A „sarkoberlusconizmus” természetrajza

Mióta Pierre Musso francia szociológus, a Rennes II Egyetem professzora Sarkoberlusconizmus (A konzervatív forradalom két arca) című kötete előbb Francia-, majd Olaszországban is megjelent 2008-ban, a nyugati sajtóban gyakran hivatkoznak erre a Nicolas Sarkozy és Silvio Berlusconi nevéből összegyúrt különös „neologizmusra”. A szellemes, elgondolkodtató és olykor nyugtalanító pamflet az Itália és Franciaország legújabb kori történelmét meghatározó két politikus egymástól távolinak tűnő személyisége és hatalomgyakorlása közötti meglepő rokonságot elemzi, új és érdekes megvilágításba helyezi a két ország mai társadalmi mozgásait, és lehetséges kulcsot ad, hogy megfejtsük Berlusconi példa nélküli politikai sikerének titkát. A könyv megjelenése óta ugyan Európa és a világ még kaotikusabbá, még fenyegetőbbé vált, ám ha Musso bizonyos helyzetelemzésein, következtetésein túlhaladtak is az események, eszmefuttatásának megismerése még ma és számunkra is tanulságos.

Silvio Berlusconi utolsó választási győzelméhez 2008. április 14-én elsőként Nicolas Sarkozy gratulált, az első külföldi vendég pedig, akit a Lovag újdonsült kormányfőként hivatalosan fogadott, a francia köztársasági elnök volt. Ez önmagában a két politikus egymás iránti érdeklődésének tanúbizonysága – ha ellenkező irányból is, de mindketten alulról küzdötték fel magukat a hatalom csúcsára. Az apai ágon magyar származású „Sar­kót” idegensége, szegénysége, az átlagosnál alacsonyabb termete miatt kisebb­rendűségi érzések gyötörték a gazdag párizsi külváros, Neuilly-sur-Seine gimnáziumában – kárpótlásul néhány év múlva a város képviselőtestületének tagjává, majd 1983 és 2002 között valaha volt legfiatalabb és közkedvelt polgármesterévé választották. A jogi diplomát szerzett fiatalember huszonkét éves korától hivatásos politikusként lépett egyre magasabbra a ranglétrán, míg a nagypolgárság támogatása után a szélesebb rétegek rokonszenvét is megnyerve, 53 évesen megvalósította nagy álmát: a kelet-európai bevándorló gyermeke 2007-ben a büszke Francia Köztársaság elnöke lett.

„Silviolo”, a szin­tén jogász végzettségű szegény nápolyi fiú a politikától távol, énekesként, kereskedőként, ingatlanberuházóként gyűjtögette szorgalmasan a pénzt (és a magas rangú pártfogókat), majd 1978-tól egy évtized alatt Európában egyedülálló médiabirodalmat épített föl. Az 1994-ben már dúsgazdag és befolyásos vállalkozót a háborút követő olasz politikai rendszert elsöprő „Tiszta kezek” mozgalom utáni vákuum repítette a politikai életbe, amelynek meghatározó szereplőjévé vált. Legutóbb 2008-ban, immár negyedszer ülhetett Itália miniszterelnöki székébe. Politikai legitimitását mindenekelőtt a kereskedelmi televíziói és üzletláncai termékeit fogyasztó kis- és középpolgárságra alapozta, mesés gazdagsága és jutalmazó nagylelkűsége azonban mind nagyobbra duzzasztotta hívei táborát. Szinte ringbe lépésük óta mindketten elszánt küzdelmet folytatnak az igazságszolgáltatással – kétségtelenül egészen más célokért. Berlusconit ellenfelei azzal vádolják, hogy az alkotmány és az igazság­ügyi rendszer megváltoztatásával az ellene különböző kétes ügyek miatt indított jogi eljárásokat próbálja elkerülni. Sarkozy viszont mindig a rend védelmében lép fel a taláros testület ellen, a törvények vasszigorral történő érvényesítését követelve tőlük. Végül, de nem utolsósorban ugyancsak mindketten kivételes médialehetőségekkel rendelkeznek: egyikük a legnagyobb francia médiacsászárokkal több évtizede tartó szoros baráti (és üzleti) kapcsolatai révén, másikuk immár egyeduralkodó olasz médiacsászárként.

Berlusconi így büszkélkedett Sarkozy elnökké választásakor: „A beszédeihez gyakran mintha az én könyveimből merítene ihletet.” A fél-prezidenciális francia rendszernek persze saját köztársasági elnöki ambíciói miatt is élénk figyelmet szentel. Sarkó többek között azért csodálja a Lovagot, mert egy „Európában elfogadhatatlan neofasiszta pártot szalonképessé tudott tenni”. Nem alaptalan tehát a jobboldali politikusok legádázabb és leggyűlöltebb ellenfele, az egykori ’68-as diákvezér, Daniel Cohen-Bendit megállapítása: „Sarkozy és Berlusconi társadalomképe és kommunikációs módszerei egy tőről fakadnak.”

Pierre Musso szerint a sarkoberlusconizmus (vagy berlusarkozyzmus) az amerikai politikai modell rugalmas, gazdasági téren egyidejűleg anti- és neoliberális, politikai-erkölcsi téren konzervatív formája, amely a közös latin és katolikus gyökerekkel rendelkező két dél-európai országra – eltérő nemzeti sajátosságaik ellenére – egyaránt alkalmazható. A berlini fal leomlása után a kétpólusú politikai szisztéma megszűnése következtében kialakult modell a tekintélyelvű államot, a katolikus vallás tiszteletét – mindenekelőtt azonban az üzleti szellem feltétel nélküli elfogadását egyesíti. A sarkoberlusconizmus tehát a válságba került, kiüresedett korábbi politikai rendszer után maradt űrt az üzleti életből, a menedzsment, a marketing, a sport és a kereskedelmi televíziók világából, valamint a római katolikus hagyományból kölcsönzött szimbólumok „koktéljával” próbálja kitölteni. Retorikájában a „tenni” és „hinni” lép a régi típusú politika számára oly fontos „beszélni” helyébe. Elsődleges célja a gondoskodó (jóléti) állam leépítése és olyan liberális állammá alakítása, amelyben kiemelt szerepet kap annak büntető hatalma, továbbá a végérvényes megszabadulás a második világháború után – nem mellékesen Nyugat-Európa két legerősebb kommunista pártja, az FKP és az OKP, valamint a szakszervezetek által – kiharcolt garanciáktól, a társadalommal kötött politikai, szociális és kulturális szerződések terheitől, korlátaitól. A sarkoberlusconizmus a siker legfőbb zálogát a kemény, kitartó munkában látja, mert az egyén csak ezáltal vívhatja ki a társadalom és önmaga megbecsülését, anya­gi jólétét. A jó állampolgár ezért mindenekelőtt a jó munkaerő és a jó fogyasztó.

A sarkoberlusconizmusnak a tömegek meghódítása, azaz a „modern kapitalizmus minél szélesebb kiterjesztése” érdekében bevetett teljes jelképrendszerét a munkának az államot az üzleti szférával, a politikát a gazdasági élettel azonosító kultusza mozgatja. Ugyanakkor ebben rejlik egyik gyen­ge pontja, az aszketikus katolikus etika és a hedonista neokapitalista szel­lem összeegyeztetésének Max Weber-i problémája is. Nem mintha a sarkoberlusconizmus hőseinek különösebb gondot jelentene a dilemma feloldása. Számukra ugyanis az állandó hivatkozás a katolikus etikára nem több üres retorikai szólamnál, hiszen cselekedeteik szöges ellentétben állnak vele. Musso tudósként meg sem említi a két vezető hatalmas „ego”-járól árulkodó, a bulvársajtót megtöltő magánéleti botrányokat, erotikus kalandokat, villákat, yachtokat, ellenben érzékletesen ír az örök fiatalság, a folyamatos jelen idő (és jelenlét!), az „új” megszállottjaiként folytatott állandó mozgáskényszerükről, fáradhatatlan dinamizmusukról, amely a hiányzó távlati célok, a megalapozott tervek pótlására hivatott az őket vezérükké választott „fo­gyasz­­tóik” előtt. Ezért igyekszik minden eszközzel leplezni a sportos Sarkozy a fáradtság, a sármos Berlusconi pedig az öregedés jeleit (az utóbbi mind szá­nalmasabb eredménnyel).

A sarkoberlusconizmus névadói az álom-félelem dichotómiáját is arra használják, hogy az embereket bűvkörükben tartsák. A könnyed, folyton mosolygó Berlusconi azzal hipnotizálja honfitársait, hogy hajlandó megosztani velük az álmok megvalósításának titkát, így hozzá hasonlóan sikeressé válhatnak ők is – a kommunisták által erkölcsi és anyagi romlásba döntött egész országgal egyetemben. A komoly, szigorú és aggodalmaskodó Sarkozy meg a rend és a biztonság ígéretével kecsegteti népét. A politikai színjátékban tehát Berlusconi a lezser, sikeres vállalkozó, Sarkozy az olykor agresszív, de rettenthetetlen seriff szerepét játssza. A „self-made man”-mítosszal azonosuló rajongók pedig a szappanoperák „szerelem, dicsőség, pénz”-értékrendjére rímelő álmaik valóra váltását és egyre erősödő félelmeik enyhítését remélik tőlük, amelyeket az erőszak, szegénység, munkanélküliség, bevándorlók, járványok, klímaváltozás, terrorizmus ugyancsak a televíziókból nap mint nap rájuk zúduló rémképei váltanak ki. Minden reményüket a sarkoberlusconizmus hőseibe, a „jövő embereibe” helyezik, mert ők saját életük példájával bizonyítják, hogy a legmerészebb álmok is megvalósíthatóak, s hogy senkitől nem kell félni. Lám, bárkivel és bármivel szembeszállnak, legyen az a kommunista diktatúra fenyegetése Olaszországban, a ’68-as szellemiség Franciaországban, a mindkét nemzetre veszélyt jelentő idegenek, vagy akár a (folyton hangoztatott EU-pártiságuk ellenére) legtöbb társadalmi és gazdasági problémáért felelősnek tartott Európai Központi Bank.