stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Nacsinák Gergely András
Idő-gép
esszé

Gratulálunk, megtalálta az első GöMBHaGYMát!

Olvassa el ezt az írást, és tegyen egy újabb hagymahéjat a gömbhöz: olyan irodalmi idézeteket, képzőművészeti alkotásokat, zeneműveket várunk, amelyek valamilyen módon kapcsolódnak az adott íráshoz.

Töltse fel az idézetet, képet vagy linket facebook-oldalunkra:
www.facebook.com/liget.muhely
vagy küldje el e-mailben a
ligetringlispil@gmail.com címre.

Ha szükséges, fűzzön hozzá rövid magyarázatot!

 

 

Egy norvég, bizonyos Eriksen kedves könyvecskét írt az idődiktatúráról, amelyben élünk.  A könyvben nincs sok újdonság, de összefoglalónak és látleletnek elmegy; kissé kiütközik ugyan, hogy a szerzőt alighanem arrafelé is ívre fizetik, mert hígítja a szöveget, ahogy csak tudja, ismétli, összegzi, megdöbbentőnek szánt tényekkel fűszerezi mondandóját, ami józanul mérlegelve egy-két, vagy legfeljebb három fejezetre volna elég. Ám mivel ez csak a könyv második felére lesz zavaró, az oslói professzor kísérlete – könnyed modorban megírni néhány fontos gondolatot – mégis szimpatikus. Az is lehetséges, hogy nála ez a módszer a koncepció része: elvégre műve, úgymond, a lassúság védelmében íródott. Analízisének tárgya a „pillanat zsarnoksága”, vagyis a tolakodó és harsány jelen, amibe a növekvő sebesség, a megújulás túlhajszolása kifut. Többször is leírja – úgy látszik, igen tetszett neki –, hogy a szüntelen gyorsulás közepette előbb-utóbb csak a „szédítő sebességgel egy helyben álló pillanat” marad. Gyanítom, hogy ez a szellemes megfogalmazás adja a könyv magját, amely köré aztán a gondolatmenet kiformálódott – és csakugyan, ebben a fél mondatban jól kivehető a jelen túltelített-sége, amellyel az ember nap mint nap kénytelen szembenézni. A feladat az volna, mondja Eriksen, hogy miután a problémát tudatosítottuk, stratégiákat alakítsunk ki a feltorlódott jelenidejűség kezelésére. Mivel pedig zárásképpen egy csokor – hol bárgyú, hol ötletesebb – taktikát elő is sorol, írása joggal tekinthető kézikönyvnek, amely a tudatosítást és kezelést segítené. (Például javaslatot tesz a városokban a „lassú építészet” támogatására, hisz a sikátorok, kacskaringók, szemet gyönyörködtető épületek mind-mind a bámészkodás és lassítás eszközei.)


A szerző egyik vissza-visszatérő gondolata a globális társadalom sztenderdi-zálódása, amely összefügg azzal, hogy a modernitásban fokozatosan minden egyre elvontabb, mesterségesebb, a pénzmozgástól a politikán át az emberi kapcsolatokig. Egy ilyen társadalomban bizonyos virtuális folyamatok, kapcsolatok sokszor fontosabbak a fizikaiaknál. E sztenderdizálódási folyamat, amely az ipari civilizációval vette igazán kezdetét, alighanem azon a szemléletmódon – vagy fogalmi metaforán – alapul, hogy a társadalmat mechanikus szerkezetként lehet elképzelni és működtetni.


A történelem során sokféleképpen reflektáltak már az emberi közösségre mint többé-kevésbé önálló entitásra: legtöbbször emberként, állatként, ritkábban növényként tekintettek rá, és ennek megfelelő metaforákban juttatták kifejezésre tulajdonságait. Ha egy közösségről azt mondjuk: virágzik vagy sorvad, növényként hivatkozunk rá; a társadalom öltheti fenevad képét (elég a hobbs-i Leviathánra gondolni), de tételezhetjük személynek is, amikor azt mondjuk, hogy gondoskodik gyermekeiről, vagy építkezik, vagy felelőséggel tartozik tagjainak. Az iparosodással előtérbe kerültek a gépi analógiák: az összetett, mechanikus szerkezetek mind gyakrabban a több komponensből álló szociális szerveződések mintáit követik. Ha pedig a társadalmat gépezetként fogjuk fel, és tagjait egy-egy alkatrésznek a gépezetben, mindjárt érthető, miért létfontosságú, hogy az alkatrészek olajozottan működjenek, és megfeleljenek bizonyos szabványoknak. Minél összetettebb egy társadalom, annál érzékenyebb a szerkezete: annál több elem, áttétel, tárcsa, rugó, fogaskerék alkotja e roppant rendszert, s annál inkább a központi vezérlőre, vagyis az államra hárul az ellenőrzés és gyors beavatkozás feladata; a közösségek vezetői államférfiakból szakemberekké, a meghibásodásokat szakszerűen kijavítani képes üzemzavar-elhárítókká válnak.


