– Oh, my lord! ¬– sziszegte Albert gúnyosan, amikor az ősz férfi rácsukta a ki­abáló pincérre az ajtót, és közelebb lépett hozzá. Most már felismerte az idegent, aki egyáltalán nem volt ősz, és még kevésbé férfi.
A nő levette az idétlen parókát és a farmerdzsekit. A homloka közepénél végződő filmes smink így még különösebben hatott, mert a koszos barna, ráncos réteg fölött fehéren ragyogott a bőre. Harmincéves lehetett, de a sminkben gonosz, öreg manónak tűnt. Ingerülten az egyik székre vetette magát.
– Haha. Nagyon vicces. Mi a fenét mondhattam volna? Legközelebb leszel szíves a forgatókönyvet időben odaadni. Azt se tudtam, érthetem-e, mi folyik ott, vagy megint a namíbiai trükköt nyomjuk. A kínai így is gyanakodott. Szerintem emlékszik rám. Igaz, ’98 óta sokat öregedtem.
– Ugyan, szebb vagy mint valaha. És ez az álarc különösen jól sikerült – hízelgett Albert, hogy elvonja a figyelmét. – Esküszöm, nem is gyanakodtam, amikor a plázánál leszólítottál.
– Ugye? – kuncogott a nő elégedetten, de aztán elkomorult. – Ideje, hogy beavass, Albert. Hülyét csinálsz belőlem, belerángatsz valami szarságba, és még azt se tudom, miért jó ez nekem. Damilról pedig szó se volt, nézd, mit csináltál a csuklómmal! – Durcásan a férfi elé tartotta csupasz karját. Vékony, vörös vágások csúfították a hófehér bőrt, valamivel feljebb, a hajlatban tűszúrások nyomai látszódtak.
– Ugyan, ugyan, bogaram – búgta Albert. ¬– Remekül csináltad, mindent bevettek. Hidd el, azért vagy olyan hiteles, mert nem érted, mi történik. Ők sem értik, de gyanakszanak. Muszáj volt megkötözni a kezedet, és az a hülye Kutács csak horgászdamilt hozott...
Hirtelen elhallgatott, mert eszébe jutott, hogy a nő nem tud az erdőőr haláláról. Nem akart hisztériás jelenetet, ehhez most igazán nem volt türelme. Egyébként meg mindegy: baleset történt. Igazán nem tehet róla, hogy Kutács egy falánk állat. Még hogy erdőőr. Legalább a galócát felismerhetné.
– Nos? – nézett várakozóan a nőre. – El kellene tűnnöd, nem? Én még előkészítem a terepet. A házban találkozunk.
– Biztos vagy benne, hogy eljönnek?
– Eljönnek, ne félj. Helga gondoskodik róla.
A nő sóhajtva állt fel, mintha nehezére esne a mozgás. Magas volt és csontsovány, sötét haja tüskére nyírt, a körme tövig rágva. Albert a szeme sarkából figyelte. Vajon meddig engedelmeskedik? A projekt költségvetésébe beleszámolta a nő napi adagját, de ha elfogy a pénz, és nem jut kábítószerhez, kezelhetetlenné válik. A férfit egyszerre nyomasztó érzés fogta el: túl sok szál bogozódott össze a kezében. A szektás mese elsőre jó ötletnek tűnt, és Helga igazán ügyesen alakította a szerepét. Mostanra már összebarátkozhatott a festővel és a lánnyal. Náluk alszik, és felteszi a megfelelő kérdéseket. Fülükbe teszi a bogarat – milyen remek kifejezés. Elképzelte, ahogy a gondolatok befészkelik magukat az áldozatok agyába, kényelmesen elhelyezkednek, petéket raknak és sokasodnak, bejutnak a véráramba, a gerincvelőbe, utat törnek a csonthártyán át, rátelepszenek a csigolyákra, a fogtövekre és végül hatalmukba kerítik az embert testestül-lelkestül. A Tapasztalás Útjának Szektája – ezt a marhaságot Helga találta ki, meg kell hagyni, van fantáziája. Ő hétköznapibb neveket javasolt, mint a Végtelen Bölcsesség Egyháza vagy a Beteljesült Szeretet Gyülekezete, de Helga változata azért is jobb, mert értelmes betűszóvá rövidíthető, és ebből mindjárt elméletet is kovácsolhattak: „mindannyian túszok vagyunk, saját vágyaink és félelmeink tartanak fogva”. Helga sokáig gyakorolta a szövegét, ő már attól tartott, túl gördülékenyen mondja majd, de az emberek minden hülyeséget bekajálnak. Amikor a kínai előállt a néger pasassal meg a trónfoglalásos történettel, csipkednie kellett magát az asztal alatt, hogy ne röhögjön. Mit olvastak ezek, Rejtő Jenőt? A néger valószínűleg kenyai, de fogalma sem volt, Xiapó honnan szedi az ilyen alakokat. Mégiscsak egyszerűbb lett volna betuszkolni Krügert egy repülőbe és erőszakkal magukkal vinni, mint összeszedni ennyi őrültet. De Helga ragaszkodott hozzá, hogy a festő saját akaratából menjen velük, és ehhez valóban Lívia kellett. Az az ostoba csitri nem is sejti, Krüger mire képes érte.
– Kimegyek a mosdóba, lemosom az arcom – indult a nő az ajtó felé, de Albert elkapta a karját.
– Megvesztél? Ha a pincér meglát, újabb mesét kell kitalálnom. Már az eddigieket is nehéz fejben tartani. Vedd fel szépen a parókát meg a dzsekit, és menj vissza a házba, pihend ki magad. Öltözz be Paulette-nek, és holnap­után a fiúk majd idehoznak, mintha még mindig a foglyom lennél. Aztán Helgával eljátsszátok a szabadítási jelenetet.
– Paulette? Akkor most ez a nevem? Azt se tudom, hogy írják.
– Nézd meg a neten. Egyébként mindegy, nem kell leírnod. A neved Paulette Lendvay, az apád magyar volt, az anyád kanadai származású, de már Namíbiában született, mint te is. Windhoekben éltetek, aztán hároméves korodban elváltak, anyáddal Kanadába költöztetek, apád Afrikában maradt, ritkán látod. Kicsit beszélsz magyarul. Megjegyezted? Majd a házban még elpróbáljuk.
– Az egészet most találtad ki?
– Szerintem jól hangzik. Hihető.
Farzsebében csipogott a mobilja. Helga küldött sms-t: Felporogtek az esemenyek. Ma este erkeznek a Harsfaba. Albert sóhajtott és visszadugta a telefont a zsebébe.
– Na, menj szépen! Még sok dolgom van.
A nő fejére csapta a parókát, ráadta a farmerdzsekit, és megigazgatta, mintha egy gyereket öltöztetne. Résnyire nyitotta az ajtót és kituszkolta. Mikor végre magára maradt, megkönnyebbülten roskadt vissza a székre.
– Hülye narkós kurva.