stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



AHOGY MEGFORDÍTOTTA
Kapitány Máté
Háton fekve
novella

A cédrus lábánál, a mohos domboldalon feküdt, arccal lefelé, mintha a magasból zuhant volna le. Mozdulatlanul és rongyosan, mint egy öreg zsák. Álltam az árnyékban, onnan néztem, másutt perzselt a nap. Letelepedtem, ettem, közben meg figyeltem tovább. Lehet, hogy fel akart mászni a cédrusra, az meg ledobta magáról, úgyis úgy magaslott fölötte, készenlétben, mint a harcos, aki már kiütötte ellenfelét, és csak arra vár, hogy a másik megmoccanjon végre, akkor pedig megadhassa neki a kegyelemdöfést. A test nagyon is ismerős volt, ezért sem mentem oda hozzá. Jobb a békesség, és ki tudja, mi lesz, ha magához tér. Akkor újra beindulnak a dolgok, hogy úgy mondjam, azt pedig mindennél jobban rühellem, ha beindulnak a dolgok. Szóval hagytam még, hadd heverésszen, noha gyanús volt, hogy nem lélegzik. Elcsomagoltam a maradék ételt, nem kell egyszerre mindent felzabálni. Aztán arra gondoltam, lehet, hogy mégiscsak meg kellene nézni, hátha valami komoly baj van, akkor pedig nincs más hátra, segítséget kell hoznom. Fel is álltam, ki is mozdultam az árnyékból. A fény olyan erőszakosan rontott rám, mint azok a forgó szemű térítők, egészen megszédültem tőle, a szemem is szikrázott. Émelygő bizonytalansággal tettem egy lépést feléje. Kóválygott a világ, dülöngéltek a fák, a rongyos test, mint fehér habos víz, hullámzott a mohaágyon. Semmi kedvem nem volt okádni, úgyhogy szépen megvártam, amíg megnyugszik minden. Az erdő aztán újra elcsendesült, a zsák megint mozdulatlanul hevert a cédrus tövében. Meg kell győződnöm róla, hogy él-e még, ez az első. Odaértem hozzá. Hosszú haja volt, sötétbarna. Közelebb hajoltam, hallgatóztam. Nem szuszogott, nem mozgott a háta. A lábammal óvatosan megpiszkáltam az ő lábát, de erre sem riadt fel, nem perdült meg a földön. Ha megdöglött, majd biztos azt fogják hinni, hogy megint valami közöm van a dologhoz. Mindig ilyesmire gondolnak, amikor meglátják a pofámat. Pedig ezúttal semmit sem tettem, ezúttal aztán tényleg nem. Ébredj, suttogtam, kelj fel, mi lesz már. Arccal a mohába temetkezve, szétvetett végtagokkal, engem gúnyolt ez a test, mert az a másik is pont így feküdt ki. Most már meg is lökdöstem a lábammal, jobbra-balra rándult a felsőteste, aztán elhalt a mozgás. Leesett a fáról és nyakát szegte, állapítottam meg, és haragosan megragadtam a ruhájánál fogva. Gyönge anyag volt, szinte hang nélkül hasadt szét, előbukkant a bőre, az a mérges fény meg rögvest nekiesett. A hóna alá nyúltam, egész hideg volt a tapintása, aztán berogyasztva nekiveselkedtem, és átfordítottam a hátára. Nehezebb volt, mint hittem. Lehet, gondoltam elszomorodva, hogy a bujdosás évei alatt elhagyott az erőm. Pedig volt idő, hogy rettegték a szorításomat, az öklöm csapását, volt idő, hogy bárkit legyűrtem volna, aki csak az utamba kerül. Átfordítottam ezt a fehér alakot, átfordítottam a hátára, és leroskadtam mellé a hívogató mohaingoványba. Feküdtem én is a hátamon, remegett a karom, néztem a nedvesen csillogó leveleket, hagytam, hogy a fák között keringő langyos szél legyezgessen. Aztán beesteledett. Bámultam a sötét eget, a mellettem heverő elszakadt rongyai fel-fellibbenve világítottak az éjszakában. Régen volt mellettem másik ember, szerettem volna érezni a szagát, de ennek itt nem volt semmiféle szaga. Éhes voltam, egyre éhesebb, a hasam veszettül korgott, és újra szédültem, még így fekve is. A csillagok ide-oda csúszkáltak az égbolton, fényes csíkokat húzva, mint az üvegen gördülő vízcseppek, kitátottam kiszáradt számat, hogy feligyam a lehulló fölösleget. És egyre különösebb dolgokat láttam, tréfálkozott velem az az ostoba fejem, apró lángnyelvek csaptak fel, és múltak ki nyomban utána, a cédrus, az meg ropogtatta az ágait, egyre csak kérkedett, érezte, hogy