stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Levendel Júlia
Buzgóság e söpredékben
esszé

Már-már szólásmondásként emlegetjük az 1937-es Március versmondatát, ha szolgalelkűségből vagy szadizmusból eredő túlbuzgóságot tapasztalunk, s valóban, mindig félelmetesen aktuális; de nekem félelmetes az is, ahogy beleborzadva, visszahőkölve, és szinte kényszeresen idézzük: Megriaszt / a buzgóság e söpredékben – pedig zavarba ejtő. Mert „söpredék”-nek mondani embercsoportokat (a versbeli „bandát”, amelyik Spanyolhonban dúl vagy a szegényeket kínzókat, a hadonászó hadra uszítókat) legalábbis kétes értékű, leegyszerűsítő és lekezelő, indulat-vezérelt ítélkezés. A három hónappal később írt Tudod, hogy nincs bocsánat... kezdetű vers önfelszólítása mintha éppen ezzel a szemlélettel-érzülettel vitázna: S ezt az emberiséget, / hisz ember vagy, ne vesd meg. – Vagy szó sincs vitáról? A ponttal befejezett felszólítás is csak keserves igyekezet a könnyen kínálkozó, primitív megvetés hárítására és kiiktatására? Különösen az Ignotus Páltól származó adalék ismeretében, hogy József Attila milyen gyorsan és többször átírta ezt a két sort: a „S ezt az emberiséget – magaddal együtt vesd meg” változat helyett hajlott arra, hogy „ezt az emberiséget – hisz ember vagy, szeresd meg” szerepeljen, de Ignotus lebeszélte a „túlzás”-ról.


A „söpredék” a Márciusban a mitologikus Rossz szinonimája, s annyira testetlen, olyan „valóság-hiányos”, mint a Jó-t jelképező Flóra-szerelem. A kétrészes vers romantikusan polarizált – ilyen „megoldás” az egész életműben nem található, a legkorábbi, még nem önálló érzeteket és képeket használó versekben sem! Mintha József Attila itt először és utoljára megpróbálta volna „feldolgozni” a traumáit, méghozzá analitikus értelemben és a praktikus lélekgyógyászat imperativusának engedelmeskedve: egyensúlyt teremteni akár önlefokozás árán.


Árulkodó, hogy az első szakasz nagy tablójában is csak az asztalos műhelye előtt érzett fenyőszag konkrét és élményszerű. S bár a képeket külön-külön mind sajáttá bűvöli József Attila, a kikeleti víg erőszak mégis csupán általánosságban megjelenített. Az uj búza pelyhe, a gólya és az asztalosműhely a valóságban nem is érzékelhető egyszerre. A versnyitányokban, mikor a költő pontosan megjelölt helyen ül vagy megy (A rakodópart alsó kövén ültem; Itt ülök csillámló sziklafalon; Fák közt, / virág közt / ülök egy padon; Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott / hazafelé menet? stb.), és látja-hallja-szagolja-tapintja a környezet elemeit, éppen az érzékelt táj és a tájban felfedezett, saját lelkiállapotával rokon motívum lesz az eszmélkedés kezdete. Itt meg fordított a folyamat: a kora tavaszt mint az újrakezdés, a termékenység, a teremtés szimbólumát használja; az eltökélt, vágyott – de nem érzékelt – új élet az alapvetés. És az elmélethez illeszkedik látvány és hangzat. A Levegőt!-ben például az ütött gyermekként morgó levelek, a fürkészve guggoló bokrok, a gyanakvóan lámpák felé leső televény és a riadtan hápogó vadkácsa a gondolatsort indító valóságos élmény elemei – persze a szabadsághiánytól szenvedő, a megfélemlítések ellen lázadó ember élménye, tehát ilyen értelemben preformált élmény! A Március első szakasza viszont a kikelet eszméjét tárgyiasító képeket sorakoztat – az „összeterelés” legszebb, legnagyobb ívű mozdulata a Kéményre gólya s a levert tél / jeges csucsokra költözik mondat, ami közös állítmánnyal, méghozzá cselekvő igével köti össze az ellentétet kifejező alanyokat, az újat hozó gólyát és a levert telet. Egyszerre villan a két pólus, a képzelet összeköt, de még az enjambement is hangsúlyosan elválaszt.


Az enjambement József Attila kedvelt eszköze, és szinte mindig különös, fontos funkciót tölt be – itt a második szakaszban két jellegzetes változatát látjuk: a bamba / tábornok sortörés pompásan jellemzi a figurát, és a parasztokat / kis telkükről áthajlás a szó szoros értelmében, a versképpel ábrázolja az elűzést.


A hírlapi összefoglaló egyébként nemcsak általánosságokat sorol – mint az első szakasz tavasz-asszociációi –, a nagyvilágbeli Rossz tényeit undorodó fintorral, sőt, kiégett távolságtartással adja elő a költő. A közvetítésre – összekötésre (?) – való hírlap és a hírlapra hivatkozó szakasz eleji kérdés eltol a valóságos eseményektől. Minden újság, ami Spanyolhontól Kínáig történik, kedvetlenítő, de voltaképpen csak azért érdemel szót, hogy általa megjelenjen a létezés negatív pólusa, és még nyilvánvalóbb legyen a pozitív pólus pozitívuma. A pusztítás, kizsákmányolás, terror hírei – még ha megnevezett országokról és „egy” bamba tábornokról van is szó – hírlapian közvetettek, a vérben ázó tiszta vásznak motívuma pedig végképp elvont és jelképes – de a pőre „akarás” mégiscsak a Jó ábrázolásának képtelenségében mutatkozik meg. A „boldog”, mert viszonzott szerelemben élő költő meg sem próbálja képpel-hanggal-ízzel-illattal érzékeltetni állapotát – mintha gyerekként ujjongana, de valójában, önnön illúziójával szembesülve, az ismert, kétségbeeséseiben oly sokszor használt gyermeki létbe menekül. Sőt, még élesebben polarizál, és bizonyára anélkül, hogy tudatában lenne, a legpontosabban rögzíti az ellenségképzés lelki folyamatát – legalábbis egy rétegét. A hírlapi tudósításokból eszkábált nem konkrét, de vaskosan anyagi, tankkal, vasakkal fölvonuló ember alja immár céltudatosan légies szerelmüket támadja – álnokul a szépet –; tehát személyes üldözöttségről van szó, s nem arról, hogy nehéz magán-boldogságot teremteni a kapzsisággal és kegyetlenséggel zsúfolt nagyvilágban. A szerelem bizonyítéka mindenekelőtt a nehézfegyverzettel támadó Rossz – támadni ugyanis csak létező valamit lehet. A szavakkal előállított és személyessé tett – bár továbbra is alaktalan, enigmatikus – ellenség teszi nemcsak valóságossá, de komoly erővé is a Flóra-szerelmet. A létrehozott kétpólusú világ a vers második részében még szélsőségesebben jelenik meg. Nincs sehol paradoxon, csak egyszerű-egyszerűsítő ellentét – egészen a kihűlő Föld, illetve azzal szemben az égő szerelem ellentétének kimondásáig, ahonnan aztán a tehetetlenségi erő működése szerint (ha a szellemi-lelki folyamatokban van ilyesmi) röpül a képzelet és a vágy a térben távoli csillagokra és a földi-történelmi időn kívüli jövőbe – másfelé nincs út.


Évtizedekig nem éreztem, nem tudtam, még csak nem is sejtettem, hogy a versbeli Gonoszság költői kreatúra. Nem gyanakodtam a romantikus pátoszra, a sci-fis kifutásra sem, hiteles és maradéktalanul átélhető volt nekem az általánosított Rosszal küzdő, ellene védekező szerelmes összekapaszkodás. Most, hogy rádöbbentem, milyen szorongató szükségben kísérletezett József Attila ezzel a naiv polarizáltsággal, s hogy filozófiailag és költőileg miféle zsákutcába tévedt – most sem hiszem, hogy egykori azonosulásom érvényét vesztette; nem tapasztalom, hogy a megbántott Föld mintájára kihűlnék, kijózanodnék vagy koromhoz és a korhoz illően cinizmusra cserélném hevületemet. Talán a vers új közelítése, mindaz, amit száz meg száz olvasás és elemzés után most tudni vélek még a sztereotip idézésben sem akaszt meg. Ha este elolvasom majd a híreket – a hír-tényeket és hír-kommenteket –, önkéntelenül is elmondom magamban: Megriaszt / a buzgóság e söpredékben – igen, megriaszt.  

 


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret