„Az ellentétes pólusok összekapcsolása – írja Poszler György a regényről – a feloldás-kiegyenlítődés műfaja. Ezen alapszik a polgári személyiség viszonylag szabad önmegvalósítása. Cselekvésben való önmegvalósítása. A regényhős cselekszik. Az eposzi hőssel történik valami. Ha nem tud cselekedni, vagy összetöri a korlátokat, és ez már drámai, vagy lemond, és ez fájdalmasan rezignáltan lírai.” Poszler György polgár. Nem töri össze a korlátokat. De le sem mond. Mert értelmiségi. Gondolkodik és ír. Nem regényt, de minden mondatával pólusokat próbál összekapcsolni. Erdélyt és Magyarországot. Kolozsvárt és Budapestet. A magyar kultúrát és a németet, hiszen Kolozsvárt a németek alapították, a románt, hiszen az gyerekkora egyik sajátosan erdélyi, a komplementaritás jegyében megélt, s később két oldalról is traumatikussá lett élménye. De benne a traumák is az engesztelődés lelki tartalékaivá alakulnak. Szövegei olvastán az ember érzékeli, ahogyan az ellentétes, de mindig komplementer pólusok erőterében a világ „megképződik”. Hogy a mai irodalomtudomány jelentésnélkülivé koptatott, de az ő szövegeire vonatkoztatva továbbra is értelmes divatszavával éljek.
A mindig eleven és hatásos érzékletességen túl a poszleri világteremtés két legfontosabb eszköze a kontraszt és a párhuzam. „Eszemmel tudom: a város nem emlékeim múzeuma. Él tovább. Nem várja meredten, hogy hazamenjek és emlékezzem. Érzelmeimmel remélem: a város emlékeim múzeuma. Nem él tovább. Meredten várja, hogy hazamenjek és emlékezzem.” Látásmódja meglepően közel áll a konstruktivistákéhoz, Glasersfeldhez, Foersterhez, Wacklawikhoz, Luhmanhoz, de kevésbé merev, az individuális tudattól nagymértékben „független” valóság, a történelem szerepét is világosan látja: „Így közlekedem a két város, a történelem csinálta és a magam csinálta, a Szamos völgye és a [budapesti] „másik szoba” között. Elmerengve, szomorkásan hasonlítgatom. Az egyik nem az enyém; bár valaha az enyém is volt. A másik csak az enyém; másé nem is lehetne. Az elsőben, ha odautazom, meghatottan zaklatott vagyok. A másodikban, ha átmegyek, meghatottan nyugodt.”
Fontos számára a történelem, s így a történelmet alkotó ember is, aki a történelem teremtménye. Ebben is polgár: „Héroszok nem kellenek. Eloszlottak vagy ellebbentek. Kiszökött belőlük a levegőnél is könnyebb gáz. Lehet, vannak. De nem hiszünk bennük. Az álhéroszok a valódiakat is hiteltelenítették. Hol vannak a ma nem heroikus emberideáljai? Nem a rombolók, radikálisan újat kezdők között. Amit romboltak, többnyire érték volt; amit kezdtek, jobbára tévedés. Inkább a megtartók, makacsul őrzők között. Amit megtartottak, többnyire tartalom volt; amit őriztek, jobbára menedék. Nem is kóbor eszmék, merész utópiák lovagjai között. A kóbor eszmék többnyire emberellenesre fordultak; a merész utópiák jobbára megvalósíthatatlannak bizonyultak. Inkább az erkölcsi alap, szilárd jellem reprezentánsai között. Az erkölcsi alap többnyire remény az emberségre; a szilárd jellem jobbára lehetőség a továbbélésre. És nem is a mesterséges kollektivitás önjelölt-individuális vezetői között. A mesterséges kollektivitás többnyire szoros megkötés; az önjelölt-individuális vezető jobbára potenciális népvezér. Inkább a szerves kisközösség spontán-kiválasztott elöljárói között. A szerves kisközösség többnyire testmeleg egymást őrzés; a spontán-kiválasztott elöljáró jobbára lehetséges ’családfő’.”
Szerves közösség, testmeleg, családfő csupa olyan „esszencialista” kifejezés, amelyet egy hithű „köztársasági” nem vehet szájára. Poszler azonban úgy (idézőjel nélkül!) köztársasági, hogy ezt is megteheti. Sőt, akár egy katolikus püspöknek is emléket állíthat. Nem is akármilyet. Poszlerit. „Pátriárka – őszen, meghajlottan. De csak testben, lélekben nem. A vonásokban finom keveredés. Ahogy elkapja a tűnő pillanatot az érzékeny lencse. Egyszer meglágyultak, dekomponáltak – az elengedettség percei. Másszor kontúrozottak, barázdáltak – a koncentráció percei. Aggkori mindent tudás évada. Mindent ismer a földi létből, a színét és visszáját. Mindent remél a mennyei léttől, a földi feloldódását. Már túl a küldetésen, elmúlt a hivatás pillanata. Számot vetett. A fizikai kudarccal, mert csak félig teljesítette a törvényt. Az erkölcsi győzelemmel, mert egészen megőrizte önmagát.”
Egyik oldalon a két világháború közti Erdély magyar politikai alakulata, a Magyar Párt, mely „...őriz, de nem alkalmazkodik. Nem teremt, de alkalmazkodik”. A másik oldalon a püspök, Márton Áron. A kamaszkor emlékeiből szól hozzánk: „Egyszerű tételek egyértelmű kifejtésben. Alapjuk erős, mert ősi. Mondjuk, az Ószövetség kőtáblái. Jelentésük fontos, mert időszerű. Mondjuk, a kisebbség létfeltételei.” Ez is, mint minden egyéb, ami a püspökkel kapcsolatos a mélyen átélt hitből fakad, a holokauszt elleni feltétlen tiltakozás is. „Mert a faji üldözés az emberben Isten lehetséges képmását gyalázza. Ezért áll minden keresztény hitű ember minden bármely hitű ember méltósága mellett. Aki nem teszi, a felebaráti szeretet törvényét tagadja. A szentbeszéd az alapelveket fogalmazza, a hatósághoz írott levél a konkrétumokat. A belügyminiszternek, főispánnak, rendőrkapitánynak küldi. Ami történik, égbekiáltó bűn. Kéri: akadályozzák meg, vagy ne vegyenek részt benne. Fenyeget: a földi büntetés sem marad el. Tudjuk, szava hatástalan, és ki is tiltják Magyarországról.” Hogy aztán alig néhány évvel később szinte minden megismétlődjön. A faji kisebbség után a nyelvi-kulturális kerül pellengérre, majd ártatlanok tömegei rácsok mögé: „Az ember Isten képmása, megalázhatatlan méltósága ezen alapul. A nemzet nyelvi-kulturális egység, kollektív joga ezen alapul. Kérlelhetetlenül szót emel a sérelem ellen. Meghurcolják, de meg nem törik. [...] Szilárd hit él benne és végtelen türelem. Tolerancia, ahogy ma mondanánk. Mindenfajta hit és másféleség tiszteletben tartása. Hite tüze nem éget, inkább melegít. Meggyőződése nem kirekeszt, hanem befogad. Ezáltal alkot nem teljességet, de centrumot. A tevékeny humánum mágneses vonzásával. [...] Egyetemes a lelki összetartozás jegyében. Erdélyt sem kisajátítani akarja. Egy nemzetnek, az ott élő három közül. Hanem közössé akarja tenni. Mindhárom nemzetnek, amely oda született. Gyönyörű emberi-nemzeti magatartás. Egyszerre zár és nyit. Zár. Mert szorosabbra kell vonni a köteléket a kisebbségi sorsban. Nyit. Mert nem maradhat magára utaltan a kisebbségi sorsban. És szót emel, ha veszélyt lát.” Az arcképbe saját hitvallását is beépíti: „Nehéz a múlt az egyház mögött, és nem könnyű a jövő. Remélem, nem semmit sem tanult és semmit sem felejtett. Hanem sokat tanult, és sokat felejtett. Hiszem, sokat tanulva, sokat felejtve, az égi-szellemi hatalmat választja. Nem a földi-politikait. Sokan kínálják az utóbbit is. Remélem, el­uta­sítja. És csak annyi eszközt kíván, ami ehhez kell. A lelkek kormányzásához. Valaha szétverték régi közösségeit. Most nem ver szét új közösségeket. Tehát toleráns, szelíd katolicizmusra gondolok. Nem kombattáns-keményre. Erkölcsi normák rendíthetetlenül békés őre. Ahogy a Nostra aetate fogalmazza: ’Nem könyöröghetünk pedig Istenhez, mindnyájunk Atyjához mindaddig, amíg Isten képmására teremtett emberekkel szemben megtagadjuk a testvéries magatartást. Az embernek az Istenhez mint Atyához való viszonya, meg az embernek az emberekhez mint testvéreihez való viszonya szorosan összetartozik; a Szentírás is kimondja: Aki nem szeret, nem ismeri Istent’.”
Rákosi Viktor Elnémult harangok című regényét is ugyanebben az árnyaltságot generáló, többpólusú hermeneutikai térben olvassa: „fél százada érdemén felül felmagasztaltatott. Nyilván egyértelmű tendenciája miatt. Ma érdemen alul elhallgattatik. Nyilván egyértelmű tendenciája miatt. Érdemes újraolvasni. De megint csak egyértelmű tendenciája miatt. [...] Románok mulatnak a kolozsvári szállodában. Húzzák a cigányok. Egész éjjel, csak román dalt. Belép az oroszlánvadász gróf. Románt és cigányt – mindenkit letegez-ve! – egyaránt elzavar. Új bandát hoz. És húzzák az új cigányok. Egész éjjel, csak a Rákóczi-indulót. Ilyenkor kicsit maga elé mered az ember. Itt bizony baj van. Hogy az oroszlánvadász gróftól nem dobban meg nagyon a szívem, az én bajom. Valószínű: a tüdőbeteg lírikust, félsüket muzsikust, éhenkórász filológust, borúlátó filozófust eleve jobban kedvelem. De a nótaháború, cigánycsere és letegezés nemcsak az én bajom. Ha ugyanis Magyarországon nem lehet egész éjjel román dalt húzatni, nem lehet Romániában sem egész éjjel magyar dalt húzatni. Ennek pedig nem örülünk. Ha ugyanis Magyarországon el lehet zavarni a román dalt játszó cigányokat, Romániában is el lehet zavarni a magyar dalt játszó cigányokat. Ennek pedig nem örülünk. Ha ugyanis Magyarországon le lehet tegezni a románokat és cigányokat, Romániában is le lehet tegezni a magyarokat és cigányokat. Ennek pedig nem örülünk. Hogy ezt a románok és cigányaik kihívó szemtelenséggel tették? Lehet. Mindenesetre így ítélte meg az oroszlánvadász magyar gróf. Hogy ezt a magyarok és cigányaik kihívó szemtelenséggel tehetik? Lehet. Mindenesetre így ítélheti meg a magyarvadász román politikus. Ennek pedig nem örülünk. Talán meg lehetne gondolni: minden országban mindenki húzathassa, amit akar. Minden országban minden cigány húzhassa, amit húzatnak. És egyetlen országban se zavarjanak el és tegezzenek le senkit. Még akkor is így gondolom, ha se húzatni nem szoktam, se húzni. Sőt, nem zavarok el, nem tegezek le soha senkit”. Merthogy tudja: „... egy elnyomó egymás ellen fordította a két elnyomottat. A saját szabadságában határozott, a másik szabadságában habozó magyart; a saját igazát ismerő, a másik igazát nem ismerő románt. De sajnos, tudom, mi történt később is. Például Ördögkúton – amit ’40-ben magyar királyi csendőrök csináltak. Például Szárazajtán – amit ’44-ben román Maniu-gárdisták csináltak. Tudom, de nem érdemes folytatni. Mert minden tényre van ellentény, ellentényre ellen-ellentény. Minden érvre van ellenérv, ellenérvre ellen-ellenérv. És ezekből áll össze a gyilkos-ördögi kör. Amiből a lényegesebb történelmi dilemmák nem tudnak – azóta sem – kilépni. E gyilkos-ördögi kört kellene széttörni. Hogy ki lehessen lépni belőle. A múlton is rágódva, de főként a jövőt mérlegelve.”
A romániai magyar irodalomban zajló vitákról szólva is ugyanez a ki­egyensúlyozott, mindkét fél igazát végiggondoló és megértő, az ember, azaz a stílus mélységeiből felgyülemlő teljességigény szólal meg: „Még akartam volna [szólni] arról, hogy nem egyféle irodalmat szeretnék. Lehet „küldetéses”, politikát helyettesítő irodalom is, ha jó. Meg lehet ’magáért való’, ’csak’ esztétikumot célzó irodalom is, ha jó. És főként, ha egyik se keveri gyanúba, nem nézi nacionalistának, nem tekinti kozmopolitának a másikat. Kiváltképpen, ha nem az.”
Krenner Miklósról, a két világháború közti Erdély nagy publicistájáról szólva is a ma legégetőbb gondjait fedezi fel: „Van a kötetben egy mellbevágó kifejezés: ’reálfantasztikum’. Aztán visszatér még egyszer: ’reálfantázia’. Valami olyasmit jelöl, ami lehetséges, de lehetetlen. Vagyis elméletileg, a józan ész törvényei szerint lehetséges lenne. De gyakorlatilag, az esztelen indulat törvényei szerint lehetetlen lesz. Realitás az értelem világában, fantasztikum az értelmetlenség világában. A logika fejtetőre állításának elméleti néven nevezése. ’Világállapot’, amiben a realitás fantasztikum, a fantasztikum realitás. Ahol a fantaszta tűnik realistának, a realista fantasztának. A normális abnormálisnak, az abnormális normálisnak? Majdnem. [...] Szomorú történet. Kétszeresen is. Először, mert az idő nem megoldotta, hanem megőrizte a gondo­kat. Ott tartunk, ahol több mint fél százada. Másodszor, mert megmaradt mindmáig a fejtetőre állított logika groteszk rémuralma. Amelyben minden tétel az ellentételét jelenti. A realitás ma is fantasztikumként kezelhető. A fan­tasztikum ma is realitásnak álcázható. Ezért tart a régió, a Duna-völgy ott, ahol tart. Nem vívtuk ki a szavak, fogalmak önazonosságát. Maradt a gondolat és ellengondolat helyett az indulat és ellenindulat hegemóniája. Ettől elfeledett Krenner Miklós hagyatéka. Árad belőle a ráció, az írástudó értelem dermesztő magánya.”
Ismét divattá vált a nemzetről szónokolni. Vannak, akik a határon túli kisebbségeket az állampolgári nemzet nevében rekesztenék be utódállamaikba, és vannak, akik polgártársaikat a kulturális nemzet nevében rekesztenék ki a megmaradt államkeretből is. Hogy valaki hajlandó legyen minkét értelemben befogadni, azt legőszintébben Poszler Györgynél tapasztaltam. Ő annak a nyugatos, de a keletet is magáénak valló, egykor volt magyar értelmiségnek képviselője, aki önmagát és embertársait egyszerre látja kívül és belül, s ezért csonkolatlan, egész emberként. Ő ma is mindent színéről és visszájáról néz – „kettős látása” belülről, a velünk született, azaz alkati egyensúlyérzékből fakad, melyet az elmúlt száz esztendő tűzzel-vassal irtott belőlünk. A folyton fasisztákat és kommunistákat vizionáló (íme két szó, mely az ő kontrasztív szótárából feltűnően hiányzik) megszállottakból, s azokból is, akik glóriásan belerokkantak Trianonba, és akik úgy vélték, glóriával átallépik azt.