elfogyott az erőm. Hát, cimbora, mondtam ekkor csak úgy magam elé, sokáig menekültem, el sosem kaptak, és úgy megismertem ezt az erdőt, hogy öregkoromig eléldegéltem volna itt, te meg erre belém botlasz, vagyis hát persze én botlottam beléd, no de most már mindegy is, mert úgy tűnik, nagyon is úgy tűnik, hogy melletted fogom az utolsókat rúgni. Alig érezhetően, de beljebb süppedt a moha, majd a rongyos alak rám sem nézve azt mondta, hogy ejnye, na, nem úgy megy az. Kedvem lett volna röhögésben kitörni, vagy fejvesztve és ordítva menekülni, de minthogy jártányi erőm sem maradt a másik hátra fordítása után, így csendben feküdtem tovább, talán csak a szívem verte oda magát a bordáimhoz. Hamarosan újra megszólalt, de szaga továbbra sem volt neki, nem kell visszamenned közéjük, mondta, de engem keresni fognak, az idejét sem tudom már, mióta keresnek ezek a bolondok, és meg kell mondjam, egyáltalán nem akarom, hogy megtaláljanak. Temess el engem, cimbora, mondta, temess el jó mélyen, puha földben, hogy ne találjanak rám soha, akkor ígérem, végre újra magad felé fordulhatsz. Olyan kellemes hangja volt, kissé bánatos talán, mindenesetre a szívemet megbékítette, az jó érzés volt. A cédrusról estél le, mi, kérdeztem tőle, miközben az égbolt úgy forgott a Hold körül, mintha csak azon az egy ponton lenne rögzítve. Sokáig töprenghetett a válaszon, mert percek teltek el, mire azt felelte, hogy persze, a cédrus tetejére akartam felmászni, de megcsúszott a lábam, és egyenest lezuhantam ide, arccal lefelé. Aztán, valószínűleg cinkos mosollyal az arcán, még hozzátette, hogy a fiúknak ne szólj erről, nem szeretném, ha csalódnának bennem, bizonyára nemesebb halált képzeltek nekem. Fogalmam sem volt, milyen fiúkról beszél, de megígértem, hogy hallgatni fogok erről az egész cédrus ügyről. Feküdtünk csendben a hátunkon, azon tűnődtem, vajon milyen lesz majd, ha újra magam felé tudok fordulni, talán már elég idő eltelt, talán már visszamerészkedhetek a városba, az emberek közé, talán már fel sem ismernének. Ha mégis vissza akarsz térni közéjük, szólt a rongyos, hát cselekedj eszerint, engedélyt adok rá, de cserébe arra kérlek, hirdesd a halálomat a városban, hirdesd mindenkinek, akivel csak találkozol, mondd el nekik, hogy meghaltam, és nem jövök vissza többé, tovább ne várjanak rám. Bólintottam, és bátorítóan megpaskoltam hideg kezét, nem lesz itt semmi baj, cimbora, békén hagynak végre téged is, engem is. Jól van, szuszogta kimerülten, és elhallgatott, az égbolt megállt a forgásban, a csillagcsíkok pontokká szelídültek, a cédrus kinyújtózott és nem mozdult többet. És visszatért az erő a tagjaimba, éreztem, vér tolul az izmaimba, újra sziklává változnak a csontjaim. Fel is pattantam a mohaágyról, felkaptam a testet, pehellyel tömött zsák volt csupán, és kerestem az erdőben egy félreeső, laza földdarabot. Lapos kővel ástam, fáradhatatlanul és nagy örömmel a szívemben, míg el nem készült a gödör, ebbe aztán finoman belehelyeztem a zsákot, és visszafordítottam rá a kiásott, savanykás illatú földet. A lábammal simára tapostam a sírt, és borostyánt hordtam rá, hogy ne találják meg soha. Hajnalodott, mire végeztem, friss levegőt fújt az ébredő erdő. Dél felé fordultam, és rövid tétovázás után elindultam. Sokáig gyalogoltam, mire elértem az erdő szélét, a hegy tetején. Kiléptem a fák közül, és a szirtre álltam, ahonnan beláthattam az egész vidéket. Odalent feküdt a város, mint egy nyugtalan éjszaka során összegyűrt lepedő, és sokkalta hatalmasabb volt, mint mikor utoljára visszapillantottam rá. Megtapogattam az arcomat, az is megváltozott az évek alatt, az is új formákat növesztett. Teleszívtam a tüdőmet erdei levegővel, és felkiáltottam, hogy meghalt, tovább ne várjatok rá, és utána kezdtem leereszkedni a hegyoldalon, hogy utolérjem a hangomat.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret