A sápadt egű Grönland Tunu körzetében, jégtakaróval körülvett fehér márvány palotájában a kis Zsubóka feketébbnek látszott a legerősebbre főzött kávénál is.
Szolgák hada sürgött-forgott körülötte naphosszat, masszírozták, ha fáradt volt, csókolgatták, ha hiányzott az anyja, a legízletesebb falatokkal táplálták, ha szemében éhséget véltek felfedezni. A kis Zsubókának tehát megvolt mindene, és bizonyára boldog is lett volna helyzetével, ha tanítói, tanácsadói, mesterei, egyszóval a fanyar szagú, szigorú férfiak nem sugdosták volna tele a fülét mindenféle baromsággal. Ezek a fülében párásodó hülyeségek idővel megszáradtak, és a kis Zsubóka jobb híján el is fogadta őket, könnyebb volt így, legalább nem kellett még egyszer végighallgatnia az egészet. Nagy jövő vár rád, Zsubó, mocorgott fülében az ígéret, uralkodó válik belőled, mert egy napon szülőhazád, Namíbia királya leszel! Zsubóka még kicsi volt, de önérzete hatalmas, hamar megtanult szolgaként bánni a szolgákkal, és izzadságát fogó rongyként az udvarhölgyekkel. Korán ért, gyorsan öregedett. A palota számtalan terme közül az lett a kedvence, ahol Namíbia zászlói feszültek a falakon, legtöbb idejét itt töltötte, az uralkodói erényeket gyakorolva.
Zsubó tizenéves volt, amikor egy napon, a palota udvarán, váratlanul egye­dül találta magát. Sehol egy szolgáló, sehol egy pajtás, sehol egy kéjt adó far, hallgatott az udvar, csak egy hideg hangú madár röppent a fagyott égre. Zsubó az évek alatt hozzászokott már a grönlandi telekhez, de most először fázott. Ide hozzám, kiáltotta rekedten, de senki sem sietett szolgálatára. Zsubó összehúzta magán szőrmekabátját, és leült az egyik márványkút hóval borított szélére. Belenyomta tenyerét a hóba, megnyugtatta, amikor égni kezdett a bőre, az ismerős érzés volt, születése előtti, a világ születése előtti. Parancsolom, üvöltötte, parancsolom, hogy csókoljatok, enni-inni adjatok, jogaromat simogassátok! Nem mozdult az udvar, a palota fehér óriásként kulcsolta össze karját. Zsubó a zsarnokok kitartásával harmadjára is felordított volna, ekkor azonban egy ismeretlen kéz szorította meg vállát. A szorítás nem volt finom, sőt, már-már ellenségesnek hatott, mindenesetre akkora erőre utalt, hogy Zsubó – a hirtelen érintéstől rémülten – nem mert megmozdulni. Háta mögött nyugodt, mélyen bőgő és kicsit öreges hang szólalt meg. Így is van, fiam. Meg se moccanj, csak hallgass figyelmesen, hallgass minden porcikáddal, mert most nagy kegyben részesítelek téged, kivételes kegyben, Zsubó fiam: megtudod az igazságot! Zsubó legszívesebben felpattant és megpördült volna, hogy puszta kezével fojtsa meg ezt a pofátlan idegent, aki úgy mer beszélni vele, mint egy közönséges hülyegyerekkel. De nem moccant, engedelmesen hallgatott, az a hang és az a tenyér sok volt neki. Rengeteg tanítód van neked, Zsubó, folytatta az idegen, tömik a fejedet évek óta. Mindenféle ostobasággal. Zsubó tenyere még mindig a hóban volt, az égetés kellemetlenné vált, de azért sem mozdult. Az idegen felnevetett. Különös volt ez a nevetés, mintha többen nevettek volna egyszerre. Aztán megszakadt. A poros tüdő fújtatott, egészen közel Zsubó gerincéhez, szinte érezte a hátán, ahogy a vén zsákok felfúvódtak és összeestek. Elmondom az igazságot a világról, mondta az ismeretlen, gondolhatsz róla, amit akarsz. Zsubó gondolkodni akart, de agya mintha kitárná kapuit, hogy egyetlen célt szolgáljon, mindent befogadni, amit ez az öreg hang mond neki. Bizonyára sokat töprengtél már azon, szólt a hang, hogy miért ilyen az egyik ember, és miért olyan a másik, hogy miként is állnak egymással férfiak és nők, öregek és fiatalok. Lehet okoskodni, lehet elméleteket kitalálni a hormonális rendszerről, a személyiségvonásokról, a tömegpszichózisról, a csoporthatásról, lehet persze, csak minek? Az igazság ugyanis, kedves Zsubó, teljesen más, mint amit a tanítóid beléd sulykoltak. A különféle embertípusokat kikeverték, fiam, egy kísérlet részeként, hogy megállapítsák, miként viselkednek bizonyos körülmények között. Vegyünk példának téged. Neked erőt adtak, Zsubó, piszok nagy erőt, hogy ha eljön az ideje, használd azt. Másoknak ravaszságot juttattak, megint másoknak félelmet nem ismerő őszinteséget. Valaki szépséget kapott, valaki meggyőző kisugárzást, valaki makacs kitartást. Volt, akit öregnek kevertek ki, volt, akit fiatalnak, volt, akit férfinak, volt, akit nőnek, hogy minél több lehetőség legyen a történetben. Ez biztosan valami festő, hogy ennyit beszél a kikeverésről, villant át Zsubó felhasadt agyán a kósza gondolat, de az is lehet, hogy szimplán beteg, vagy csak aggkori agylágyulás áll fenn nála, vagy ahogy a fanyarszagúak mondták, demencia. A baj csak az, beszélt tovább a hang, hogy a szereplők nem igazán tartják be rendesen a szabályokat. Elkezdtek túlzottan is zavarosan, vagy ha úgy tetszik, összetetten viselkedni, ez pedig nagy probléma, kedves Zsubóm, hatalmas probléma, mert ettől minden homályos, kesze-kusza és legfőképpen nehezen mérhető lesz. Kontrollálni kell a változókat, fiacskám, ez a büdös nagy helyzet. Zsubó agya részeg keringőt járt a koponyájában. Szabálysértés, rikoltotta váratlanul a hang, kurva nagy szabálysértés! Elég volt! Mostantól sokkal szigorúbbak leszünk. És veled különösen, Zsubó, mert rád nagy jövő vár. Eljön majd egy pillanat az életedben, egy messzi ország rántott hússal kérkedő éttermében, amikor megkapod a jelet tőlünk, és onnantól úgy kell viselkedned, ahogyan kikevertünk. Te leszel az első, aki visszatér a szabályokhoz, és akkor végre újra kezünkben lesz az irányítás. Erőt adtunk neked, fiam, nem eszet, az Isten szerelmére, erőt, nyers, fizikai erőt! Zsubó megremegett, de ezzel egy időben jóleső, forró érzés járta át testét. Ha az erőd a kegyetlenségből táplálkozik, hát légy kegyetlen, mondta az idegen, teljesen mindegy, most már nem válogatunk a módszerek között. Ne fogd vissza magad, bármit teszel is az erő jegyében, mi hálásak leszünk, és megjutalmazunk téged! De mi lesz a jel, kérdezte Zsubó, amikor végre meg tudott szólalni. Személyesen ott leszek veled, fiam, és ugyanúgy teszem majd a válladra a tenyerem, ahogyan most. Tudni fogod, hogy eljött az idő. A te erőd a többiekből haragot, félelmet, sunyi ravaszságot, áhítatot fog kiváltani, egyszerű, könnyen mérhető érzéseket. Mindenki visszabújik a bőrébe, minden a helyére kerül. Zsubó maga elé meredve próbált gondolkodni, próbált ellenállni a túlzottan is redukcionistán hangzó igazságnak.
Mégis kik kevertek ki minket, és hogyan kevertek ki minket, valami laboratóriumban, vagy mi, kérdezte Zsubó elesetten, és nagyon meg akart fordulni, hogy lássa az idegen arcát. A szorítás visszatartotta. Újra felharsant az a többhangú nevetés, de most sem tartott sokáig. Ó, mindig csak ugyanaz a kérdés. Kik kevertek ki, kik irányítják a szálakat, ki a projektmenedzser, ki a valódi báb­játékos. Nem számít, ezt tudjuk csak hajtogatni. Nem számít, nem számít, nem számít. A játék a lényeg, a szabályos játék.
De az viszont legyen szabályos, az ördögbe is, máskülönben semmi értelme! Neked nincs más dolgod, mint észben tartani, amiket most hallottál tőlem. A kellő időben a tested tudni fogja, hogy mi a dolga. És amint munkához látsz, a többiek is rátalálnak a nekik kijelölt útra.
A kéz ekkor elvált a válltól, Zsubó elkapta égő tenyerét a márványkút hóval fedett szélétől. Sok szereplőre számítunk, szólt még a hang, és nem mindig tudod majd, hogy ki milyen feladatot kap a történetben, de figyelmeztetlek, Zsubó, és ezt jól jegyezd meg, a Lívia nevűvel vigyázz, mert ő komoly veszélyt jelenthet a kísérlet sikerére nézve. Ha a férfiakat meg is támadod, s a nőket meg is becsteleníted, ehhez az egyhez ne nyúlj, mert rá szükségünk lesz! Megértetted, fiam? Zsubó csak bólogatott, agya elzsibbadt, tenyere még mindig égett a hó marásától, képtelen volt most bármit is cselekedni. Sok volt ez így egyszerre. Jól van, dörmögte a hang, most már barátságosabban, szinte atyáskodva, akkor találkozunk néhány évtized múlva a Hársfában. Addig is növekedj, terebélyesedj, szépséges ébenfám, szükséged lesz rá! A fekete férfi szurokként ragyogott a vakító hóban, úgy hallgatta a léptek ropogó távolodását. Az idegen otthagyta Nagy Zsubót, Namíbia leendő uralkodóját, a kísérlet immáron beavatott emberét, otthagyta a márványpalota udvarán, Grönland Tunu körzetében.

Albert kétkedve figyelte a huncutul mosolygó öreget. Amaz szemmel láthatóan élvezte, hogy ekkora hatást váltott ki belőle. Jó darabig nem is mondott többet, csak kacsintgatott Albertre, és úgy forgatta a fejét, mint aki bizonygatni akarja, hogy minden szögből él. Végül, miután kiélvezte a sikert, vidáman kurjantott fel, hogy erdőőr vagyok, komám, annyi galócát ettem már életemben, hogy nem fogok a falnak menni attól a szaros kis adagtól. Albert igyekezett összeszedni magát, mégiscsak ő a projektmenedzser, egész egyszerűen nem engedheti, hogy ennyire kimutassa meglepettségét. Megköszörülte torkát, és már éppen mondott volna valami frappáns választ Kutács bácsinak, amikor az ajtó ismét tágra nyílt, és a különterembe Xiapo-Lau és Nagy Zsubó vonult be.