stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



AHOGY MEGFORDÍTOTTA
Kállay Géza
Ernest Black | 1. rész
novella(részlet)

Akkoriban ismét terebélyes ringlófám alatt ültem a Younglove street 2190 alatti bérelt házam kertjében. Laptopom üres lapján csak a kurzor várt. Szombat délelőtt 10 óra 06 perc. Ezt a képernyő jobb sarkában meghúzódó óra jelezte. Minden készen állt, hogy írni kezdjek. A fa törzsét bámultam.


A Kaliforniai Egyetem San Juan-i kampuszán tanítottam filozófiát. Épp, hogy elkezdtem a harmadik, tavaszi negyedévet, március közepén. A téli „quarter” vége erősen próbára tett: nemcsak több száz vizsgadolgozatot javítottam, de főnököm, P. R. nehéz témájú tanulmánnyal is megbízott. A tanulmányt – az előírt terjedelem huszonöt oldal – egy fontos folyóirat rendhagyó évkönyve számára kell elkészítenem, amely az etika metafizikájával foglalkozik. Szabadkoztam, hogy ez nem az én területem, fogalmam sincs, hogyan kezdjek hozzá, P. R. meg kedves, de ellentmondást nem tűrő hangon közölte, hogy témám a száműzetés – banishment, exile: most is hallom, ahogy ízlelgeti a rideg szavakat –, és roppant fontos, hogy a Filozófiai Tanszék új tagjaként szerepeljek az általa szerkesztett évkönyvben. „Ha nem vagy benne, még azt hinnék, San Juanban a szék sem melegedett meg alattad, máris száműztelek” – nevetett, és a kezét nyújtotta. Bele kellett csapni. „A témával azt csinálsz, amit akarsz; egyet tudok: nagyszerű lesz – mosolygott. – Legyen valami etikai vonatkozása, egyébként teljesen szabad vagy. Vakmerő vállalkozás: a résztvevőket mind én kértem fel Amerika-szerte, és konkrét témákat is javasoltam. Képzeld, még ahhoz is vettem a bátorságot, hogy Saul Kripkét felkérjem, írjon az önazonosság kérdéséről. Lehet, nem is válaszol az e-mailemre, de egy próbálkozást megér. Szóval, jó társaságban leszel. Olyan témák szerepelnek, mint boldogság, magány, veszteség, nyereség, gyász – a végső szerzőlista azonban még titok.” Elkomolyodott, majd hozzátette: „Felőlem akár irodalmi műveket is bevehetsz, a filozófiának használ az irodalom. És viszont.”
Ezen – már a ringlófa alatt – elgondolkodtam. Kétségtelen, hogy disszertációmban, amelyet a világ talán legszebb egyetemi városában, a belgiumi L.-ben védtem meg, sokszor segítségül hívtam irodalmi műveket egy-egy filozófiai kérdés vizsgálatához. Erre témavezetőmön, J. V. V.-én, a metafizika professzorán kívül főleg legjobb barátom, Remko bátorított. Remko nem hétköznapi ember: a Husserl Archívum munkatársaként, de elméleti fizikusi felkészültséggel, s persze eredeti gondolkodásával megalkotta a Szövegbe Helyező Szerkezetet, amellyel többféleképp be lehetett lépni egy szövegbe. A Szerkezet egyik példányát nekem ajándékozta; most kikapcsolva pihen íróasztalfiókom mélyén, bár lehet, hogy így is van hatása: mintha feltalálója arra alkotta volna, veszítse el gépi tulajdonságait. Pontos természetét még barátomnak sem sikerült – ahogy ő szerette mondani az „én szép nyelvemen”, mert magyarul is jól tudott – teljesen „kifürkésznie”. Gyakran éreztem, nem én cselekszem a Szerkezettel, hanem az (vagy ő?) velem, ezért épp annyira féltem tőle, mint amennyire vonzott. Már ott dongott a fejem körül a gondolat, hogy ismét próbára tegyem, hátha legalább indító ötletet ad a tanulmányhoz. De melyik szövegbe „huppanjak”?
Bementem a házba, kis „váramba”, biztonságos „Bakonyomba”, „menedékembe”, amely nélkül nehezen tudtam elképzelni az életem. Pedig semmi különös nincs benne: a szokásos mellékhelyiségeken kívül tágas, utcára néző, amerikai módra egybenyitott konyha-étkező-nappali és egy közepes nagyságú, kertre néző hálószoba; az utóbbi a dolgozószobám is. A falak gyermekkorom balatoni nyaralóját idézik. Annak idején, amikor megérkeztünk, még előttem volt a végtelen nyár; vártam, amire számíthattam, mert már sokszor voltam itt. Mély bizonyosságot éreztem, mintha valaki mellettem tanúskodott volna, de a lehetőségek ezreit is láttam, újabb és újabb változatokban; a félig nyitott ajtók, az enyhén dohos falak, a kilökésre váró, napszítta zsalugáterek úgy néztek rám, hogy legszívesebben odamegyek, és azt mondom: „igen, helyes, ez vagy te, maradj így örökké”. Leülnék, és csak nézném, de ugrálnék, ünnepelnék is, hogy megint itt vannak, hogy vannak, hiszen amíg én a budai iskolámba jártam, keltem-feküdtem, éltem mindennapjaimat, nem voltak, s most miattam és értem életre keltek néma hűséggel.


A Szövegbe Helyező Szerkezet csendesen lapult a téli negyedévre készített előadásjegyzeteim alatt. Lassan vettem a kezembe, mintha először látnám, ujjaim épp hogy érintették, amikor valaki hahózott az utca felől. Mint akit tetten érnek, a Szerkezetet a nadrágzsebembe süllyesztettem, és kiléptem a házból.


Ernest Black állt a kapunál.


Black az egyetemhez szorosan tartozó Shakespeare San Juan Társulat vezető színésze és egyik legrégebbi tagja, mintegy harmincöt év színpadi tapasztalattal, ráadásul igazi, eredeti tehetség. Az elmúlt évben találkoztunk, amikor Shylockot játszotta; tudtam, hogy komoly riválisa a Társulat nála tizenöt évvel fiatalabb művészeti vezetőjének, Anthony Kaufmannak. Anthony pályázatát nyolc évvel azelőtt a Dráma-, Színház- és Filmművészeti Kar jobbnak találta Blackénél, holott a Társulat természetesnek gondolta, hogy Black lesz a vezető. Anthony még San Juanba érkezésemkor megkért, vegyek részt A velencei kalmár színpadra állításában, de ez épp Black miatt hiúsult meg: egyetlen beszélgetésünk volt hármasban, életem egyik legkínosabb órája, és amit akkor mondani tudtam, szintén a Szövegbe Helyező Szerkezetnek köszönhettem. Segítségével ugyanis – akármilyen hihetetlenül hangzik – részt vettem Shakespeare és társulata Kalmár-előadásán, vélhetően 1596-ban.


Akkor sem igen értettem, miért csöppentem abba a melodrámába; egyáltalán: mi közöm a színházhoz. Nézőként szerettem, de belülről … nos, belülről úgy voltam vele, mint a Szövegbe Helyező Szerkezettel: taszított és vonzott. Anthony aztán néhányszor felhívott még, itt-ott összefutottunk egyetemi rendezvényeken, Blackkel viszont a bemutató óta nem találkoztam.


– A Safeway-áruházba megyek hétvégi bevásárlásra – mondta kemény, határozott hangon, s mögötte látszott a fekete Ford-kombi, ami elvágólag parkolt az én öreg Volvóm előtt –, P. R.-tól tudtam meg, hol lakik, csak egy pillanatra venném igénybe az idejét. Nem zavarom?


Semmit nem értettem. Kaliforniában nem szokás csak úgy „felbukkanni”; ha a címemet megkérdezte, miért nem kérdezte a telefonszámomat, miért nem hívott fel? Black nem tűnt olyannak, mint aki bejelentkezés nélkül toppan be; komor, zárkózott, sőt, mogorva embernek láttam, aki csak a színpadon más. Nekem a szimpátia szikráját sem mutatta, s bár általában könnyen kijövök az emberekkel, vele semmire sem jutottam. Szinte pontosan az ellentéte Anthonynak, aki az első percektől barátságos volt velem, már-már erőltetve a jó viszonyt. Hajnalig tartó beszélgetésünkkor Anthony elmesélte, Black azért lett ilyen, mert néhány éve szörfözés közben eltűnt a felesége. A San Juan-iak itt, hetven mérföldnyire San Francisco alatt az úszásra még hidegnek tartják a Csendes-óceánt, de testhez simuló fekete gumiruhában aggastyánok is repülnek a hullámokon; ehhez persze kisgyerekkortól a vízen kell lenni. A szörfbaleset azonban listavezető a statisztikákban.


