stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



AHOGY MEGFORDÍTOTTA
Levendel Júlia
Indoklás nélkül
novella

Az alacsony, termetéhez képest széles arcú, óriás koponyájú kamaszfiú állítólag néhány óra alatt megbolondította az osztályt. Másnap az igazgatói irodában hatan tanakodtak, van-e jogi lehetőség a gyerek ideiglenes távoltartására – a pszichológus asszony sírt és a fejét ingatta, „konzíliumot kérhetek... konzíliumot fogok kérni“, a biológia-kémia szakos osztályfőnök kihívóan kérdezgette, meg kell-e várni, míg valakiben kárt tesz a „szerencsétlen“, „az ilyenek lövöldöznek aztán... vagy patkányméreggel gyilkolnak... manapság mindent megtehetnek és meg is tesznek az emberek... ez van, kérem, tudomásul kell venni, hogy ez van... ami engem illet, nem szeretnék semmiféle szenzációs hírbe kerülni... a fiú nyilvánvalóan nem normális, és az anyja sem az“. Az idős, hamvasszőkére festett hajú magyartanárnő keskeny ajkát pattogtatva deklamált, „bizony, nem elegendő a jóindulat... jómagam a végletekig megértő vagyok és mindenkin segítenék, de úgy látom, itt komoly a veszély... mondjuk ki, a fiú közveszélyes, és egy napot sem szabad várni... ha jegyzőkönyvet készítünk és mindannyian aláírjuk...“. Az igazgató felhúzta a szemöldökét, „miért nem normális az anya? Ezt hogy érted?.. valóban terhelt?... van orvosi diagnózisunk, vagy a magánemberi véleményed...?“ De mielőtt választ kapott volna, nagyot fújt, lendületesen összeütötte a tenyerét és a megbeszélést hirtelen lezárva közölte: „beszélek velük, küldjétek be a fiút!“


Aztán félórányi kerülgetés során sem talált fogást. „Nem csináltam semmi rosszat“, ismételgette a gyerek, és nem sunyta le a fejét, nem remegett a keze, nem lángolt a bőre – úgy tűnt, cseppet sem fél. Nyugodtan ült a fotelben, ahová az igazgató rendelkező mozdulattal utasította.


– Meséld el te, mi történt tegnap! Azt mondják, valami lavinát indítottál el... de tőled akarom hallani az egészet. Milyen képet ajándékoztál édesanyádnak?
– Festettem. Nem az iskolában. Ez otthoni dolog.
– Be is keretezted?
– Be. A képakasztót a szerszámosdobozban találtam.
– Az mindegy.
– Mindegy. Csak úgy mondom.
– Mit festettél?... A születésnapjára?
– Névnapjára. Zsókának hívják. Igaziból Erzsébet. Semmi más nem volt a képen, csak virágok. És nem vázában, csak úgy, mindenféle virág.
– Ráírtál valamit?
– Ráfestettem. Hogy boldog névnapot.
– És édesanyád örült? Kitette a képet?
– Csodálkozott.
– És kitette?
– Ki. De nem a szobájában. Azt mondta, olyan helyet akar, ahol legtöbbet látni. Az előszobában volt.
– Csak volt? Már nincs ott?
– Nincs. Anyám összetépte. A keretet is eltörte. Mindegy már, nem nagyon bánom. Nem is volt jó kép, meg gyerekes az egész. Az óvodások mázolgatnak az anyukájuknak...
– Na várj! Amikor odaadtad a képet édesanyádnak, és ő örült, akkor még te is örültél?
– Nem tudom, hogy örült-e. Csodálkozott.
– És nem vette észre, mit írtál a kép másik oldalára. Azt gondoltad, megfordítja, megnézi majd?


A fiú hátrébb csúszott a fotelben, és a beszélgetés alatt először vette le tekintetét az igazgatóról.


