A ház az erdő közepén állt. A hozzá vezető egyetlen ösvényt az öregasszony szolgái: rókák, farkasok, mátyásmadarak és medvék őrizték, éjszaka a bagoly ügyelt. A nagyvilág híreit különleges lények hozták: beszélő kutya, szőlőtőke, kemence... Az öregasszony mindenről tudni akart. Magányos házikójában összefutottak az élet gubancos szálai, s ezeket – egy-két szabály betartásával – kedve szerint mozgatta.

A ház láthatatlanul rejtőzött a fenyőfák között, falait belepte az éjszaka fejlődő növények árja, kéménye sem volt, az ösvényen csak a vadállatok könnyű talplenyomatai maradtak.

A fekete ruhás öregasszony a konyhájában gubbasztott egy támla nélküli széken. Bár az alkalmatosság szemlátomást minden kényelmet nélkülözött, az öregasszony sokáig ült ott, kifejezéstelen arcán fel-feltűnt valami rút mosolyfolt, jelezve, hogy gondolatai egyike-másika igen-igen messze viszi a jelentől.

A konyha, amit jóformán teljes egészében megtöltött egy fekete-macskaszerű búbos kemence, makulátlanul tiszta volt, mint az egész ház. A falakon súlyos, sötét függönyök lógtak, a bútorokat is terítők fedték. A hét szobában, a szűk, zegzugos folyosókon, meg a konyhában is szinte tapintható volt a csend.

Az öregasszony órák, sőt, talán napok óta ült a széken, keserűen mosolyogva, mert Boriskára és Terkára gondolt. A két lány kereken három napig szolgált nála, és ugyanazt az ajándékot kapta: egy-egy faládikát.

A szorgalmas Boriska választotta dísztelen ládikó azonban telis-tele volt arannyal-ezüsttel, ékszerekkel és válogatott nyalánkságokkal, míg a nemtörődöm Terkáéban néhány rongydarab lapult.

Mindketten épen-egészségesen hagyták el a házat, hiszen az öregasszonynak, varázsereje ellenére, nem volt hatalma az emberi életek fölött – s most kevéske hatalma is elveszni látszott.

Ezen gyötrődött napok, hónapok óta...

Hol rontotta el? Elrontotta egyáltalán? Vajon hibázott-e, amikor engedte a hanyag, rossz-szívű Terkát ládikástul eltávozni?

Az öregasszony ingerülten felpattant, és csosszanó léptekkel mérte a kemence és a konyhafalak közti távolságot – amíg nem találja a helyes választ, nem fogadhat új vendégeket! Márpedig – így szólt az ősi, szigorú szabály – látogatók nélkül vissza kell adnia engedélyét, és hamar az Árnyak honába kerül. Onnan senkinek sincs visszaút!

Hogyan is volt? Az öregasszony vallatóra fogta a történteket. Boriska jött elsőnek. Édesanyja jól feltarisznyálta, ahogyan később Terkát is, és a fiatal lány dalolva vágott neki a domboldalnak.

Itt találtak rá az öregasszony szolgái.

A sánta kutya azt kérte, húzza ki a tüskét a lábából, a szőlőtőke, hogy tisztítsa meg a gazoktól, a kemence alapos súrolásért fohászkodott. A szőke, nefelejcskék szemű Boriska mindent teljesített, sőt, többet tett, mint amit vártak tőle.

Nem csupán a csúnya tüskét cibálta ki, hanem a szőrős lábat is bekötözte, mégpedig azzal a kendővel, amit édesanyjától kapott a tavalyi fenyőünnepen. A szőlőtőke rakoncátlan kacsait megfésülgette szépen, mint a szomszéd kisgyerek haját, és a szoknyája aljából kihúzott színes szálakkal a karókhoz kötözte. A kemencét egészen újjáalakította: a forrás mellől, tenyerében hozott agyaggal betapasztotta a repedéseket, nyílásokat, és mészkővel ki is festette. Mindezzel eltelt a délután – így késő este lett, mire az erdőhöz érkezett.

Az öregasszony értetlenül járkált fel s alá.

Miért dolgozott ennyit ez a lány? Eddigi tapasztalatai nem arra intették, hogy takarékoskodjon az erejével? Édesanyjuk régóta egyedül nevelte a lányokat, s nekik korán meg kellett tanulniuk az élet farkastörvényeit: aki nem dolgozik, ne is egyék; amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra! Miért tüsténkedett hát Boriska idegen kutya, kócos szőlőtőke és megroggyant kemence érdekében? Erre csak egy magyarázat van, dünnyögte az öregasszony kissé lecsillapodva: a lányt a réges-régen hallott mesék megelevenedése bűvölte el. Az utakon ugyanis nem szokott hipp-hopp előkerülni beszélő, segítségért rimánkodó kutya. Igen, biztosan ez kavarta meg. A másik lány viszont azért nem segített senkin, mert a mesék kihullottak emlékezetéből.

Az öregasszony kissé fellélegzett (megállt, fülelt, nem futott-e be valamelyik hírnöke), de kételyei tovább nyugtalanították.

A csoda megmagyarázza a túlságosan jó cselekedeteket? S akkor nincs is más teendő: mágikus lényeket kell küldeni az emberek közé és káprázattal elárasztani a közömbös városokat?

A csoda csak jó emberekre hat, mondta végre határozottan.

De ez túlságosan egyszerűnek tűnt.

Mert mi lett végül Boriska jutalma az első nap végén? A vaksötét, ismeretlen erdő harapós gyökerei, kattogó ágai és huhogó teremtményei között bolyongott, amíg ő meg nem könyörült rajta, és gyertyát nem gyújtott a házikó külső folyosóján. Csakhogy a lusta Terkának is világított. Talán azt akarta, hogy egyenlő esélyekkel induljanak – ezért képes volt csalni?

Terka már alkonyat előtt az erdőbe érhetett volna, miután a kutyát elrugdalta a lába mellől, a szőlőtőke egyetlen fürtjét letépte, majd az út menti árokba hajította, mert savanyúnak találta a gyümölcsöt, a kemencét pedig egyszerűen kikacagta – erre ő úgy intézte, hogy hirtelen sötétség boruljon a tájra.

Bosszantotta a lány beképzeltsége?

Terkát az imént rossz-szívűnek mondta, de azóta rádöbbent, hogy ez így nem állja meg a helyét. Terka nem rossz volt, hanem együgyű és tudatlan; felelőtlensége és lelketlensége nem aljas szándékokból, hanem ostobaságból fakadt. Édesanyja otthon azért nem vele végeztette el a házimunkát, mert tudta, Terka képtelen rá... Hogy akkor miért indította útnak?

Az öregasszony felélénkült, mert erre a kérdésre tudta a választ: természetesen azért, mert a lusta lány ugyanolyan kincseket akart szerezni, mint a testvére.

Felkapta a fejét. Csak nem hívatlan vándor léptei alatt roppannak az avarban megbúvó tavalyi tobozok? Ugyan, képzelődsz, mondta magának, és újrakezdte a zaklatott sétát.

Bűn-e vajon megkívánni mások tulajdonát? Az öregasszony megállt, gondolkodott. Mentségeket keresett Terka számára.

Nem venni akart, hanem kapni, jutott dűlőre végül. Hogy ehhez nem voltak képességei? Nem az ő hibája. Senki sem világosította fel, miért dolgozik többet Boriska.

Ez rendben van, sóhajtott az öregasszony, aki hosszú-hosszú élete során még sohasem került ilyen kutyaszorítóba – de mindebben mi az én szerepem? Nem kellett volna megbüntetnem Terkát már a legelején? Miért hagytam, hogy ugyanazt az utat járja végig, mint Boriska – és ha hagytam, miért nem jutalmaztam meg ugyanúgy? Mennyiből állt volna aranyat, ezüstöt, fahéjas süteményt raknom abba a cifra ládikába?

Terka egy lett volna a sok ember közül, aki érdemtelenül kap kitüntetést. Vajon rosszabb lett volna Boriska sorsa Terka diadalmas hazatérte után?

A gőgös teremtés minden bizonnyal diadalmas elégtétellel szórta volna testvére ölébe a maga gyémántjait – és utána? Minden maradt volna a régiben, gondolta verítékezve az öregasszony. Odament a vizesvödörhöz, belemerített egy kicsi kupát, és jókorát hörpintett.

Boriska, a derék kislány rendületlenül robotol tovább, a lusta Terka az ágyában hentereg egész nap... hol itt az igazság?

Újabb adag vizet ivott. Most már komolyan aggódott. A rátörő szomjúság annak a jele, hogy az Árnyak nyugtalankodnak. Olyan fontos beosztásban lévő valakinek, mint ő, nem szabad se elhamarkodott, se hibás döntéseket hozni. Úgy kell cselekednie, hogy a Földön ne boruljon fel az ingatag egyensúly jó és rossz között. Ő nem serpenyője a mérlegnek, hanem a mutatója; maga a mérték.

Ezt elrontottad, morogta magának.

Igazuk van, akik azt mondják, hogy járt utat ne cserélj föl járatlanra. Mi ütött belé, hogy könnyelmű kísérletezésbe kezdett, és rögtönzésekkel fűszerezte a máskülönben egyszerű feladatot? Az öregasszony a befejező jeleneteket idézte.

Boriska, hóna alatt a kopottas, ám belül értékes ládikóval hazafelé siet, és közben elnyeri jó cselekedeteinek méltó jutalmát. A meggyógyult kutyától sült nyulat kap, a tőkétől csemegeszőlőt, a kemencétől ínycsiklandó, friss kalácsot – a fekete hajú Terkának (a ronggyal töltött, cifra ládikóval hóna alatt) harapás, karmolás és égés lesz az osztályrésze.

Látszólag helyreállt az egyensúly.

De akkor miért hallok ismeretlen zörejeket odakintről, és miért ilyen nehéz a szívem, és miért gyötör állandó szomjúság? Valami nem várt következik, érzem.

Elhessegette magától az előérzeteket, és visszatért az emlékek közé.

Boriska megkapta a szokásos feladatokat: házsöprés, ebédkészítés, a megfelelően szigorú feltételekkel. Nálam három nap a szolgálat, hallotta saját hangját az öregasszony, és vigyázz, hogy ne kelljen csalódnom benned!

Ezt valóban ő mondta? Boriskának takarítás közben nem volt szabad betérnie a hetedik szobába, és ebédre speciális étket kellett készítenie. Az első próbát becsülettel kiállta, a másodikat a mezőbeli kemence rokonának segítségével teljesítette – s mindezt vidáman, egyetlen zokszó vagy kérdés nélkül, és ő nem győzött csodálkozni, hogy akad ilyen tökéletes teremtés az egymást gyilkoló, gonosz természetű emberek világában.

Talán ez volt a hiba, torpant meg az öregasszony, senki nem lehet tökéletes a tökéletlenek között; mindenkinek vannak rossz vagy elrejteni való tulajdonságai. Boriska korábban kelt, mint ő, estére sem fáradt el, és nem volt rest őt kérdezni, miként töltötte a napját, távol a háztól. Önként megcsinált mindent, szót sem ejtett díjazásról – valósággal szent volt ez a teremtés, dünnyögte az öregasszony, és megborzongott, mert a konyhában kövéredő kemence felől halk pattogást hallott.

Valaki a ház felé tart a réten át, szólt a kemence a mezőbeli rokon jelzése nyomán; egy asszonyféle.

Az öregasszony azonban még a házban történteknél tartott.

Tulajdonképpen ingyen dolgozott, morogta, de nem az a baj, hogy Boriska pazar jutalomban részesült, hanem hogy hibái ellenére a rossz-szívű Terka is megkapta ugyanazt a lehetőséget, sőt, választhatott a ládikók közül.

Mi lett volna, ha a kívül ütött-kopott, belül értékes ládikót akarja?

