←Vissza

Liget.org   »   2011 / 7   »   Kutas József  –  Vendég eső
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2292
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Péntek délután még minden rendben volt.


Az összes hírcsatorna borús, de csapadékmentes, enyhe időt jósolt, aminek nyár vége felé nem örülnek a strandőrültek és napimádók, ám a negyedik ikszet betöltött férfi nem tartozott közéjük. Az időjárás mintha csak rossz kedélyállapotát tükrözné. Némi felhősödés, nem számít, gondolta, amikor péntek este álomra hajtotta fejét. Valóban: ráhajtotta fejét az álomra, de nem merült bele, csak a felszínén lebegett, akár a parafadugó, szánalmasan erőlködve, hogy mégis lesüllyedjen a jótékony mélységekbe.


Felesége – csinos, nadrágkosztümöt, lapos sarkú cipőt viselő teremtés – szombat hajnalban gördült be a nyaraló előtti zárt parkolóba.


A férfi néhány másodperccel a fékezés és az ajtócsapódás zaja előtt riadt fel – vagy nem is aludt, hiszen készült a nő fogadására, képzeletben el is játszotta a találkozást, az egymáshoz érintett arcok rituáléját, a levegőbe lehelt puszikat. Noha kapcsolatuk ürességéért senkit és semmit nem okolhattak, a férfi jó ideje szinte számított arra, hogy valami szörnyű titokra derül fény; valami istenverte, borzalmas rejtély mászik ki a csatornából, és egyik percről a másikra vet véget viszonyuknak – anélkül, hogy alkalom lenne a védekező taktikák és önmentő stratégiák kidolgozására. Szorongott, amikor nyár elején az asszonyt munkái a fővároshoz kötötték, míg ő, a tanárok hosszú szabadságát töltve, bevette magát az apósától nászajándékul kapott siófoki villába (apósa régen meghalt és a nyaraló itt-ott rogyadozott). Tárgy nélküli aggódásán felesége látszólag hanyag, nemtörődöm viselkedése csöppet sem enyhített. Úgy éltek együtt, akár a profi légtornászok: ő volt az elkapó ember, aki az előadás egyetlen percéért sem lelkesedik, csak végzi veszélyes munkáját lélektelenül, míg szépséges partnere a reflektorok lyuggatta kupolabelsőben röpköd.


Nóra mindent félvállról vett: a gazdasági válság éppúgy lepergett róla, mint szexuális életük időleges pangása, nem esett kétségbe, amikor megtudta, hogy sohasem lehet gyerekük. Ezért egyikük sem hibáztatható, a férfi mégis úgy érezte, őt terheli a felelősség; mindenért ő okolható. Talán ezért voltak még együtt. A hétvégéért is lelkifurdalás kínozta. Igazán nem szükséges az ő két szép szeméért a Balatonhoz autózni, győzködte Nórát, ő ötven százalékos kedvezménnyel vonatozhat, közben olvasgat, mióta készül elővenni Cortazar novellásgyűjteményét – de érvei visszapattantak. A nő megmakacsolta magát, ám ezt olyan finom természetességgel művelte, hogy a telefonbeszélgetés végén a férfi elszégyellte magát, amiért akadékoskodik és elvenné felesége kedvét egy „koponyaszellőztető”, vidám kirándulástól.


– Rám fér egy kiruccanás – mondta a nő lassan, élvezettel.


Hangja hallatán a férfi piros színt látott, különféle pirosat, ahogy az asszony hangulata szeszélyesen változott: érzékeket borzoló karmazsint, kreatív cinóbert, mohó rózsaszínt, vad vagy kócos kármint, ostobácska bordót; és megjelent a tüzes siena, a szemérmes mályva megannyi árnyalata, mind-mind a kiejtett szavak és mondatok mögött, sőt, bennük, lüktetve, elevenen, akár a várost lángba borító, bizarr naplemente. A férfi az együtt töltött évek alatt egy festői hajlamú kritikus érzékletességével merült el Nóra hangjának képzőművészetében, de csak azért, hogy veszély esetén minél messzebbre menekülhessen. Mint a rutinos tűzoltó, aki hatodik érzékével megsejti a lángokat, mielőtt a szabadgrill száján kicsapó és gyorsan elharapózó tűz felfalná a lakónegyedet.


Pénteken semmi jel nem mutatott arra, hogy vihar készülődik. Asszonya hangja a telefonban szelíd, inkább gesztenyeszínű volt, és csöndesen rezgett.


A férfi letette a mobiltelefont és a szemüvegét, majd kipillantott a konyhaablakon, amelynek felső sarkában a lenyugvó nap parázslott. Mivel üsse el lefekvésig az időt? Végül a Cortazar-könyv mellett döntött. Ha nem a vonaton, hát az ágyban, gondolta, míg tett-vett a teraszon. Nóra megfejthetetlen hangján tűnődött, a múltba leeresztett szálon pörgette együtt töltött éveik rubin olvasószemeit.


Addig-addig mélázott a kőfalon puhán lepergő, kora esti árnyékok előtt, míg elbóbiskolt. Mire felnézett, bolyhos sötétség bugyolálta be, és megborzongott, amikor arcát súrolta a holdfény. Messziről a siófoki Beach House dübörgő zenéjét sodorta a szél, akár az ár a nyílt vízen felfordult ladikokat, és ő – rossz szokása szerint – elúszott az elérhetetlen világok veszélyes dokkjai felé.


Világéletében érdekelte, hogyan élnek mások. Nem puszta kíváncsiságból, hanem hogy választ lelhessen, azok miért boldogok; ha nem boldogok, hát miképpen tudnak megbirkózni az életükkel; s hogy neki miért okoz ez ilyen elképesztő nehézséget – és mégsem sikerül.


Erős kísértés fogta el egy korty ital iránt, de tudta, hogy nem szabad. Rég letette már a poharat, megelőzve, hogy őt tegyék be abba a bizonyos ládába. Öregemberesen tápászkodott fel, fogat mosott, és tekintetét fehér botként használva betapogatta magát a szobába, amit az évek során afféle mindenes helyiségnek használt – ennek megfelelően igen ritkán takarított.