– Most már nem érdekes. Anyám barátja, a Józsi... mi Józsinak hívjuk... ő látta előbb, ő mutatta, mit írtam a kép hátára, anyám meg rohamot kapott, pedig a Józsi is röhögött ezen... nevetett... tényleg nevetséges. Mondta is, hogy jó vicc, csak anyámnak nincs humora. Józsi szerint is azért borult ki, mert nincs humora. Itt a suliban sem kellett volna felfújni ezt a dolgot.
– A tanáraidnak sincs humora?
– Szerintem tréfa volt. Amikor elmondtam az osztálytársamnak, miért balhézott anyám...
– De nekem nem mondtad el, hogyan tudta meg a Józsi.
– Megmondtam, és ő noszogatta anyámat, hogy nézze meg alaposabban... „mit nézzek, hogy nézzem?“, kérdezte anyám, alig akarta leemelni...
– Józsival te jól kijössz?
– Jól. Nekem mással se volt bajom.
– Anyád korábbi barátaival?
– Senkivel.
– Azt írtad az ajándéknak szánt festményed hátoldalára, hogy „ringyó“? Az édesanyádra gondoltál, róla írtad?
– Azt írtam.
– De Józsi is csak röhögött, anyád kiborult... Miért mondtad meg Józsinak? És az osztályban is mesélted...
– Hát hogy tudják.
– Hány éves a Józsi?
– Nem tudom. Huszonöt vagy huszonnyolc... ilyesmi.
– Van munkája?
– Néha nincs... De legtöbbször dolgozik. Nem az anyám tartja, inkább a Józsi ad pénzt nekünk, mert ha pénzhez jut, egyáltalán nem sajnálja. És senkit se bántana azért, mert tartozik.
– Anyád panaszkodott az osztályfőnöködnek, és a tanár úr...
– Tessék megmondani, hogy én nem csináltam semmi rosszat, tőlem nem kell félni. Meg a Józsitól se. Anyám akármit mondott neki...
– A tanárod fél?
– De nincsen rá oka. Éntőlem nem kell félni. Tessék megmondani neki!
– Az osztályfőnököd fél, az osztálytársaid megbolondultak...
– Én nem bolondítottam meg senkit.
– Hirtelen mégis mindenki mindenkire gyanakszik, titkos leveleket keres, ellopja a padtársa telefonját... Ide hallgass! Azért hívtalak, hogy tőled halljam, mi folyik az osztályban... valamit mégiscsak csináltál, ha... Szívesebben járnál másik iskolába?
– Ha elküldenek.
– Miféle őszinteséget kutattok? Aki rosszat mond vagy ír valakiről, az őszinte? Ezt te találtad ki?
– Én csak azt mondtam, és ez igaz is, hogy sokan hazudnak. Szemtől szemben mézes-mázosak, de másképp meg elárulják magukat. És érdemes jobban megnézi a dolgokat... Én csak ezt mondtam, és ebben nincsen semmi rossz.


A negyvenes évei közepén járó, magas, vékony és kölyökképű igazgatót az előző tanévben lelkesen újraválasztotta a tanári testület; ő maga ugyan kételkedett, alkalmas-e vezetőnek, aki felfelé nem simulékony és a beosztottait nem tartja rettegésben, de szívesen lubickolt a népszerűségben. Érezte, hogy ez a furcsa, zárkózott-keserű kamaszfiú is bizalmasabb vele, mint akárkivel az iskolában – itt ülne a fotelben akár estig –, pedig nem nehéz elképzelni, hogy az osztályfőnök fenyegetőzve küldte hozzá. Mikor bejött, talán dacosan is tartotta magát, szinte farkasszemet nézett, ő meg el-elkapta, kalandoztatta a tekintetét, és röstelkedve gondolta, hogy igazgatói működése alatt sohasem beszélgetett ennyit diákkal.
– Akkor te is hazudtál anyádnak, mikor képet ajándékoztál és ráfestetted, hogy boldog névnapot.
– Én nem hazudtam. Még a Józsinak is megmondtam, és tudtam, hogy a Józsi majd megmutatja neki...
– Az osztályfőnököd...
– Azt tőle tessék megkérdezni!
– Mit?
– Hogy miért akar engem kirúgatni... de én nem csinálok neki semmi rosszat. Tessék megmondani, hogy most sem beszéltem róla!
– Ha most hazakísérnélek és beszélnék anyáddal... esetleg a Józsival is...
– Nem tudom, hogy a Józsi hol van, és anyám azt mondta, elege van az iskolából, és senki ne próbálja kihasználni...
– Hogyhogy kihasználni?
– Azt tőle tessék megkérdezni!
– Na, szaladj a kabátodért, táskádért...


