„Azt kell higgyem, hogy itt azzal állunk szemben, amire másutt úgy utaltam, hogy az ön­azonosság természete.”

Tom Stoppard: Az igazi Kopó felügyelő





Nem nehéz belátni, a jelentés szó hallatán miért borzad el, vagy borzong meg boldog izgalommal szinte mindenki, aki valaha is komolyan foglalkozott nyelvészettel, logikával, irodalommal, vagyis – általában, vagy épp valamilyen meghatározott szempontból – „a nyelv kérdésével”, illetve kérdéseivel. Ha a jelentés jelentését tág értelemben fogjuk fel – például: ’bármi, ami emberi lények számára fontos, jelentőségteli’ –, előbb-utóbb kiderül, hogy súlyos ismeretelméleti és lételméleti rejtélyekkel kell szembenéznünk, például: „milyen módon és mit tudhatunk a világról és önmagunkról”, „mi az, hogy valami van”.

Amikor az 1880-as években Gottlob Frege megalkotta a természetes nyelv szavainak és mondatainak jelentéseit egyaránt vizsgáló logikai szemantika alapjait, követői és kritikusai is úgy tekintettek rá, mint aki hagyományos ismeretelméleti és lételméleti kérdéseket jelentéstani, végső soron nyelvi problémákként kezel. Némi egyszerűsítéssel: Frege nem azt kérdez­te, mi létezik (egyáltalán) és hogyan, hanem hogy a nyelv miképpen ad számot a létezéséről („hogyan beszél róla”); nem azt kérdezte, mit tudhatok, mi a tudásom határa, alapja, szerkezete, hanem hogy a nyelv mit képes kifejezni mindabból, amit tudok, vagy tudni vélek, és milyen módon. Az ismeretelmélet és a lételmélet határai egyre inkább a nyelv határaival estek egybe; évezredes filozófiai kérdésekről derült ki, hogy talán a nyelv logikai és szemantikai (jelentéstani) elemzése révén legalábbis közelebb kerülünk a megoldásukhoz, illetve hogy legtöbbjük voltaképpen ál-kérdés, sőt, egyszerű értelmetlenség, mert már magát a problémát is a természetes nyelvek grammatikájának és szemantikájának félreismerése idézte elő.

A természetes nyelvekben túl gyakori a többértelműség, és sok a bizonytalanság, hogy egy-egy nyel­vi jel pontosan mire vonatkozik a nyelven kívüli valóságban. A Frege nyomán kibontakozó „nyelvi fordulat” hívei úgy vélték: a filozófiai problémák oka ez a pontatlanság, sokértelműség. Így ha a nyelv mondatait és szavait nyelvtanilag és jelentéstanilag elemezzük, és sikerül megalkotnunk egy csupán egyértelmű vonatkozásokkal és átlátható szerkezetekkel rendelkező logikai szemantikát és szintaxist, a filozófiai „álkérdések” is eltűnnek, és végre tisztábban láthatjuk, mi létezik, és mit tudunk valójában. A szintaxis (mondattan) és a szemantika (jelentéstan) – együtt: nyelvtan, grammatika – tradicionális filozófiai kérdések ügyvédjei, ügyészei és döntőbírái lettek, nemcsak a kér­dések tartalma, hanem érvényessége, fontossága, legitimitása tekintetében is. Ebből további következmények adódtak, például a szemantikai elméleteknek tisztázni kellett lételméleti és ismeretelméleti előfeltevéseiket, míg a lét- és ismeretelmélet reménykedve – talán egyenesen könyörgően – tekintett a szemantikára. Ezért nem mondhatja egyetlen komoly jelentéselmélet sem: ’nekem nincs ontológiám és episztemológiám’ – menthetetlenül mindkettő lesz neki, legfeljebb az ontológia ’naiv realizmus’, az episztemológia pedig egyszerűen zavaros lesz.

