, és kézről kézre adva vitték a ház felé.

 

Doszt, mert többen is így nevezték a férfit, aki az előbb még az autót vezette, meglepetten üvöltött át a közelében nevetgélő vőlegénynek.

 

– Bazmeg, ez nem lánykérés, ez lakodalom.