Aztán mégsem indultak el együtt. Az igazgató feltételezte, hogy a fiú nyomban telefonál az anyjának, riasztják Józsit is, és mindketten elpárolognak, mire ők megérkeznek. Talán telefonált volna – ki tudja, akart-e –, de az iroda előtt az osztályfőnöke várta, behúzta a szomszédos szertárba, s míg sziszegve vallatta, erősen fogta a karját. „Mit hazudoztál összevissza? Mit locsogtál ennyi ideig? Ha rágalmaztad a fiamat, megkeserülöd... úgyis megtudom az igazat... én védeni próbállak, takargatom a dolgaidat, és te rágalmazol?!... az anyád intézetbe akar adni... ne hidd, hogy ezt most megúszod... Józsi megy majd a börtönbe, nem az én fiam!... a Józsi kihasznál téged és zsarolni akar engem, de megkeserüli, esküszöm, most rajtaveszt... ő is meg te is... és elegem van az anyád könyörgéséből, az átkozódásaiból végképp elegem... Mit meséltél, te kígyó? Mondd már!“
Láthatta, hogy semmire sem jut, a fiú hang nélkül, szenvtelenül bámulta.


A tanár végül vadul megtaszította, úgy engedte ki a markából, hogy nekilökte az üveges tárolónak – és kirohant. Valódi vagy megjátszott ideglázzal rontott az igazgató szobájába. Jajgatott, a mellét öklözte, és térdre borult. „Hallgass meg engem! Mielőtt bármit döntesz, hallgass meg! Ne adjál föl! A fiú hazudik... az egész pereputtya... alávaló népség, az én gyerekem meg tiszta lelkű... nem azért védem, mert az én fiam... az egyetlen fiam... de hidd el, ártatlan... talán túlságosan is megkíméltük a világ mocskaitól, már felnőtt, de olyan hiszékeny, mint egy kisgyerek... hiszékeny csak, de becsületes, az életemre mondom, hogy ártatlan... ez a gyerek meg... láthattad, milyen... sunyi és gonosz... romlott volt már az anyja hasában is... és az a strici... mert az, egy közönséges strici és drogdíler... egyszerűen beetették a fiamat... megrontották... Nekem most már nincs hatalmam... nincs semmilyen eszközöm... rég feljelentettem volna azt a férget... nemcsak a drogkereskedés miatt... kiskorú veszélyeztetésében is bűnös... mindig a fiúval küldte az anyagot... és a fiú mindent tud... azért olyan nagy legény... azt hiszi, tudja az igazságot, de egy szavát se hidd!...“


– Kérlek, állj fel!... A fiú nem beszélt a magánügyeidről, és nem is tartozik rám. Ez nem a rendőrség...


Poharat és ásványvizes palackot tett a fotelben görnyedő tanár elé. Pár másodpercig nézte az idősebb férfi fejebúbját, a fél tenyérnyi sötétbarna foltot a tarkóján, kirojtosodott ingnyakát. Elviselhetetlen volt a csend, amit mégiscsak ketten teremtettek. Az igazgató leemelte a fogasról a felöltőjét és kiment a saját hivatali szobájából.


Nem kereste a fiút. A folyosón nyüzsgők köszöntését néma biccentéssel viszonozta. Az autója kesztyűtartójában matatott. Réges-régi füzetet, postai cetliket, matricákat szórt az ülésre, átpörgette a szervízkönyvet. Éjfélkor még álmatlanul próbálkozott, hogy ne gondoljon a biológia-kémia tanár drogos fiára és a drogdíler Józsira. Az ilyen erőlködés sohasem sikerül. „Most kell kiszállni. Indoklás nélkül lemondani“ – és leállíthatatlanul ismételte magában a szavakat, ötször, tízszer. „Indoklás nélkül lemondani“. Mezítláb bolyongott a lakásban. Ásványvizet ivott. Csak az előszobában kapcsolta fel a lámpát – talán nem ébreszt fel senkit –, leült a félhomályos étkezőben, a felesége mobiltelefonján játszott, és föl-fölnézett a tapétázott falakra, az üvegezett könyvszekrényre, a szemközti virágcsokros festményre.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret