Wittgenstein Tractatusának új olvasatairól


A személyessel kezdem. Wittgenstein írásaival először doktori disszertációm témája után kutatva találkoztam, azt követően, hogy diplomát szereztem az ELTE magyar, angol, általános és alkalmazott nyelvész szakán, 1984-ben. Bár egyetemi éveim alatt eltökélten nyelvésznek készültem, 1985-től az ELTE Angol Tanszékén tanítottam, főként Shakespeare drámáit – ezt ma is örömmel teszem –, ezért úgy döntöttem, disszertációm témájául Shakespeare-drámákat választok, ugyanakkor olyan olvasási-műértelmezési módot igyekeztem kialakítani, amely nyelvészeti „múltamtól” sem idegen. Akkoriban – a 80-as évek közepén-végén – szinte semmit sem tudtam arról, hogy Nyugat-Európában és Amerikában, a strukturalizmus és az ún. Új Kritika („New Criticism”) korszakai után, valóságos elméleti háború robbant ki az irodalomtudományban. Viszont szerencsémre kezembe került Stanley Cavell Gondolnunk kell-e, amit mondunk (Must We Mean What We Say?; 1968, 1976) című könyve, amelyben egyaránt helyet kapott egy – később klasszikusnak bizonyuló – esszé a Lear királyról és Wittgenstein „kései filozófiájáról” (tulajdonképpen a Filozófiai vizsgálódásokról). Később rátaláltam Cavell Shakespeare drámáiról szóló esszékötetére is, A tudás megtagadása Shakespeare hat drámájában (Disowning Knowledge in Six Plays by Shakespeare; 1987, 1996). Cavell nem nyelvészeti módszerekkel közelített Shakespeare-hez, hanem a szabálykövetés és a kételkedés kérdésével foglalkozott, és Wittgenstein Filozófiai vizsgálódásainak néhány alapgondolatát vetítette a Shakespeare-drámákra. Elemzései máig meghatározóak számomra irodalomban és filozófiában egyaránt.
1991–92-ben feleségemmel és akkor két és fél éves lányunkkal Soros-ösztöndíjat kaptunk a Leuveni Katolikus Egyetemre, s az ottani Filozófiai Intézet kivételesen jól felszerelt könyvtárában falni kezdtem Wittgenstein könyveit és a rá vonatkozó szakirodalmat. Wittgenstein korai filozófiájáról (tulajdonképpen a Tractatusról; 1921, 1922) Cavell szinte semmit sem írt, disszertációmban azonban elkészült egy fejezet A viharról és a Tractatusról, mert már a kezdet kezdetén úgy éreztem, a korai korszak gondolkodásmódja éppen olyan jelentős, mint a későbbié. A Tractatus nagy népszerűségre tett szert Cavell amerikai hallgatóinak körében: Juliet Floyd, Eli Friedlander, James Conant és mások fontos tanulmányokat és könyveket szenteltek a korai Wittgensteinnek, és spontán szövetségesként fedezték fel Cora Diamond mára már klasszikusnak számító esszéit a Tractatusról. Az egyre nyíltabb együttműködés az utóbbi két évtizedben a korai korszak radikális átértékelésével lepte meg azokat, akiknek fontos Wittgenstein. A Wittgenstein-recepció e fordulata ahhoz a szellemi pezsgéshez hasonlítható, amely a 80-as és 90-es években a kései Wittgenstein művei körül tört fel Saul Kripke Wittgenstein a szabályokról és a privát nyelvről (Wittgenstein on Rules and Private Language; 1982) című, provokatívan eredeti nézeteket megfogalmazó könyvének megjelenése után.
Mindezek ellenére Lars Hertzberg – és nem kevésbé a Hertzberg által idézett Peter Hacker és Cora Diamond – szomorú beszámolói a „partszélre sodort”, „marginalizált”, a hivatalos filozófiai paradigmákból kiszoruló Wittgen­steinről aktuálisabbak, mint valaha. Akik ezt a folyamatot közömbösen, vagy akár örömmel szemlélik, figyelmeztetnek, hogy ezen nincs mit csodálkozni: Wittgenstein már életében mindent megtett az „akadémiai filozófia” trónfosztásáért („vessen magára!”). Kétségtelen, hogy a filozófiai hagyományból szinte semmit sem olvasó Wittgenstein olyan gondolkodásmód kialakításán dolgozott, amely egyrészt bármit megtehet a filozófiai reflexió tárgyának, másrészt bárki számára nyitva áll, mert a filozofálás legfőbb kritériuma a felelős gondolkodás, s nem az „elméleti felkészültség”. Szintén igaz, hogy bár a Wittgensteinről szóló monográfiák, antológiák, cikkek, tanulmányok, és konferencia-előadások száma mára majdnem százezerre nőtt – s mindez csupán kb. hat évtized „terméke” – a filozófiai közgondolkodás még mindig nem számol vele úgy, mint bármely más nagyhatású 20. századi gondolkodóval. Természetesen a közelmúlt minden jelentősebb filozófusa – Husserl, Heidegger, Lévinas, Derrida, Frege, Russell, Quine, Davidson stb. – a legkülönbözőbb interpretációk kereszttüzében áll, azonban Wittgenstein körül tapasztalható a legkevesebb egyetértés arra nézve, mi volt filozófiai „programja”: mit értett filozófián, mit akart megvalósítani, ez mennyire sikerült neki, és eredményei hogyan használhatók olyan kérdések megvitatásakor, amelyek ma állnak az érdeklődés középpontjában. A „filozófiai közbeszéd” – olyan „közhelyeket” kivéve, mint a Tractatusból elterjedt „igazságfüggvény (igazságtáblázat)” és a Vizsgálódásokból ismertté vált „nyelvjáték” – meglepően keveset szívott magába Wittgenstein műveiből, és különösen ritkán hatott az a filozófiai magatartás, „habitus”, a filozófiai alapkérdésekhez fűződő viszony, amely – most a legtágabb értelemben vett – vizsgálódásait, sőt, az életét is jellemezte. Különösen érezhető ez az esztétika és az irodalomtudomány területén: olyan könyvek dacára, mint Az irodalmi Wittgenstein (The Literary Wittgenstein, 2004), művei egyetlen, a „fősodorhoz” tartozó esztétikai vagy irodalomelméleti iskola számára sem szolgáltak még ihlető forrásul sem, szemben például az irodalmi hermeneutikával, amely „mögött” jól kivehető – Gadamer közvetítésével – Heidegger alakja, ahogy a dekonstrukciós irodalomolvasás mögött Derridáé, az új historizmus mögött Foucault-é, a beszédaktus-elméletet és az analitikus szemantikát (pragmatikát) használó irodalmárok munkássága mögött Austiné, Searle-é, Grice-é, és így tovább. Legalábbis különös, hogy a 20. század egyik legnagyobb filozófusa nyomán egyetlen széles körben használatos gondolkodási keret sem alakult ki, amelynek segítségével irodalmi szövegeket lehetne értelmezni, s bár sok okot fel lehetne sorakoztatni (Wittgensteint először a „Bécsi Kör” filozófusai „kapták föl”, akik híresek voltak arról, hogy az irodalomnak tudatosan nem engedtek teret a filozófiai gondolkodásban; Wittgensteinnek nincs „koherens elmélete” a szöveg, a jelentés stb. tekintetében, és így tovább), az utóbbi években egyik fő célom egy wittgensteini (tág értelemben vett) „poétika” – vagy, ahogy leginkább szeretek rágondolni – egy „ontológiai esztétika” körvonalainak megalkotása volt; a Tractatus újraolvasása is ebbe a tervbe illeszkedik.
David Stern igen jól használható összefoglalója szerint a Tractatusnak öt alapvető olvasata van – bár ezek közül sokszor egy elemzésen belül több is megfér egymás mellett –: a logikai atomista (elsősorban a Tractatus első ki­adá­sához előszót író Bertrand Russell); a logikai pozitivista (a Bécsi Kör filozófusai: Rudolf Carnap, Moritz Schlick, Otto Neurath stb.); a metafizikai (főként Elizabeth Anscombe, a Wittgenstein hagyaték egyik gondozója, aki a Filozófiai vizsgálódásokat angolra fordította), az etikai-vallási (pl. Paul Engelmann építészmérnök, akivel Wittgenstein nővérének, Margarete Stonborough-Wittgensteinnek házat épített a bécsi Kundmanngassén), és végül a „terapeutikus” olvasat. Az alábbiakban elsősorban a terapeutikus olvasat Cora Diamond által képviselt változatával foglalkozom, amit sok más névvel is illettek: az „elszánt” (resolute), „szigorú” (austere), sőt „nem-gyáva-nyúl” megközelítés; itt elsősorban Diamond Etika, képzelet és Wittgenstein Tractatusának módsze­re cí­mű tanulmányára (a továbbiakban: EIM) támaszkodom. Szó sincs tehát arról, hogy most a terapeutikus megközelítést „kimerítően” áttekinteném; csupán Diamond néhány, megítélésem szerint igen eredeti gondolatát emelem ki, s ezeket ütköztetem a Diamond-álláspont legharcosabb ellenzői – főként Peter Hacker és Meredith Williams – nézeteivel. Azt hiszem, mind a Diamond- mind a Hacker-„párt” több figyelemreméltó megállapítást tesz, de talán nem reménytelen úgy tekinteni rájuk, mint amelyek inkább kiegészítik, és nem kizárják egymást. Az alábbiakban a „békítésre” teszek kísérletet, amely lehetőséget nyújt majd, hogy a magam véleményét is megfogalmazzam. Diamond leginkább arra igyekszik felhívni a figyelmet, hogy a Tractatus utolsó előtti paragrafusát nem vesszük elég komolyan:

Az én kijelentéseim azáltal nyújtanak magyarázatot, hogy aki megért engem, végül felismeri, hogy értelmetlenek, ha már – fellépvén rájuk – túllépett rajtuk. (Úgyszólván el kell hajítania a létrát, miután felmászott rajta.)
Meg kell haladnia ezeket a tételeket, akkor látja helyesen a világot. (6.54)

Diamond ezt a mű kulcsbekezdésének tartja; az első, amit kiemel, az egyes szám első személy megjelenése („én”), és szerinte emiatt döntő különbség van a Tractatus szövegének megértése és Ludwig Wittgenstein megértése között, aki – ha jól értelmezem Diamond szövegét – itt a narratológiai elméletekből ismerős „implikált” (kikövetkeztetett, „ráértett”, feltételezett, a szöveg szövetébe zárt) szerző szerepében van. Az „implikált szerző” – az irodalomtudós Wayne Booth szavaival – „tudatosan vagy nem-tudatosan kiválasztja számunkra, mit olvassunk [...], ő saját választásainak összessége [...], akármit is gondolunk róla, mindig különbözik a „valóságos, hús-vér” embertől, amennyiben önmaga magasabb rendű változatát alkotja meg, egy „második én-t”. Valóban, még a mindennapos gyakorlatban is nagy különbség van egy személy megértése és szavainak megértése között: ismerős jelenség, hogy nagyon is értem a Másikat, bár csak kusza szófoszlányok hagyják el az ajkát, vagy akár csak némán rám néz, ugyanakkor felfoghatom annak értelmét, amit mond, de lehet, hogy fogalmam sincs, hová akar kilyukadni, miért mondja, amit mond, és így tovább. Diamond szerint azt, hogy a Tractatus értelmetlen mondatokból áll, meghívásként kell értelmeznünk arra, hogy szerzőjét értsük meg: tulajdonképpen az értelmetlennek nyilvánítás gesztusát megértve kell megértenünk a szerzőt: mit akar épp ezzel mondani. Tehát nem annyira Wittgenstein könyvének mondatai „mögé”, vagy azokon „túlra” kell tekintenünk, hanem fel kell ismernünk (azzal kapcsolatban kell megvilágosodnunk), mik a szándékai egy értelmetlennek nyilvánított szöveg egészével, és főként azzal a kijelentéssel, amivel ő maga tartja értelmetlennek a saját szövegét köny­vének végén; ő mondja ki az ítéletet fölöttük: „értelmetlenek” (a német eredeti az unsinnig, ’nem-értelmes’; az angol fordítás a latinból származó nonsense szót használja).