Akkor, felelt rögtön magának, mehettél volna vissza az Árnyak honába, és soha-napján-kiskedden tértél volna vissza a Földre! Hogyan követhettél el ilyen buta hibát?

Ha nem zörgeted föl, Terka az első napon is délig szunyókál. És az a tessék-lássék sepregetés! Meghiszem azt, miféle munka, dohogott az öregasszony, és arról a húsról, amit parázson sütött, jobb nem szólni egy szót sem.

Nem is szólalt meg neki a kemence. Boriskának persze megszólalt! Az öregasszony képe hirtelen felderült, hogy ismét elkomorodjon.

Megkaparászták a csukott ajtót.

Az öregasszony vonakodva fogadta késői látogatóját: egy óriási, szürke farkas toporgott a küszöbön, szegről-végről rokona a réti sánta kutyának. Mi a baj, kérdezte az öregasszony, és türelmesen végighallgatta a farkas nyüszítését-morgását. Igen, értem. Gyertyát kell gyújtanom, különben az asszony belegabalyodik a tüskés bozótosba.

A házból hamarosan vékony fénykarok nyúltak ki, egyik a másik után, és kutatva matattak a sötétségben, mintha az éjszaka zárjait keresnék – ezalatt az öregasszony odabent valóságos diadaltáncot járt, mert eszébe jutott valami.

A bezárt ajtó! A hetedik szoba ajtaja! Ez a magyarázat! Ezért kapott Terka is lehetőséget! Más kérdés, szontyolodott el aztán, hogy Terka azért nem ment be a tiltott, hetedik szobába, mert ahhoz is lusta volt.

Ej, hát mit akarsz megint, kiáltott az újabb kaparászás hallatán; ezek a szürkék kezdenek elszemtelenedni, mondta félhangosan, de az ajtóhoz sietett, és felrántotta.

A nedves tornácon középkorú, nagydarab, kövér arcú asszony állt, sötétre ázott kendőjét fekete hajára szorította. Szeméből különös indulat sütött.

Az öregasszony önkéntelenül visszalépett a házba. Azután megkeményítette a szívét (az Árnyak honára gondolt, arra, hogy többet nem szabad hibáznia), és megkérdezte az asszonyt, mi járatban van errefelé, ahol a madár se jár.

– Tudod te azt nagyon jól, anyó – mondta az asszony. – A Terka ügyében jöttem.

Az öregasszony arcára visszatért a keserű mosoly. Széttárta karját. Már nem invitálta beljebb az idegent. Mindenlátó szeme szakértő pillantásokkal fürkészte a sötéten ragyogó lombok kupolái alatt terjengő félhomályban felsejlő árnyakat.

Az idegen asszony egyre jobban belelovalta magát.

– Hogyan lehet az, hogy mindenféle vackokkal fizetted ki a kislányomat? Sütött-főzött neked, takarított rád, a gondodat viselte három álló napig, te egy rossz szót nem szóltál hozzá... honnan tudja akkor szegény árva, hogy nem vagy megelégedve? Azóta talán ki is sírta mind a két szemét, akárcsak én magam... – mondta az asszony, ám (mondókáját meghazudtolva) tekintete fürgén tapogatta a ház belsejét, mintha máris az elrejtett kincseket keresné.

– Értse meg, anyó, Terka csak azt akarja kapni, ami őt megilleti. Akárcsak jómagam… – így az asszony, és felemelte a lábát, hogy beljebb lépjen, ugyanakkor előrenyújtotta a karját, hogy félretolja a kis öregasszonyt.

Az öregasszony bólintott. Mégsem kell visszatérnie az Árnyak honába – egyelőre nem. Mégsem hibázott akkorát, hogy megbüntessék érte.

Mindenki kapja azt, amit megérdemel, biccentett újból.

Összeszorított ajkai közül furcsa szisszenés tört elő, alig hangosabb a szél fúvásánál – de ahhoz elegendő, hogy a ház körül tanyázó szürke farkasok meghallják, és előjöjjenek rejtekükből.