Ahhoz tehát, hogy egy globális társadalom működőképes legyen, tagjainak azonos paraméterek alapján kell bizonyos műveleteket elvégezni: egységes nyelvi kód, azonos normák, rögzített mértékegységek, fix időzónák, áttekinthető árfolyamok segítségével. A gyárak a termékeket, az élelmiszeripar az ételeket, a médiabirodalmak a világnézeti sémákat és az érzelmi reakciókat, az órák pedig az objektív időt állítják elő többé-kevésbé ugyanazon elfogadott elvek szerint. Ha nem így volna, és a társadalom mérnökei nem törekednének arra, hogy lehetőleg minden elképzelhető működési alternatívát, reakciót és ellenreakciót beépítsenek rendszerükbe, a gépezet alighanem nagy csörömpölés közepette darabjaira hullana – éppen mert gépezetről beszélünk, alkatrészekben gondolkodunk, és cselekvéseinket is ehhez igazítjuk.


Ha közelebbről vesszük szemügyre, az így felfogott működési elvnek köszönhető a jelen túltelítettsége is, amiről a norvég kutató látletetet készített. Azok a bizonyos egységes gondolkodási és érzelmi paraméterek, amelyek szerint az állampolgárok döntési helyzetekben nagy valószínűséggel produkálják a tőlük elvárható reakciókat, legbiztosabban a jelenre – és legfeljebb a közeli jövőre vagy közelmúltra – koncentrálva jöhetnek létre. Máskülönben túl nagy tömeg túl sokféle szempontját kellene összefogni egy efféle „globális faluban”, amit igencsak megnehezítene, ha a szempontok cizelláltak, egymástól eltérőek és gondolatilag kellőképp megalapozottak volnának. A gondolkodásnak ilyen mélységet, árnyaltságot és változatosságot többek közt épp az idő tudata adhat: a történetiség, vagyis a készség és igény a folyamatok és összefüggések átlátására. A jövő alakítása és a múlt számontartása ellenében a társadalmi gépezet örökké jelen időben zajló működéséhez bizonyos fókuszáltság szükségeltetik; a világból érkező benyomások fragmentáltak maradnak, a következő benyomás hatékonyan törli az előzőt, felvillanások és szenzációk követik egymást végeláthatatlan sorban, és a történetek, narratívák és mintázatok iránti ösztönös igény viszonylag ártatlan síkra terelhető, virtuális sorsok követésében és az azonosulásban kimerülve. A pillanat uralma, a jelen sűrűvé és túltelítetté válása egyrészről kiszolgálja a cickánykorunk óta élő természetes kíváncsiságot, másrészt rászoktat a rövid távú gondolkodásra – ráadásul megtanít, hogy mindezt szabadságként értelmezzük. A saját, organikus idő eltörlése, amelyet egy cselekvés, egy folyamat, egy kapcsolat belső ritmusa jelöl ki, és helyettesítése a sztenderdizált, objektív idővel, azzal jár, hogy az időt is, mint annyi egyebet – többek közt elménket, lelkünket, önmagunkat – afféle tárolóként, edényként fogjuk fel, amely különféle – lehetőleg sokféle – dologgal tölthető és töltendő meg, s amelyet addig kell telíteni, míg színültig lesz. Vajon mennyire használható ki egy perc, és mennyire terhelhető meg hatvan? Meddig élesíthetők az emberi érzékek, digitális protézisekkel finomítva és megtámogatva? Osztott képernyők, teljes lefedettség, többfunkciós készülékek, és a túlhajszolt, kiszipolyozott és elvetett, haszontalanná és gyümölcstelenné vált pillanat? Ha az idő tárggyá lesz, úgy is bánunk vele, mint a dolgokkal szokás. A bökkenő csak az, hogy nem mi rendelkezünk vele, hanem végül is mi volnánk az ő birtoka. Ha precízen kalibrált tartályként tekintünk rá, utóbb majd kiürült, elócskult palackként hajítjuk el.


Hajít el bennünket.





stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret