stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Petrik Iván
Semmiségek katalógusa
novella(részlet)

Elkészült a kerítés. Így kezdődött az egész várost felkavaró építkezés, ezzel a sokakat zavarba ejtő ténnyel: az üres és kopár dombon váratlanul felállítottak egy kerítést. Körbe a lekopaszított magaslat felső peremén dróthálót húztak, a belső oldalát lécekkel töltötték ki; mivel a környék legmagasabb pontján folyt az építkezés, nem lehetett látni, mi történik a takarásában. Nem ámuldoztak, egyszerűen tudomásul vették, hogy ehhez sincs közük. Nem tudhatnak mindent, ez fontos tapasztalatuk volt.


A kerítésen belül hatalmas csövek, vasrácsok álltak halomban, és folyamatosan két teherautó hordta a vasbeton elemeket, a fém merevítőköteleket, különleges acélhuzalokat, más szerelvényeket. Mindent szépen sorjában, a pontosan kijelölt helyére pakoltak le. Közben egy markológép már ásta az alapot. A lazább, sötétebb, felső rétegeket gyorsan letolták, és a világos, aranysárga, tömött altalajban jártak, amikor az első komolyabb széllökés átviharzott a gépek között. A mérnökök komor tekintettel néztek a város felé, a hatalmas esőfelhőkre. A széllökés után váratlanul elvesztette minden a színét és az illatát, és a nem sokkal később feltámadó – és nem csendesedő – szél, mintha nem is levegőt, hanem fényes, levegőtlen rémálmokat mozgatna. Villámokat és rettenetes égzengést várt mindenki, de nem történt semmi. Csend volt, a készülő vihar elnyelt minden hangot.
A város ugyan bőven látótávolságon belül nyújtózott egy kiszélesedő medence peremén, de a hirtelen színtelenség megzavarta az érzékszerveket, nem lehetett eldönteni, hogy ott rákezdett-e már. Ömlik az eső, vagy csak a port kavarta fel a földeken a szél. Az alap kiásása a vége felé járhatott, mert egyre kevesebb földet emeltek ki. Néhány munkás hatalmas ponyvákkal takarta le az előző napokban odaszállított fémalkatrészeket.

 


Napok óta ömlött az eső. A hét végén már esett – ebben majdnem biztos volt. Bár ha jobban utánagondol… Végül is mindegy. Kedd reggel van, és ha kinézne az ablakon, az az érzése támadhatna, hogy nem pár napja, hanem az idők kezdete óta esik. Arra azonban nem emlékezett, mikor nézett ki utoljára az ablakon. Öt perce, öt órája, esetleg tegnap. És akkor sem vizsgálódott túlzott alapossággal. Félrehúzta a vékony, fehér függönyt,  futó pillantást vetett az utcára. Látta az alig változó tárgyakat, az ablak előtt éktelenkedő beton villanypózna enyhe terpeszét, a fénylő utat, szemben a földszintes házak sorát, a kerítések fölé magasodó kopár fákat. Esik. Tehát továbbra sem mozdul ki, otthon marad a legutolsó pillanatig. Kényelmes fáradtság minden napja, délutánonként enyhe fájdalmak, inkább fenyegetőek, mint valóságosak. Rágyújtott. Közelebb húzott egy nehéz és kissé túlméretezett hamutartót, de mivel szinte megállás nélkül fel és alá járt, a következő pillanatban már keresnie kellett, hová tette.


A tükör előtt álldogált. Nézegette magát? Nem, ilyesmi nem történt vele évek óta. Ha összefutnának az utcán, nem ismerné meg saját magát. Ez volt az egyetlen olyan része a lakásnak, ahonnét a külvilág legapróbb részletét sem lehetett látni. És hallani sem lehetett semmit. Tökéletes csöndben falak és gondosan bezárt ajtók bástyázták körbe azt a pár pillanatnyi nehezen megszerzett nyugalmat, amelyet ilyen elhagyatott délelőttökön lophatott magának. A tükröt sárga műanyag keretre erősítették, ugyanezen a kereten kicsit odébb fogasok sorakoztak nem éppen fogasra illő ruhákkal. Kiemelkedett közülük a köntöse. Fürdőköpeny, ez a pontosabb kifejezés. Fakult barna alapszín okker csíkokkal. Az öve két oldalt lelógott, sosem jutott eszébe, hogy bekösse. Tulajdonképpen nem az övé, azaz nem ő vásárolta, és nem is ajándékba kapta. Valahogy rajta maradt. Egy nyaralás, egy nagyobb vendégjárás kéretlen emléke. Nem kellett senkinek. Egyszer csak állt egy üres szobában, kezében a fürdőköpeny, és nem tudta, mit csináljon vele. Így lett az övé. Ezzel a ruhadarabbal töltötte a legtöbb időt. Nem egyszerűen viselte, hanem benne/vele élt. Jóban-rosszban együtt. Fájdalmai és örömei átszivárogtak a frottír anyagon.


Ritkán és külön, mindentől elkülönítve mosta. Rozoga mosógépe tiszteletteljesen kattogott a félig sem feltöltött dobot forgatva. Nehezen nélkülözte, ezért szinte sohasem bírta kivárni a teljes száradást. Azt szerette, ha rajta van szerelmi pásztoróráin. Alkalmi szeretői azonban ezt nem fogadták őszinte lelkesedéssel. A hosszabb távú kapcsolatot pedig lehetetlenné tette, hogy jobb oldali zsebébe hatalmas szövetzsebkendőt gyűrt.


Néha kivitte az utcára. Nem messzire, csak a ház elé. Esetleg a három házra lévő közértbe. Meleg őszi délutánokon fürdőköpenyben is átmehet a boltba. Átcipel benne egy kis otthoni áporodottságot, hogy az utcai füstszaggal cserélje fel; a boltban hagyta, hogy magába szívja a megsavanyodott tej páráját, amit napokkal később is megérzett. Undorodott tőle. Nagyon jól tudta, mi mindenen ment keresztül. Tudta, miféle nedveket szívott magába, s hogy azokat semmilyen mosás nem veheti ki. Két éve, amikor egy hétig nem tudott utcára menni, de még átöltözni, enni, inni, vécére menni sem, ebben a köpenyben próbált meghalni. Tavaly, lánya betegségekor ebben a köpenyben ácsorgott a telefon mellett egy teljes nap és két teljes éjszaka.


Visszament a belső szobába. Elvonult a folyosón, a másik szoba bezárt ajtaja előtt. Az ajtó alatt sárga fénysáv esett ki a szőnyegre. Elszántan haladt, a tévéhez lépett, bekapcsolta. A képernyő csillogó sötétsége, melybe ismerős árnyékok keveredtek, magába szívta a felületes figyelmet. Áramszünet. Kedd van tehát. Nincs sem első, sem második órája. Tízre kell beérnie a gimnáziumba, hogy elmagyarázza a harmadikosoknak Debussy természetpoézisét, amelyről sokkal többet mond Harang Orsolya szépen ívelő lába, jobbról a második padban, vagy Konrád Mariann matematika-tanárnő csípeje, amely oly lágy, lassú tempóban, semmivel sem törődve ring, ahogy fiatal tehén lépdel hazafelé kora este. Minden hiába.

 

Megpróbált más időpontot kérni. De képtelenség mindent egyeztetni. Géza be volt táblázva estig, csak váratlan halálesetekben, járványos megbetegedésekben bízhatott. Beletörődött hát, hogy esőben megy fodrászhoz, és ha valami csoda folytán el nem áll, meg nem szűnik ez a szürke, egyre vészterhesebb zivatar, akkor esőben is kell eljönnie onnét. Csodák pedig nincsenek. Ráadásul volt egy kis csúszás, ami egyre nagyobb lett, várnia kellett. Közvetlenül a fodrász háta mögé ült, egy aprócska asztalhoz. Eleinte a szemközti, nagy tükör sarkában (Géza hóna alatt) saját magát, aztán sokáig Géza hátát nézte. A fehér köpeny ide-oda ugrált egy nyakig nejlonba tekert múmia körül, akinek a fejét mindenhol apró csavarok borították. Klumpája alig kivehető, mégis kellemetlen zajt vert a hajjal borított kövön. Már a második vendégén dolgozott, de nem jött a segéd felsöpörni. Ingerülten nézegetett az ajtó felé, és csak azért nem káromkodott, mert úgy gondolta, egy női fodrásznak, legalábbis munka közben, ezt nem illik. A háta mögött ülő álmos tekintetű, középkorú nő közben a többi fodrászt is végigmérte. A hosszú és keskeny boltban (fodrász KTSZ a határvidéken) négy fehérköpenyes alak dolgozott. Két férfi és két nő. A vendégek újságokkal teleszórt asztalok mellett várakoztak. A pultokkal szemben üvegfal, és az elé akasztott vékony függöny ellenére könyörtelenül áradt belőle a nedves hideg. Összébb húzta magán a kardigánját, kedvesnek szánt mosolyra torzult kicsit talán túlrúzsozott szája. Így köszönte meg, hogy a fodrász, aki nyilván észrevette előbbi mozdulatát, félig feléje fordította a hősugárzót. A lábára kellemes meleg ömlött, a háta, a nyaka és a válla azonban továbbra is fázott. Turkált az újságok között, unottan kiemelt egyet, a térdére fektette és belelapozott. Semmi, semmi, semmi. Az utolsó oldalon talált egy keresztrejtvényt. Csak az eső ne esne. De ezt is csak a készülő frizurája miatt gondolta, vagy nem is gondolta, csak mint a fáradtság, kicsit elgyengítette az érzés. A táskájából tollat vett elő, orra hegyéről feltolta a szemüvegét, és figyelmesen elolvasta az első mondatot. Jevgenyij Jevtusenko: Akar-e Moszkva háborút című verséből idézünk; folytatása a vízszintes 7., és a függőleges 42. számú sorokban. (Fordította: Bede Anna). Azt állította magáról, hogy szeret rejtvényeket fejteni, de nem emlékezett, hogy valaha is befejezett volna egyet. Persze keresztrejtvényekre nem lehet emlékezni. Szavakat ír az ember különösebb összefüggés nélkül, hogy összeolvasson egy mondatot, ami cseppet sem érdekli. Mint amikor a körmével a szatyor műanyaghólyagjait pattintgatja. Ilyesmit nem jegyez meg senki. Vízszintes 1, délelőtti előadás, hat betű. Matiné. Vízszintes 14, porcióz, hat betű. Kioszt. Vízszintes 15, tény (közhasználatú latin szó), hat betű. Nemtom. Vízszintes 16, kiejtett betű, két betű. Vízszintes 17, indiai légitársaság, két betű. Hmmm. Vízszintes 18, járom, három betű. Iga. 20, te meg én. Mi. Vízszintes 21, a nikkel vegyjele, két betű. Valamiennel. Ni. Vagy Nk. Vízszintes 22, szappanmárka, három betű. Amo. Vízszintes 24, a Mississipi mellékvize. Vízszintes 26, vetített állókép, három betű. Kép? Nem, nem. Vízszintes 28, az NDK hírszolgálati irodája, három betű. Mittudomén. Vízszintes 29, tönkretesz, négy betű. Ront. Ront. Vízszintes 31, a tűz és a zászló igéje. Ég. Oppardon, öt betű. Akkor, lobog. Jugoszláv … Erős hajlakkfelhő csapódott az arcába, felemelte a fejét, és akaratlanul is belélegezte, keserű váladék csordogált a torkában és az orrában. A tükörben egy pillanatra feltűnt újra az arca. Szép, idegen arc, mint egy jugoszláv fürdőhely, ami négy betű. Mi lehet az? Meg kellene kérdezni a Gézát. Ő már volt lent az Adrián, de most el van … ide se né … ááá majd később. Vízszintes 34, szovjet repülőgéptípus, két betű. Tu. Vízszintes 37, tagadás, két betű. Ne. Nem látom. Sötét, besötétedett ettől az esőtől, a felhők… Vízszintes 38, alulra, két betű. Le. Vízszintes 39, a tévébeli Mézga család egyik tagja. Na, várjunk csak, a Géza, az biztos nem jó. Hat betű. P-a-u-l-a. Ez csak öt. K-r-i-s-z-t-a. Ez meg hét. A-l-a-d-á-r. Stimt. Ez megvan bötűre, számra, mindenre. Vízszintes 40, egyfajta szarvas. Rém. Nemjó, négy betű. Álmosító. Milyen kényelmetlen ez a szék. Ha nem lenne hideg, akár… Vízszintes 45, a szövőiparban használt rostnövény, öt betű. K-e-n-d-e-r. Hmmm. Megfájdul, haígymaradok. Nem igaz, sosemleszennek, sosem fejezi be. Vízszintes 52, Ravel híres zenekari műve, hat betű. Borelo. Bolero. Ezaminimum. Vízszintes 64, Minisztertanács rövidítve, két betű. Mt. Vízszintes 66, Goriot … (Balzac regénye). Goriotné? Na, nézzük inkább a függőlegeseket. Függőleges 3, kettőzve edzőtábor városa, két betű, első betűje „t”. Ta. Tata. Függőleges 4, járom, három betű. Iga. Függőleges 7, létezik, két betű. Létezik? Van? Él? Megpróbálta beírni a megfelelő helyre a megfelelő két betűt, de a tolla hegye szárazon karcolta a puha papírt. …sssza meg, ez a kurva toll! Felemelte a kezét, hogy megrázza a megrepedt, sárga műanyag borítású örökíróját, de félúton elakadt a mozdulata.

 

K. gyors, feszült mozdulatokkal fordult be a sarkon, csak addig sietett, amíg elérte a jobb oldali mellékutcát. A sarkon túl kényelmesebb tempóra váltott. A nagy, szabad területek után, ahol magányosan haladt a szűk utcácska összezárult körülötte. Az is megmutatkozott, hogy nem ebbe a mellékutcába jött. És ha tart is valahová, meglehetősen bizonytalanul; nem látszott, hová, merre akar menni. A poros, szakadozott aszfaltút nem vezetett sehová, vagy mégis: egy földútra, amely a vasúti töltés mellett futott a futballpályáig, ha jobbra fordult, s ha balra, mégis inkább sehová. Az évtizedek alatt kitaposott ösvény viszonylag gyorsan eltűnt a pályaudvar irányában. Igaz, a töltés mentén több utcát is el lehetett érni. K. ezt választotta. Amint eltűnt lába alól a sáros homokcsík, és a csúszós füvön kellett oldalaznia, még ráérősebben haladt. Zavarta az eső, de nem akart sietni. Hosszú szárú bőrcsizmát viselt, farmert, combközépig érő dzsekit, kesztyűt. Fején simléderes, bőrt utánzó sapka díszelgett, amire ráhúzta kapucniját, s mivel a dzseki gallérját a szája előtt összegombolta, alig látszott valami az arcából. Az eső ellenére nem volt hideg, még hűvös szél sem fújt. Bágyadtan zuhogott az eső, K. teste gőzölgött a párás levegőben. A kedélytelenség füstszürke palástjában lépkedett, a „magasról szarok a világra” tartományainak trónusa felé. Persze K. szerette ezt valamivel jobban csinálni, mint a többiek. Ezért más lapokkal is játszott. A szenvtelen üldöző kivárása, készenléte, a ragadozók, dögevők egyetemes figyelme feszült benne. Csipetnyi majd-meglátjuk-mit-hoz-ez-a-nap hangulat. Kisebb ligethez ért – néhány fa, kitaposott fű, inkább csak homok, most sár. Az egyik oldalán dróttal elkerített kézilabdapálya. A kerítésen jókora lyuk tátongott, és az utca, ahová be akart fordulni, éppen a pálya másik oldalán nyílt, ezért átvágott a betonon összegyűlt tócsák között. Rosszul aszfaltozott szűk utcába ért, amely félreeső térre vezetett. Ezt nevezték a Hősök terének. Közepén papírfehér márványtömb meredt, nem az égre, hanem a felette összezáruló fák lombkoronájára. Egy vagy két háború emlékét próbálta úgy eltörölni, mintha emlékeztetni akarna. Sem a felejtést, sem az emlékezést nem segítette a néhány mondatnyi, többnyelvű szöveg. A térre azonban most nem ment be, előtte balra fordult. Itt a járdát az úttól sekély árok és eperfasor választotta el. A házak nagyobbnak, tekintélyesebbnek tűntek, de állapotuk éppoly lehangoló volt, mint a város széli viskóké. Lehet, hogy ez csak a mindent összemosó eső hatása. A vékony vízréteg egyforma csillogása. Kopott cserepek, málló vakolat, vaskerítés, járda betonlapokból, a minden résből, repedésből kis foltokban előtörő fű – gyöngyházfényben.  

 


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret