Péntek délután még minden rendben volt.
Az összes hírcsatorna borús, de csapadékmentes, enyhe időt
jósolt, aminek nyár vége felé nem örülnek a strandőrültek és napimádók,
ám a negyedik ikszet betöltött férfi nem tartozott közéjük. Az időjárás
mintha csak rossz kedélyállapotát tükrözné. Némi felhősödés, nem számít,
gondolta, amikor péntek este álomra hajtotta fejét. Valóban: ráhajtotta
fejét az álomra, de nem merült bele, csak a felszínén lebegett, akár a
parafadugó, szánalmasan erőlködve, hogy mégis lesüllyedjen a jótékony
mélységekbe.
Felesége – csinos, nadrágkosztümöt, lapos sarkú cipőt viselő
teremtés – szombat hajnalban gördült be a nyaraló előtti zárt parkolóba.
A férfi néhány másodperccel a fékezés és az ajtócsapódás zaja
előtt riadt fel – vagy nem is aludt, hiszen készült a nő fogadására,
képzeletben el is játszotta a találkozást, az egymáshoz érintett arcok
rituáléját, a levegőbe lehelt puszikat. Noha kapcsolatuk ürességéért
senkit és semmit nem okolhattak, a férfi jó ideje szinte számított arra,
hogy valami szörnyű titokra derül fény; valami istenverte, borzalmas
rejtély mászik ki a csatornából, és egyik percről a másikra vet véget
viszonyuknak – anélkül, hogy alkalom lenne a védekező taktikák és
önmentő stratégiák kidolgozására. Szorongott, amikor nyár elején az
asszonyt munkái a fővároshoz kötötték, míg ő, a tanárok hosszú
szabadságát töltve, bevette magát az apósától nászajándékul kapott
siófoki villába (apósa régen meghalt és a nyaraló itt-ott rogyadozott).
Tárgy nélküli aggódásán felesége látszólag hanyag, nemtörődöm
viselkedése csöppet sem enyhített. Úgy éltek együtt, akár a profi
légtornászok: ő volt az elkapó ember, aki az előadás egyetlen percéért
sem lelkesedik, csak végzi veszélyes munkáját lélektelenül, míg
szépséges partnere a reflektorok lyuggatta kupolabelsőben röpköd.
Nóra mindent félvállról vett: a gazdasági válság éppúgy
lepergett róla, mint szexuális életük időleges pangása, nem esett
kétségbe, amikor megtudta, hogy sohasem lehet gyerekük. Ezért egyikük
sem hibáztatható, a férfi mégis úgy érezte, őt terheli a felelősség;
mindenért ő okolható. Talán ezért voltak még együtt. A hétvégéért is
lelkifurdalás kínozta. Igazán nem szükséges az ő két szép szeméért a
Balatonhoz autózni, győzködte Nórát, ő ötven százalékos kedvezménnyel
vonatozhat, közben olvasgat, mióta készül elővenni Cortazar
novellásgyűjteményét – de érvei visszapattantak. A nő megmakacsolta
magát, ám ezt olyan finom természetességgel művelte, hogy a
telefonbeszélgetés végén a férfi elszégyellte magát, amiért
akadékoskodik és elvenné felesége kedvét egy „koponyaszellőztető”, vidám
kirándulástól.
– Rám fér egy kiruccanás – mondta a nő lassan, élvezettel.
Hangja hallatán a férfi piros színt látott, különféle pirosat,
ahogy az asszony hangulata szeszélyesen változott: érzékeket borzoló
karmazsint, kreatív cinóbert, mohó rózsaszínt, vad vagy kócos kármint,
ostobácska bordót; és megjelent a tüzes siena, a szemérmes mályva
megannyi árnyalata, mind-mind a kiejtett szavak és mondatok mögött, sőt,
bennük, lüktetve, elevenen, akár a várost lángba borító, bizarr
naplemente. A férfi az együtt töltött évek alatt egy festői hajlamú
kritikus érzékletességével merült el Nóra hangjának képzőművészetében,
de csak azért, hogy veszély esetén minél messzebbre menekülhessen. Mint a
rutinos tűzoltó, aki hatodik érzékével megsejti a lángokat, mielőtt a
szabadgrill száján kicsapó és gyorsan elharapózó tűz felfalná a
lakónegyedet.
Pénteken semmi jel nem mutatott arra, hogy vihar készülődik.
Asszonya hangja a telefonban szelíd, inkább gesztenyeszínű volt, és
csöndesen rezgett.
A férfi letette a mobiltelefont és a szemüvegét, majd
kipillantott a konyhaablakon, amelynek felső sarkában a lenyugvó nap
parázslott. Mivel üsse el lefekvésig az időt? Végül a Cortazar-könyv
mellett döntött. Ha nem a vonaton, hát az ágyban, gondolta, míg
tett-vett a teraszon. Nóra megfejthetetlen hangján tűnődött, a múltba
leeresztett szálon pörgette együtt töltött éveik rubin olvasószemeit.
Addig-addig mélázott a kőfalon puhán lepergő, kora esti árnyékok
előtt, míg elbóbiskolt. Mire felnézett, bolyhos sötétség bugyolálta be,
és megborzongott, amikor arcát súrolta a holdfény. Messziről a siófoki
Beach House dübörgő zenéjét sodorta a szél, akár az ár a nyílt vízen
felfordult ladikokat, és ő – rossz szokása szerint – elúszott az
elérhetetlen világok veszélyes dokkjai felé.
Világéletében érdekelte, hogyan élnek mások. Nem puszta
kíváncsiságból, hanem hogy választ lelhessen, azok miért boldogok; ha
nem boldogok, hát miképpen tudnak megbirkózni az életükkel; s hogy neki
miért okoz ez ilyen elképesztő nehézséget – és mégsem sikerül.
Erős kísértés fogta el egy korty ital iránt, de tudta, hogy nem
szabad. Rég letette már a poharat, megelőzve, hogy őt tegyék be abba a
bizonyos ládába. Öregemberesen tápászkodott fel, fogat mosott, és
tekintetét fehér botként használva betapogatta magát a szobába, amit az
évek során afféle mindenes helyiségnek használt – ennek megfelelően igen
ritkán takarított.