Másnap Albert úr fölvette kedvenc fekete bőrkabátját és a Hársfába tartott. Látni akarta a K.-szobát még a találkozó előtt, hogy biztosra mehessen, de ezúttal a számok is szorították. A számok dolgok, mondták az ókori görögök, és neki ez számított, mert már kisgyerekként is mitológiai történetekkel tömte édesanyja, a baranyai falu tanítónője, és amikor megtanult olvasni, még iskola előtt, valóságos csodagyerekként mutogatta, hogy mi mindent tud, amit nem is tudott; csak mondta-mondta a hősök neveit, hajtogatta, hogy melyik mit művelt, de ahogy egyre többet értett a mesékből, úgy érezte, mind róla szól, a népmesék éppúgy, mint az indián-történetek, vagy később bármiféle kalandregény felfedezőkről vagy szélhámosokról, akár banditákról – nem tett különbséget. Mindig kitűnő tanuló volt. Gimnazistaként előbb detektívnek készült, aztán kémnek, aztán költőnek, majd színházi rendezőnek, és egyszer csak arra eszmélt, hogy neki mindegy, mit és hol csinál, csak csinálhasson, legyen miben részt vennie, legyen és vegyen, izguljon, hogy sikerül-e felülkerekednie. Cselgáncsozni járt egy időben. A katonaságnál született mesterlövésznek titulálták; ezt elégedetten vette tudomásul. Közgazdasági egyetemet végzett, angol és német nyelvvizsgát tett, színházba járt, koncertekre, társaságba, váltogatta munkahelyeit, míg meg nem találta a hálózatot. A nők alig érdekelték.
Tehát a számok... Ezúttal egészen közönségesen foglalkoztatták: a rendelkezésére álló folyószámla vészesen megfogyatkozott az erdészházi mutatvány költségeitől, és fölülről még nem érkezett meg a jóváhagyás a projekt folytatására, pedig már nyakig benne volt, és nyilvánvalónak látta, elég információ gyűlt össze, az összefoglaló elemzéseket bármelyik pillanatban megírhatta volna, ha felszólítják, de nem szólították. Működése során most érezte először: úgy kell rizikót vállalnia, hogy a helyzetet nem is látja át teljesen. Mindegy most már. Majd kiderül, hogy valójában mire megy ki a játék, túl azon, hogy a jövő érdekében? Folytatása következik. Albert előtt ez soha nem volt kétséges. És a pénz is megérkezik. Volt már ilyen. Majd nyitva tartja a szemét. Kockáztat, de észnél van.
Az sem kizárt, hogy fáradt, gondolta aztán Albert, és elhajtott a Hársfa előtt. Nem fog egyenesen odagurulni. Kedvelte a park sarkán lévő helyszínt, az elhanyagolt turistaháznál is célszerűbbnek gondolta, és úgy ismerte, mint a tenyerét, az ötemeletes bérház felőli odalsó bejáratát is, amelyen át a konyhába és a raktárba lehetett jutni, vagy le a pincébe, és onnan ki az egyetlen szellőzőablakon (végszükségben); próbálta egyszer, és tökéletesen bevált. Igazi támaszpontja volt a Hársfa, és nem jelképes, hanem mindennapi értelemben, de most mégis elfogta valami fenyegető sejtelem. Kutács bácsi halálának híre meghökkentette. Nem volt betervezve. Igaz, addigra már az egész epizódot lezárta, mondhatni, tökéletesen, mert nem maradt egyetlen elvarratlan szál sem. Kutács nyugodtan meghalhatott, hiszen már leszerepelt. Túl volt a jelenetén. Kívül. S különben is csak mellékszerepet vitt. És mégis. De akkor miért? Mi az a „különben is”? Külön benn, külön kinn? Albert úr, a sürgő-forgó cselekvő, szervező, kivitelező, ténykedés közben gyakran azon kapta magát, hogy provokatív kérdésekkel szórakozik, s ezen mulatni tudott. Nincs értelme, de jól hangzik. Mint a mesék. Bedöcögött kényelmesen a pláza parkolójába. „Üdvözöljük!” – szólalt meg a sorompónál az elfogulatlanul barátságos női hang, és ő nyájasan bólintott, a nő meg mondta tovább a magáét. „Nyomja meg a gombot, ha jegyet szeretne, vagy érintse bérletét a sárga mezőhöz.” Jó volt hallani a tárgyilagos hangot. Nem zavarta semmi érzelmi zönge, és ez minden alkalommal megnyugtatta. Nyomta a gombot, köszönte, és két ujja közé szorítva kihúzta a kártyát. A lift közelében keresett helyet. Tökéletesen sikerült beállnia. Fölhajtotta a napellenző szürke lapját, és a mélygarázs homályában a tükörhöz közel hajolva vizsgálta a sötét szemüveges arcot: miért? Szerette ezt a helyet is, a jövő-menő autókat, embereket, a monstrum személytelen müködését, aminek ilyenkor ő is az alkatrésze, méghozzá a legköznapibb, szinte természetes módon. Nem volt ennek semmi jelentősége, még jelentése sem. Vagy volt, de az ugyanaz: mindegy. Hirtelen lekapta orráról a szemüvegét, és ahogy visszanézett rá a tükörképe, megfejtette a rejtélyt. Kutács bácsit fénykép alapján választotta és szerződtette munkatársaival a turistaházba, és csakis azért, mert az öreg erdőkerülő kísértetiesen hasonlított nagyapjára, aki a gyerekkori meséléseknek állandó tanúja, buzgó hallgatója volt. Látta ezt elsőre is, de nem érintette, vagy csak humorosnak vélte a véletlen hasonlóságot, és külön játéknak a döntését, amit megengedhet magának. Nem kellett volna. De hibának azért nem minősíthető. Egy érzelmi mozzanat volt mindössze az egész. Nem tényező. Nem tartozik ide. Magabiztosan szállt ki a kocsiból, és indult, hogy átsétáljon a közeli Hársfába. A lift előtt gondolt egyet, visszament a kocsihoz, körülnézett, ajtót nyitott, és a kesztyűtartóból áttette belső zsebébe a pisztolyát.
Ahogy kilépett a pláza ajtaján, egy fehérre őszült, hosszú haját varkocsba fonva viselő, csupasz képű, farmerdzsekis férfi lépett eléje, hogy „bocsánat uram, csak egy pillanatra kérem, nagyon kérem”, de Albert rutinosan és némán elhajolt, cselgáncsozó mozgással kikerülte, és vígan haladt tovább, át a késő délutáni órában is zsibongó téren.
A metró bejáratával szemben, a szökőkút mellett zenészek játszottak, s mert a Hársfába nem kellett időre érkeznie, és különben is ráért, lassított, megállt. A maskarába öltözött figurák felett hatalmas vászon volt kifeszítve, melyen méteres kék, fekete, sárga betűkkel táncoltak a vetített reklámszövegek. Harmonika és szaxofon harsogott, dob döngött.Valami cirkuszba vagy vásárba vagy jelmezes mulatságba hívtak mindenkit, aki csak mozgatni képes a lábát, Albert nemigen értette, hogy hova és mikor. Egy fekete kalapos, köpenyes, piros álarcos férfi vezényelte a zenekart, harsogta a rigmusokat, és a leghangosabb csúcspontokon csöndet intett, aztán belső zsebéből pisztolyt kapott elő és nagy durranással színes rakétát lőtt a levegőbe. Mikor elfogytak a rakéták és a rigmusok, a zenekar tánczenére váltott, és az álarcos mókásan billegve mutogatta, hogy gyerünk, gyerünk, de nem akadt vállalkozó. Albert ekkor vette észre, hogy egy dzsekis, fehér haját varkocsba fonva viselő férfi egyenesen rá bámul. Ásított egyet, mint aki unja a lézengést, és ráérősen elindult a Hársfával ellenkező irányban. A dzsekis nem ment utána. Azért tett még egy kört a parkban, üldögélt a játszótéren, és sötét szemüvegén át szórakozottan, de gyakorlott gondossággal fényképezte a járókelőket. Alkonyatig bámészkodott ott, aztán beállított a Hársfába.
A vendéglőben alig volt forgalom, a K.-szobába este 9-re vártak társaságot. Albert rendelt egy rántott szeletet céklával, buborékos ásványvízzel, kitárta a nagy terembe nyíló ajtót, és a szoba hátsó sarkába húzódott. Telt az idő, egyre több vendég érkezett, és az egyik asztalnál egy fiatal nő újra meg újra visítva fölnevetett. Albert becsukta az ajtót, mert annyira banálisnak, mindennapinak látta a Hársfa esti képeit, mintha megrendezték volna, és a darab célja az volna, hogy elhitesse vele, ez valóság, és nem kitalált, látszat az egész, kamu, amivel őt akarják átverni, figyelmét elaltatni. Visszament a szoba sarkába, kényelmesen hátradőlt, és megpróbálta tüzetesen, pontról pont­ra megvizsgálni, szemmel végigtapogatni a falakat, a parkra néző ablakot, de elunta és ideges lett, mert nem tudta, hova nézzen, mit keressen. Minek jött ide? Menjen el, vagy maradjon még? Jó lesz, ha itt találkoznak holnapután délben? Alkalmas ez a hely erre is? És szükséges ez az összejövetel? Mit újat tudhat meg még a szereplőkről, ami hasznos a döntéshez Namíbia előtt?
Na igen, Namíbia...
Ekkor valaki betaszította az ajtót, és fojtott hangon visszaszólt a mögötte hadonászó pincérnek:
– Kopj le rólam! Hol foglalt ez a szoba, mi?! – és diadalmasan lendítette karját, mintha az átellenben ülő Albertet észre sem venné.
A férfi farmerdzsekit viselt, és hosszú, ősz haját varkocsba fonta.