A szemantika, ontológia és episztemológia szoros összetartozásából kiindulva olyan kérdést vizsgálok – a logikai formalizálás mellőzésével –, amely minden jelentéssel foglalkozó elmélet egyik központi kérdése: az önazonosságot, pontosabban azt a jelenséget, hogy emberi lények képesek jelentést tulajdonítani a kifejezésnek: a = a. A magyarban jelen idő, kijelentő mód, egyes szám harmadik személyben hiányzik a létige, az ún. „copula” (nem azt mondjuk: „a van a” vagy „a : a van”, hanem: „a az a” vagy inkább: „a azo­nos a-val”. De pl. múlt időben a „copula” már megjelenik: „a a volt”, tehát a matematikában használatos egyenlőségjel helyett a természetes nyelvekben az „(odaértett)” copula (pl. az angolban a copula 3. személyben is megje­lenik: „a is a”), vagy az „azonos (valamivel)” áll. Az önazonosságot talán hiba is „kérdésként”, „problémaként” kezelni, hiszen a jelentéselméletek legkevesebb fejtörést okozó elemének tűnik, amire építeni szoktak. Az identitást kijelentő, megállapító mondatokat a filozófia – különösen Leibniz és Kant óta – ún. „analitikus”, azaz szükségszerű igazságot állító mondatoknak tekinti, amelyek minden körülmények között igazak. Az analitikus kijelentések értelmezése – pl. Shakespeare az Shakespeare; Az agglegények nőtlen férfiak stb. – mintegy a nyelven „belül” maradnak (bizonyos értelemben a nyelv „belügyeinek” tűn­nek). Ahhoz, hogy belássuk, szükségszerűen igaz kijelentést tartalmaznak, elég ismerni (megérteni) a mondat szintaktikai (logikai, grammatikai) szerkezetét és a mondatot alkotó morfológiai elemek (szavak) jelentését, s máris látjuk, hogy a mondat szükségszerűen igaz; nincs szük­ségünk semmiféle „nyelven kívüli” információra, azaz a mondat igazságá­nak eldöntéséhez nem kell összehasonlítanunk a mondat tartalmát a „kint, a világban” lévő helyzettel, tárggyal, amit a mondat tartalma megjelenít. De az analitikus mondatok szükségszerű igazságáért nagy árat fizetünk: épp a fenti ok miatt szükségszerű, hogy az analitikus mondatok a nyelven kívüli világról semmiféle adatot, tényt, vagy bármiféle más „új információt” nem tartalmaznak, hiszen pl. a mondat, hogy „Az agglegények nőtlen férfiak” tulajdonképpen az állítmányban „újramondja”, amit az alanyi pozícióban lévő főnév tartalmaz, s a „Shakespeare az Shakespeare” mondatban ez még nyilván­valóbb. Ahogy Wittgenstein írja a Tractatusban: „Semmit sem tudok például az időjárásról, ha tudom, hogy vagy esik, vagy nem esik” (4.461). Az analitikus mondatok ún. tautológiák, amelyek – folytatja Wittgenstein ugyanitt – „feltétel nélkül igaz[ak]” (4.461), „nem képei a valóságnak” „nem ábrázolnak lehetséges helyzeteket”, ugyanis „minden lehetséges helyzetet megen­ged[nek]”, bennük „a világnak való megfelelés feltételei – az ábrázolási viszonyok – kölcsönösen kioltják egymást, úgyhogy a tautológia semmiféle ábrázolási viszonyban nem áll a valósággal” (4.462), „a tautológia meghagyja a valóságnak a teljes – végtelen – logikai teret” ezért „nem tudja meghatározni a valóságot” (4.463).

Arra, hogy bizonyos identitást kifejező mondatok igenis hordozhatnak új és hasznos információt, Gottlob Frege hívta fel a figyelmet eredetileg 1892-ben írt, mára klasszikussá vált Jelentés és jelölet című tanulmányában. Frege a következő rejtélyt tárta az olvasó elé: mit akarhatunk kifejezni – szemben az a = a kifejezéssel, ami analitikus igazság, tautológia – egy olyan azonosítási viszonnyal, mint a = b (ez a viszony általános, mintegy matematikai formája), ahol a bal oldalon álló elem (a) és a jobb oldalon álló elem (b) láthatóan különbözik egymástól? Tegyük fel – hangzik Frege példája –, hogy az emberek sokszor látták este az égen az Alkonycsillagot (a Vénuszt), valamint egy csillagot hajnalonként, s az utóbbit „Hajnalcsillagnak” nevezték el. (Kripke példáiban később a „Hesperus” és „Phosphorus” elnevezéseket használja). Egyszer csak azonban világossá vált, hogy tulajdonképpen sötétedéskor és hajnalban is ugyanazt a csillagot (bolygót) látják, és – talán boldogan – azt mondták: „(De hiszen) az Alkonycsillag a Hajnalcsillag!” vagy: „A Hesperus az Phosphorus” (a magyarban használatos „Esthajnalcsillag” ezt a belátást tükrözi). De mit is akartak a „felfedezők” mondani? Biztosan nem a jelölők (a hangsorok, illetve betűsorok, Frege megfogalmazásában: az „írásjegyek”) azonosságát (identitását) állították, hiszen a papíron látjuk és a fülünk hallja a különbséget. A fenti értelemben vett tautológiát sem akartak létrehozni, hiszen, ahogy Frege írja, a mondat először „ismereteink igen értékes bővítését tartalmaz[ta]”, vagyis azt sem akarták mondani, hogy „Az a bizonyos csillag azonos önmagával”.

Frege sokszor ünnepelt értelmezése az volt, hogy a mondattal: „Az Alkonycsillag a Hajnalcsillag”, nem mondunk mást, mint hogy a két megnevezés, leírás, név ugyanarra a nyelven kívüli tárgyra vonatkozik a világ dolgai között, azaz tulajdonképpen megértjük, hogy amit eddig két név alatt két különböző dolognak tartottunk, valójában ugyanaz, tehát egy dologra egyszerre két különböző nevünk van (s ebben az esetben a két név tartalmilag megtartott valamit a „történelmi útból” is, amelyen az emberek „eljutottak” a tárgyhoz: hogy alkonyatkor, ill. hajnalban látták a jelenséget). Később az is nyilvánvalóvá vált, hogy nem csillag, hanem bolygó, s ez harmadik név ugyanarra (s itt nem térek ki a görög mitológiai vonatkozásokra). De könnyen találunk negyedik, ötödik stb. elnevezést, pl. a megfelelő körülmények között az a leírás is megteszi, hogy „a csillag, amit tegnap láttam az égen”.

Frege szerint „Az Alkonycsillag a Hajnalcsillag”-típusú identitás-kijelentésekkel azt akarjuk kifejezni, hogy – általánosan szólva – a mondatban szereplő neveknek ugyanaz a jelöletük, azaz ugyanarra vonatkoznak a nyelven kívüli valóságban. A „dolgot” Frege eredetileg Bedeutung-nak nevezte el, eléggé megtévesztő módon, mert a németben a Bedeutung az egyik lehetséges szó a ’jelentés’-re, holott Bedeutungon Frege a jelölt tárgyat, dolgot érti. Valószínűleg az a meggondolás vezette, hogy a szó töve, a deuten arra is utalhat, hogy ’(valaki) magyaráz’, a Deutlich ’világos’ (beszédet, előadásmódot) jelent, a deuten auf fő értelme pedig, hogy ’(valaki) rámutat valamire’. Frege tehát a Bedeutung szót szó szerintibb értelemben használja, s nem ’jelentés’-t ért rajta, hanem olyasmit, hogy ’az a szóban forgó dolog, amire világosan és egyértelműen rámutattunk, és amelyet ebből a szempontból kimerítően megmagyaráztunk’.

A Bedeutung-gal szemben a név, illetve leírás tartalmát, tehát a jelölőt, amivel egy dologra rámutatunk, aminek a segítségével utalunk a Bedeutungra, Frege eredetileg Sinn-nek hívja, ami leginkább a magyar ’értelem’-nek felel meg (ennek hivatalos magyar fordítása éppen: ’jelentés’). A Sinn (ami szinte pontosan megfelel az angol sense szónak), vagyis a megnevező tulajdonképpen az a (sokféle lehetséges) „út”, „ösvény”, amelyen egy-egy tárgyhoz (ugyanahhoz a tárgyhoz, Bedeutunghoz) elérkezhetünk (ahogy pl. bármely városba is általában sokféle úton el lehet jutni).

A 20. század elején – eleinte Fregétől függetlenül – Bertrand Russell angol filozófus hasonló elméletet dolgozott ki, bár a jelentést nem „bontotta fel” jelöltre és jelölőre (értelemre). Russell leginkább azt hangsúlyozta, hogy az ún. meghatározott leírások ugyanolyan értékűek és ugyanúgy kezelendők, mint a tulajdonnevek. Frege és Russell nyomán a tulajdonneveket szokás lett leírásokra „fordítani”, mert úgy tűnt, ebből komoly ismeretelméleti és lételméleti következtetések vonhatók le. Hamarosan azonban számos nehezen megválaszolható kérdés merült fel.

Az elfogadott nézet szerint a (meghatározott) leírás tartalma, jelentése (Frege terminológiájában a jelölő kifejezés értelme, Sinn-je) éppúgy képes egy tárgyat vagy személyt minden többértelműség nélkül kijelölni több más tárgy ill. személy közül, mint egy tulajdonnév, azaz a leírás ugyanazt a szerepet tölti be („ugyanolyan jó”), mint a név: a leírás éppúgy képes (egyértel­műen) meghatározni a jelöletet, ahogy egy tulajdonnév: pl. a „jelen sorok írója” éppúgy Kállay Gézára mutat, ahogy a (tulajdon) nevem. De hogyan történik ez a kijelölés, meghatározás? Úgy tűnik, semmi szükségszerű nincs abban, hogy valaki ezt vagy azt a nevet viselje, ill. hogy rá ezzel, vagy épp amazzal a leírással utaljunk. A tulajdonnevek éppúgy örökség, illetve – általában szülői – döntés útján jelölnek minket, ahogy a dolgok neveit is készen kapjuk, amikor megtanulunk egy nyelvet; semminek sincs „helyes” vagy „természetes” neve; ha volna, egyetlen nevet sem kellene „megtanulni”, mert elég lenne a dologra ránézni, vagy – valahogy – tapasztalni, és automatikusan tudnánk a „helyes” nevét, és mindenki ugyanazt a – vélhetően „egyetemes” – nyel­vet beszélné (ez az a vágyott álomvilág, amely – bár parodisztikusan – először Platón Kratülosz című dialógusában merül fel). Egy leírás nem több, mint valamiféle ismeret- vagy elképzelés- (hiedelem-) tartalom kifejezése. pl. tudom, hogy egy csillag este és reggel is látható, és ezeken a „tudástartalma­kon” keresztül utalok magára a dologra. De sikeresen utalhatok valamire akkor is, ha a dolgot tévesen gondolom ennek vagy annak – az Esthajnalcsillag nagyszerű példa, hiszen a Vénusz: bolygó, és nem csillag, de kit érdekel, ha mindannyian tudjuk, miről van szó. Több filozófus, és logikai szemantikával foglalkozó elméletalkotó – Peter Strawson, John Searle, Keith Donnellan – hangsúlyozta, hogy mint bármi más a nyelvben, az elnevezések is egyezmények, társadalmi konvenciók alapján jönnek létre. Ezek a gondolkodók több ponton kiegészítették és finomították Frege és Russell elképzeléseit. Például Strawson arra hívta fel a figyelmet, hogy a nevek és leírások esetében gyakran élünk az egymástól „kölcsönzés” eszközével: persze kellett, hogy legyen egy „eredeti elnevezési (keresztelési) aktus”, de ennek – általában teljesen homályba vesző – megtörténte után az emberek egymás „név­adó” gyakorlatát követik; egymást utánozzák és ismétlik: a megnevezések egy közösségi-társadalmi láncolat segítségével terjednek. Továbbá Strawson szerint a sikeres megnevezéshez egy személyről vagy dologról nincs szükségünk „bőséges ismeretre”: megfelelő körülmények között elegendő egyetlen látott vagy hallott „adat” valakiről, pl. hogy nagyobb társaságban üres pezsgőspohárral a kezében áll, s „a férfi az üres pezsgőspohárral” máris egyértelmű és pontos leírássá válik. Épp, hogy a túlságosan sok vagy „mély” ismeret hathat zavaróan: például egy Shakespeare-szakértő száznál is több módon utalhat Shakespeare-re, hiszen számtalan adatot asszociál vele kapcsolatban, mégis, ha a köznyelvet használja mindennapos közegben, igyekezni fog olyan „jól ismert” tényeket használni a leírásaihoz, mint „a Hamlet szerzője”, és nem pl. azt: „a Lordkamarás Embereinek egyik tagja”. Utóbbi jelenlegi ismereteink sze­rint igaz ugyan (arra a színtársulatra utal, amelynek Shakespeare 1594-től 1603-ig tagja volt), de valószínűleg kevesen tudják ahhoz, hogy az utalás sike­res legyen.

Strawson amellett érvelt, hogy a mindennapos gyakorlatban „kapásból” valószínűleg minden jelenséggel kapcsolatban három-négy adat jut eszünkbe, és ha közvetlenül nem is használjuk (és különösen nem mondjuk ki) mindegyiket, a sikeres név-vonatkoztatás az ismeretek „nyalábjain”, a tudatban szorosan összekapcsolt csoportjain keresztül történik. Mivel Strawson és követői számára a sikeres utalás ismeretelméleti kérdés, az utalás mechanizmusának feltárása az ismeretek tárolásával és felhasználásuk elemzésével megy végbe, s könnyen megjósolható, hogy beszélgető partnereinktől s a kontextustól függően a „közös nevezőt” fogjuk keresni, ha praktikus célunk az egyértelműség. Strawson szerint az utalás, a rámutatás, „referálás” épp olyan szabálykövetési eljárásoknak alávetett, mint bármely más nyelvi jel használata. Keith Donnellan azt is feltételezte, hogy a név és a megnevezett tárgy („szó és világ”) szoros kapcsolata ok–okozati természetű, persze ez is általános konszenzusban (intézményesített egyetértésben, kommunikatív „harmóniában”) alapozódik meg, s ebből vezethető le (itt nyilvánvalóan mind­ket­tő­jükre hatott Wittgenstein elképzelése a nyelvi szabálykövetésről a Filozófiai vizsgálódásokban).