– Parancsoljon, Mr. Black – nyitottam zavartan a kertkaput –, leül egy pillanatra? Talán a kertben…
– Csak azt ne kérdezze, hogy vagyok – sietett be Black, és úgy lendült a kerti asztal felé, mint aki mindig itt lakott, – gyűlölöm ezt az erőltetett, torzmosolyos amerikai udvariaskodást. De tudom, maga Belgiumból jött, szerencsére más, mint ezek.
– Belgiumban tanultam, de magyar vagyok – loholtam utána –, és azt hiszem, Amerikában a „hogy van?” a köszönés szerepét vette át.
– Szóval magyar – zökkent le Black a székre, amin eddig ültem –, szinte semmit sem tudok a magyarokról. Igaz, már tízéves voltam a forradalmuk idején, s ma is pontosan meg tudom mondani, mi történt október 24-én, amikor a szüleim vacsora közben beszélgettek a maguk felkeléséről. Én közben azon törtem a fejem, hogyan mondom meg nekik, hogy öt dollárt kell fizetniük, mert focizás közben betörtünk egy ablakot az iskolában. Akkoriban öt dollár nagy pénznek számított, de apámat, akinek élete legnagyobb élménye egy haláltábor felszabadítása volt, s az ardennes-i erdőben is harcolt a németek ellen, annyira érdekelte, mit csinálnak az oroszok, hogy állandóan a tévét nézte meg a rádiót hallgatta. Szótlanul nyújtotta át az öt dollárt, s egy fejcsóválással megúsztam. Aztán tavasszal lett egy kimondhatatlan nevű magyar osztálytársam, aki 1956. október 24-én este nem tudott elaludni, mert az apja reggel elment hazulról, és még késő éjjel sem jött haza, telefonjuk nem volt... én meg rongyos öt dollár miatt reszkettem akkor... De nem azért jöttem, hogy az élet igazságtalanságairól filozofáljunk. Illetve, ki tudja? Maga szokott beszélgetni Anthonyval… Mondott valamit Augustine-ról... aki A velencei kalmárban Bassaniót játszotta – vagy rólam?


Nagyot nyeltem. Nem értettem, mi ez a hirtelen emlékezés – végül is Black nálam kémkedik Anthony után?


– Nézze, Mr. Black – mondtam nem túl kedvesen –, már régen nem beszélgettem Anthonyval, és akkor sem mondanék semmit, ha Anthony nem kér külön erre.
Black szemében különös fény villant; egyszer láttam már ezt színpadon, amikor Shylockként a lányával, Jessicával beszélt.
– Helyes, csak próbára akartam tenni. Tudni akartam, hogy amiről beszélünk, köztünk marad-e.

– Elég lett volna, ha megkér.

– Jó, igaza van. Ne haragudjon! Néha azt gondolom, gyanakvó öregember lett belőlem.


Valóban hajlottabbnak tűnt, mint amikor utoljára láttam; de még mindig csupa erő és lendület, fekete szeme szinte égett sűrű szemöldöke alatt – az arcán és a karján már látszottak az öregkori soványság jelei. „Valahogy megroskadt” – gondoltam; most már kíváncsi lettem, mit akar.


– Szóval vegyük úgy, hogy a beszélgetésünk most kezdődik. De mielőtt felteszek néhány valódi kérdést, adna nekem egy pohár vizet?
– Látja, milyen udvariatlan vagyok – ugrottam fel –, van narancslém, főzhetek kávét, sőt, sörrel is szolgálhatok….
– Köszönöm, már régen nem iszom alkoholt. Csak egy pohár vizet kérek, de ha van jég, tegyen bele bőven.


Itt Kaliforniában már március közepén nyári meleg van, egész kancsó jeges vizet tartottam, s amikor – mintegy kibékülésképpen – egyszerre hajtottuk fel az első pohárral, cigarettával is megkínáltam.


– Nem, tíz éve leszoktam... vagyis abbahagytam... hosszú szünetet tartok. De nyugodtan gyújtson rá, ha mindenáron mérgezni akarja magát.
Míg a gyufával bajlódtam, belekezdett.
– Nem tudom, hallotta-e, hogy Augustine holnapután visszajön hozzánk.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret