stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



DUNA
Kapitány Máté
A víz-ember
novella

Kihúztam a földből, egy ideig még kapálódzott, nem nagyon akart elmozdulni onnét, biztos jólesően melegítette bordáját a forró iszap. Nem sírt, a kezembe kapaszkodva odébb totyogott. Mikor a teknőhöz értünk, felemeltem és belefektettem. Rémült szemmel figyelt, megsimogattam a fejét. Nem mosolygott. A hátunk mögött, mint púpos özvegyasszony, lomhán lebbentette sötét fátylait a Duna. Felkaptam teknőstül, és a még mindig meleg iszapban meg-megcsúszva levittem a vízhez. Dördült egyet az ég, szél kapott a szoknyámba, de rögvest el is eresztette. Nem lesz ez nagy eső, gondoltam, és vízre bocsátottam a teknőt. A gyerek tanácstalanul pislogott párat, de a kotyogó hullámzás hamar megnyugtatta. Odakiáltottam a húgomnak, aki valamivel lejjebb ácsorgott a parton, hogy ha odaérkezik hozzá, vegye ki a vízből. Szeretett csónakázni, újból és újból útra kellett bocsátani.


Beleszagoltam a levegőbe. Nyirkos volt és hűvös. Úgy döntöttem, mielőtt visszamegyünk a házba és megfőzöm a vacsorát, még elmegyek sétálni. A bokám már két napja fel volt dagadva, és el is pattanhatott néhány apróbb ér, mert vörös foltok égtek a bőrömre. Belegázoltam a vízbe, tudtam, hogy a lábamnak jót tesz majd az öreg tenyér ráncos simogatása. A part mentén haladtam, lassan sétáltam, mígnem elhalt mögöttem minden zaj. Tapostam a vizet és figyeltem. Idő előtt kidőlt fákat hordott a sodrás, másutt földnyelvek emelkedtek, ezekre köpte ki a foga közé szorult piszkot a Duna. Kicsit beljebb, egy csónakban két halász ücsörgött, az egyikük rövid várakozás után hálót vetett a víztükörre. Rég volt már hal a mi asztalunkon, tűnődtem, talán majd holnap veszek a piacon. Az uram imádta a süllőt, ha tehette volna, mindennap azt eszik, de oda le, oda le nemigen vittek nekik úri ételeket. Gyorsítottam a lépteimen, másra akartam gondolni. Megint dördült az ég, és szúrós cseppekben esni kezdett végre. De nem fordultam vissza, gondoltam, nem árt, ha mendegélek még egy darabon, úgyis olyan keveset mozdulok ki otthonról. A bokám sem fájt már annyira. Az esőcseppek csipkét vertek a habokba, én meg elképzeltem, hogy apám annak idején ugyanilyen ritmusban menetelt a háborúban, ahogyan én most. Egyenletes ütemben fröccsentettem a vizet minden lépésemmel.


Fél órája bandukolhattam már, amikor a távolban kicsiny alakot vettem észre. Ahogy közelebb értem hozzá, fokról fokra rajzolódott ki előttem az idegen. Sötét hajú, sötét bajszú, sötét szemű férfi volt, az ilyenre mondják, hogy kölyökként az anyja szenet adott neki édes tej helyett. Összegörnyedve, véznán, csontosan ült, mozdulatlanul, mintha csak a víz vájta volna ki a kőből, amin elhelyezkedett. Nem nézett oldalra, mereven bámult előre. Nem akartam, hogy észrevegyen. Halkan jöttem ki a vízből, mintha settenkednék, úgy kerültem az idegen férfi háta mögé. A gyönge eső addigra elállt, én pedig kerestem magamnak egy többé-kevésbé szárazon maradt sziklát, és letelepedtem rá. Pihennem kellett, évek óta nem gyalogoltam ennyit. Jobb híján a véznával osztottam meg a csendet, pedig most már örültem volna egy igazi, erős férfinak. Az uram a bányában töltötte napjait, a bányában is halt meg, ő a kövek embere volt. Hiába, nincs még egy olyan. Ez a bajszos itt víz-ember, gondoltam, innen hátulról is látom a szeme csillanását, és hogy folyton hullámzik benne valami, de olyan zavarosan, fojtogatóan. Ültem a sziklán, és elképzeltem, hogy ez az idegen egyszer csak terebélyesedni, növekedni, erősödni kezd, mígnem aztán határozottan feláll, roppant egyet a csontjain, felém fordul, és odaköszön. De ez maradt ugyanolyan jelentéktelen, ugyanolyan törékeny, szinte gyermektestű, vízszerű. Megdörzsölgettem a combomat, megdörzsölgettem a fázó lábfejemet is. Várok még egy kicsit, mielőtt hazamennék, elég messzire jöttem az otthonunktól, egyáltalán nem baj, ha a visszaút előtt fújok egyet. A férfi gerince fehér ingén is átütött, a csigolyák pedig alig észrevehetően, de remegtek, mintha hang nélkül zokogna, vagy csak rettenetesen fázna. Lopja a napot a mihaszna, bizonyára mást sem csinál, csak kókadozik itt a Duna partján. Nem ismertem ezt az embert, mégis magára haragított azzal az elárvult külsejével, a szomorú ücsörgésével, görnyedt magányával. A lábam már magához tért, bizsergetően vágtázott az előbb még poroszkáló vér. A Duna, mintha csak ereimben folyna, szintén vadabbá, sietősebbé gyorsult. A púpos vénasszony ledobta álruháját, és éhes kutyák képében szaladt tovább. A harag pedig kitört belőlem. Eleget sajnálkozott már magán, kiáltottam, hát hol a maga büszkesége?! Az idegen összerándult a hangomtól, bizonyára azt hitte, a lelke ordibál vele. Sokáig hátra sem fordult, csak még jobban összekuporodott, most már aztán tényleg olyan volt, mint egy gyakran elvert árva gyerek. Aztán, hogy a szíve magához tért, felengedett önmaga szorításából, felállt a kőről, fújt egyet, és esetlenül megfordult. Jól láttam, a szeméből továbbra sem folyt ki a Duna, kavargott, örvénylett, tajtékzott. És az arca is bosszantóan bánatos volt. Most már felfigyelt rám, most már nem lehetett abbahagyni. De a haragom elszállt, azzal a kiáltással ki is adtam magamból. Menjen haza, jóember, mondtam neki, nincs értelme itt göbösödnie. E szó hallatán mintha meglepődött volna, legalábbis felvonta a szemöldökét, de mikor felálltam a sziklámról, és látta, hogy asszony létemre nagyobb vagyok nála, újra megdermedt, és szinte csodálattal mért végig. Különösen a mellem ragadta el háborgó tekintetét, az ilyesmit én észreveszem, hiába ölelt már régen férfi. Kezdjen magával valamit, mondtam, főként hogy újra a szemembe nézzen, legyen ács, asztalos, vagy építsen házat, ezek mind szép foglalkozások, és a kemény munka mellett nem maradna ideje a búslakodásra sem. A férfi lesütötte szemét, majd újra rám emelte tekintetét, a szeme dobozba zárt bogár. Megsajnáltam a bogarat, mert apám kislány koromban mindig a mezőkre vitt, és megismertette velem az összes apró lényt – sok emberrel ellentétben én nagyon is szerettem ezeket a kis jószágokat. Az idegen gyomra ekkor hatalmasat korgott, mintha az elvonuló vihar költözött volna a hasába. Éhes vagyok, mondta. Mély hangja volt, és valahogy fekete az is. Nagyot sóhajtottam. A húgom mindig mondja, hogy nekem túl jó szívem van, majd kihasználják a kedvességemet, és igaza is lehet, mert semmi mást nem éreztem már a víz-ember iránt, mint anyai sajnálatot. Pedig nem voltam sokkal idősebb nála. A foglyul ejtett bogár újra a keblemre akart telepedni, én pedig finoman megfogtam a férfi tarkóját, és a mellemre vontam a fejét. Nem ellenkezett, hálásan szuszogott, a szénevéstől forró volt a lehelete, parázslott a bőröm. Minálunk lesz vacsora, suttogtam, és még meg is simogattam a haját. Ha éhes, jöjjön. Hosszú másodpercekig nem felelt, aztán a feje megmozdult, aprót bólintott. Még egyet sóhajtottam, mikor óvatosan eltoltam magamtól, és intettem neki, hogy kövessen. A felhők odafent füstösen gomolyogtak, de nedvesség már nem volt bennük. Együtt bandukoltunk hazafelé, én pedig menet közben imádkoztam az Istenhez, hogy a vacsora végeztével ne maradjon nálunk tovább a sötét férfi.

 

 

Fotó: Csősz Géza: Strandidő


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret