Pukkanásnyi idő sem kellett, hogy a halál elvégezze a dolgát. Pedig mennyit készült, képzelődött, mennyire félt tőle, s végül csak azt érezte, hogy megrándul a bokája. Ennyi volna? Miközben ezen gondolkozott, a feje felett megjelent egy madár és magával vitte. Nem a Szentlélek fehér galambja, akire hasonló, rendkívüli esetekben számíthatott, hiszen gyerekkorától ismerte, még a Szondi utcai templom oltárképén látta – nem, ez Hórusz volt, a sötét tollú, sólyomcsőrű, sólyomarcú egyiptomi isten.
Úristen!
Mégiscsak megtisztelő, hogy ilyen potentát jön érte! Lába vastag, egyenes, mint az oszlop, nyaka sem madárnyak – bizonyára istennyak, ami a rettentően magas, emeletes fejéket is tartja. 
Hát erre tényleg nem számított. Titokban remélte, hogy ha már át kell kelnie a nagy vizen, majd az apja várja a túlsó parton, és megfogja a kezét. De erről szó sem lehetett.
Sebesen száguldottak a Nílus felett. Ez az átkelőhely? Félelmetes. A Styx szinte ismerős volt. Kerényiné, a görög-latin tanár annyira belé verte (és az egész osztályba), hogy annak idején majd a Styx-en kell átkelni, legalábbis azoknak, akik görögül tanulnak, hogy a STYX évtizedek után is visszhangzott az agyában. Ott megy tehát a tanárnő, s utána Pilinszky János dalnok, aztán Mándy Iván író, és Dániel Anna is, és Rába György, és az osztálytársai, libasorban, csak ő marad a levegőben, az idegen víz felett, egyedül. Torkaszakadtából üvöltött. Senki se hallotta. Nem is jöhetett belőle hang, mert a sólyomféle a nyakánál tartotta. Szerencse, hogy nem fojtotta meg. Bár ennek akkor már nem volt jelentősége. A dolgok idővel átértékelődnek. Néha.  
Figyelte a folyót. Istenem, mégiscsak a Nílus! Mindig is szerette volna megismerni! Igaz, nem fejjel lefelé lógva, így nem! Erre nem gondolt, eszébe se jutott, hogy így nézheti a folyót, de ebből a helyzetből is nagyon jól látott mindent. És a látvány mélységesen megérintette. A víztükör nem volt sima, de hullámos sem. Nagyon hosszú, nagyon széles selyemsálhoz hasonlított, amelyet finoman mozgat a szél. Pálmafákkal, sziklákkal, kőbe vésett sírokkal szegélyezett partján együtt éltek lovak és tevék, emberek és istenek. A naplemente vöröse dicsfényként áradt a vízre. Az elragadtatás versre ihlette:

Nílus, Egyiptom  
ékessége, királynője,  
végtelen idők őrzője,  
fogadj magadba.

Sajnos, az utolsó sor nem rímelt, de az adott körülmények között (se papír, se számítógép) nem tudta tökéletesíteni. 
Egy váratlan landolásnál kicsúszott a madáristen szorításából, és belevetette magát a folyóba. Hórusz a haját kapta el, így utaztak tovább; a saját hajfonatán, mint kötélen, lógott. Voltaképp szerencsés, hogy nem hajnalban fogta el, amikor az élet kezdődik, nem is nappal, amikor folytatódik, hanem napnyugtával – úgy fejezheti hát be, ahogy kell, stílusosan. Csodálkozott, hogy a sólyom mindenre gondolt, a legkisebb részletre is ügyelt. 
Hórusz! – hirtelen gyönyörűnek látta.
Amikor saját templomába vitte, eltűnt fejéről a két korona, helyükön a napkorong ragyogott, és Hórusz izmos, fiatal férfinak látszott. Szerette volna, ha megöleli, karjába zárja, magához szorítja mindörökre. De a Sólyomarcú még csak feléje sem fordult. Profilban maradt. Edfu templomban mindenki profilban várakozik, akár isten, akár fáraó. Ez a szokás. A kőbe vésett harcosok sem fordulnak egymással szembe, inkább oldalaznak a fegyvereikkel.  
Épp beleszédült a templom fennkölt méreteibe, amikor a Madárfejű sötét sikátorba húzta. Ez lesz a sírja?  
– Megbánjam a bűneimet? – kérdezte félénken; először szólította meg az istenséget. – Elmondjam az életemet? 
– Nem foglalkozunk ilyesmivel. 
A sötétben Kom-Ombo tizenhat szarkofágjához repítette, ahol a krokodil-isten, Szobek temploma fénylett. A templomot Szobek Hórusszal osztotta meg. Tizenöt szarkofágban egy-egy krokodil feküdt, gondosan becsomagolva az örökkévalóságra. Az utolsó üres volt.
– Hórusz – mondta kedvesen, majdnem hízelegve –, gondolod, hogy ez legyen a sírom?
– Ez legyen a bölcsőd! – válaszolt szomorúan az egyiptomi isten. – Újra kell születned, sajnálom.
És elszállt.
Néhány percnyi viszketős fészkelődés után ő is felröpült. Megnézte magát a folyó tükrében: emberarca és madártolla volt. A Duna felé vette az irányt.