Misinek hívnak, kilencéves vagyok, ebben a hegyvidéki faluban lakom – kénytelen vagyok most hangosan beszélni, hogy ne féljek annyira, mert itthon hagytak engem, egyedül az egész házban. A kutyám, Bömbi is elhallgatott, mély a csend, akár a kút a ház mögött. Igazság szerint neki és a bátyámnak, Gyuszkónak kéne rám vigyázni, de egyikük sincs sehol. Anyu a húgaimmal hajnalban összecsomagolt a nagybőröndbe, aminek nem jó a cipzárja, viszont jó sok minden belefér. Annapanka nagyon sírt, de annyira sietett mindenki, hogy meg se vigasztalták, pedig csak ötéves. Engem apa félrehúzott, és elmagyarázta, hogy nem lesz semmi baj, anyu a rokonokhoz utazik a kicsikkel Budapestre, mert megijedtek a Fekete Embertől; tudod, aki itt mászkál a telepen egy hete már, rémisztgeti az embereket, tegnap este a mi utcánkba is bejött.

Azt is mondta apa, hogy Gyuszkó velem marad, amíg ők vissza nem jönnek. És ti hová mentek, akartam kérdezni, de nem kérdeztem, mert apa felállt, intett a testvéreinek, akik szintén velünk laknak, és már el is tűntek, mint a többiek, a szomszédok: nők és gyerekek, kicsik-nagyok, vegyesen, tarka csomagokkal. Mind elutaznak a budapesti rokonokhoz?
Üres lett a ház a család nélkül. Csak Gyuszkó maradt, de ő szinte meg se várta, hogy anyuék eltűnjenek, rögtön kezelésbe vett. Elkezdett beszélni a Fekete Emberről, de erre befogtam a fülem, nekem ne mondja!

Tegnap éjjel is hallottam, mit tanácsoltak anyunak a szomszédok, hogy dugja el a szekrénybe a kicsiket, rejtse az ágy alá őket, ha jön a baj, ők is ezt teszik. De az ágy alá én nem férek be, szekrény meg nincs a szobánkban. Dühös lettem Gyuszkóra, pedig erről igazán nem tehet.

Nem értem, neki miért szabad sokkal többet, mint nekem. Igaz, jóval idősebb nálam, harmadszor járja a hetediket, mert mindig megbukik, apáék mégse haragszanak rá, megy velük dolgozni, meg fáért az erdőbe. Anyu szeretné, ha Gyuszkó kijárná a sulit, mert bizonyítvány nélkül nem mehet tovább, és ilyenkor előhoz engem, és nagyon megdicsér, amiért jól tanulok és szót fogadok neki.

Az előbb, nem sokkal azután, hogy Éva elvitte Gyuszkót (a hegyek felé mentek, nem az utcára), nagy csattanást hallottam az udvarból, de csak egyet. Olyan volt, mintha papírzacskót durrantott volna valaki. A csattanás visszhangzik a fejemben. Ez a Fekete Ember a rossz gyerekekért jött?

Gyuszkó mesélte, hogy sokan vannak a Kísérők, majdnem mind olyan fekete, mint a Fekete Ember, de ő a legnagyobb közöttük, veszekszik, máskor meg csak áll a falu főterén, és olyan szigorúan néz, hogy senki se mer közelíteni hozzá. Majd apáék kieszelnek valamit, mondta Gyuszkó. Összevissza beszélt, mintha lázas volna, én meg anyura gondoltam; nem hiszem, hogy megijedt a Fekete Embertől, és elmenekült a rokonainkhoz Budapestre. Nem is tudtam, hogy élnek ott rokonaink. Még sohase utaztam el a faluból. Innen, a Hegyalja utcából nem indulnak buszok, a faluból se, el kell gyalogolni a másik faluba, át a hegyen vagy a mezőn. Most jut eszembe, Gyuszkó azt is mond­ta, hogy a Fekete Ember meg a Kísérők a hegyen laknak, onnan járnak le a faluba, hogy mászkáljanak, nézelődjenek és bekiabáljanak a kerítéseken át az udvarokba.

Az ágyon ülök, és nem merek az ablakhoz menni. Mikor jönnek vissza apáék?
Odakint hétágra süt a nap, talán tudja, hogy ma kezdődött a tavaszi szünidő. Itt nagyon hideg volt a tél, a vízvezetékek szétfagytak, apának és Gyuszkónak a kútról kellett vizet hordania. Egyszer én is megpróbáltam egy fél vederrel, azt hittem, senki se látja, de elcsúsztam, és bevágtam a fejem a jégbe, persze, Gyuszkó meglátta, és két hétig csúfolt. De ez nem számít.

Én is elmondhattam volna Gyuszkónak, hogy nagyon téved: igenis láttam a Fekete Embert.
Bárcsak kimehetnék játszani! De nem mehetek – és talán soha többé nem játszhatok az udvaron Bömbivel. Miért nem ugatott a kutyám? Bömbi gyűlöli, ha zajonganak a háza körül, a verebet is elkergeti.

Az ég kékje olyan halvány, mint amilyet rajzórán festettem, sok vízzel, hogy több festék maradjon. Apa tudja, hogy láttam a Fekete Embert, különben nem mondta volna, hogy ha ki merem dugni az orromat az udvarra, fogja a bicskáját, és levág az orrom hegyéből, de erről nem beszéltünk, mert anyuék még itthon voltak, és Annapanka sírt, Rozi meg olyan szeppenten nézett, mintha meghalt volna a húsvéti nyúl. Tényleg, mi lesz így a húsvéti nyúllal, hogy anyu és a lányok elutaztak?

Kelj fel, Misi, szólok magamra, és fel is kelek, aztán lábujjhegyen kilopakodom a nagyszobába, az ablak alatt leguggolok. Óvatosan felemelkedem. Az ablakon át a széles, nagy udvarra látni, amelyen a fű se nem kicsi, se nem nagy, vidám és zöld, mint egy levelibéka. Néhány másodperc alatt kint lehetnék, és hempereghetnék Bömbivel, oroszlánformájú kutyámmal... hol mászkálhat?

Amikor Gyuszkó meglépett, még hallottam az ugatását. Egy órája annak? Kettő? Hátranézek, de a falióra nem jár, persze, akkor hallanám a ketyegését. Sápadt az arca. Mutatói Feri nagybátyám szétálló bajuszához hasonlítanak.

Minden más lenne, ha a bátyám itt marad – megígérte apáéknak, csakhogy jött az Éva, és elcsalta. Éva magas, fekete lány, gyakran van nálunk, Gyuszkóra úgy néz, mint egy istenre, középiskolás, csak hét végén van itthon. Most szünidő van náluk is.

Gyuszkó egyedül hagyott, de nem márthatom be apáéknak, mert árulkodni nem szép dolog, a bátyám ártatlan arccal úgyis letagadná az egészet, és ha később, estefelé beárulnám – de addigra biztosan eljön a Fekete Ember.

Hirtelen árnyék borult a szobára. Az előbb még tiszta volt az ég, most meg kövér felhő homályosít el mindent.

Nagyon félek a Fekete Embertől. Igazából anyu mesélt róla először, még nagyon régen, amikor sokat sírtam éjszakánként, és apáék nem tudtak tőlem aludni. A Fekete Ember elviszi az engedetlen fiúcskákat, mondta, és gyönyörű arca elől félresöpörte fekete haját. A Fekete Ember a hegyek gyomrából jön elő, tudod, az olyan hegyeket kedveli, amilyen a miénk, és oda tér vissza. Hogy honnan lehet megismerni? Ó, de buta vagy, kicsim, hát a Fekete Ember éjfekete! Fekete ruhában jár, fekete az inge, a cipője, még a zoknija is, az arca is fekete, talán még a hangja is, bár nemigen beszél. Aludj szépen, Misi, mert ha sírsz, meghallja a Fekete Ember.

Apáék most már jobban szeretnék, ha nem lennék ilyen bamba – de a Fekete Emberrel a sarkamban nem merek nagyon ugrálni. Azt hiszem, minden így marad, míg felnövök, vagy legalább akkora leszek, mint Gyuszkó. Őt tavaly is kérdeztem, de soha többé nem teszem. Dedósnak és lüke pisisnek nevezett – hát most ne beszéljen nekem a Fekete Emberről! Azért, mert ő szabadon jár-kel a világban, oda megy, ahová akar, és már most akkora a válla, mint apának... A végén, amikor zokogtam, kissé megenyhült, és próbált magyarázni. Figyelj!, mondta, és belebokszolt az oldalamba (az utcai kutyákat szokta ilyen kedvesen rugdosni, játékból), figyelj, láttad már a Fekete Embert? Nem láttad, mi? És, tudod, miért nem láttad? Azért, mert nincs! Értesz engem? Azért, mert nincs is!

De most szépen elhúzta a csíkot.

Tegnap érkezett a Fekete Ember. Nem egyedül jött. Anyu csak egyről mesélt, én tudom is, melyik az, a többi a kísérője. Mit keres a mi utcánkban? Nincs itt semmi látványosság! Különben szeretek itt lakni; tegnapig szerettem.

Vacsora után voltunk, anya valami tésztát ütött össze baracklekvárral, de nem voltam éhes, a suliban jó volt a kaja, zöldborsófőzelék fasírttal, meg a húsvét miatt csokinyuszit és piskótát kaptunk. Anya rám szólt, hogy ne piszkáljam az ételt. Kimentem az udvarra az akácfák alá, Bömbi jött velem, akarta, hogy hempergőzzünk, de nekem nem volt kedvem. Jó kutya, rendes kutya, az igaz, de majdnem akkora, mint én, és néha hajlamos bevadulni. Fáradt is voltam, pedig a suliban alig volt óra, amit megtartottak. Elzavartam Bömbit, vagyis el akartam zavarni, amikor észrevettem, hogy abbahagyja a farkcsóválást, és morog. Jól ismerem Bömbit, a morgását is, attól függ, ki közeledik a házunkhoz (nem a kapunkhoz, mert az nincs, csak drótkerítés): a postás, a szomszédok, valamelyik osztálytársam, Éva, a Gyuszkó barátnője; legjobban apáék barátait szereti, akkor földhöz vágja magát, kalimpál a négy lábával – de a morgást akkor se fejezi be.

Ez a morgás más volt. A farkát a lába közé húzta, majd kiegyenesítette, aztán újra behúzta, és fogát vicsorítva morgott. Mi van, Bömbi, kérdeztem, de végigfutott a hátamon a hideg, mert sohase láttam még ilyennek, bátor kutya, de jó természetű, nem is kell megkötni, nem megy ki az utcára; mi van, öregfiú?

Állt egyenesen, és az utca felé figyelt, mozdulatlanul. A nap lement már, a fény még szétszóródott a földön és a levegőben, mint a szétvagdosott arany csokipapír, a ház árnyéka viszont szürke volt a füvön, és odakint is, az utcán, ahová nem láthattam ki teljesen a háztól, árnyékok gyülekeztek. Valami rosszat éreztem.

Igazából úgy terveztem, hogy felülök a kerékgumi-hintára, de Bömbi nem engedte. Maradj már, súgtam neki, és felmértem a távolságot, ami a ház ajtajától elválasztott, mi ütött beléd? Macskát láttál? A macskák a barátaid, és ez igaz is, imádott velük játszani, felhajigálta őket a levegőbe, azok meg élvezték, azután közösen megebédeltek Bömbi tányérjából; de most nem tágított, morgott veszettül, egyre szaggatottabban és dühösebben. Soha nem hal­lottam még ilyennek, nem csoda, hogy megijedtem. Végül is otthon voltam, óriási kutyámmal. Bömbi jó természetű, de akárkinek átharapja a torkát, ha az rosszban sántikál.

Eszembe jutott a Fekete Ember, csak nem az, aki anyu meséjében szerepelt, hanem akikről a szomszédban hallottam; akik megállítják a gyereket az utcán, és megfenyegetik, csúnyákat mondanak neki, hogy mit csinálnak vele, ha holnap is útjukba kerül – tegnap úgy gondoltam még, hogy anyu Fekete Embere más, de ma nem tudom, hogyan más. Én csak kilencéves vagyok.

Megindultam az utca felé, a kerítés mentén, ahol tócsákba gyűlt a sötétség. Ha anyu kinéz a kisablakon, láthatta volna, ahogy lopakodom, és megállít, de ő éppen Annapankát fürdette a dézsában. Bömbi már hörgött, félig nyitott szájjal, és minden izmát megfeszítve jött utánam.
Nagy folyó volt az utcán a szürkület.

A kerítés végén megjelent a Fekete Ember.

Előbb hallottam, mint láttam. Bakancsa cuppogott a sárban, mert nálunk az utcára öntik ki a fölösleges vizet; egy-kettő, egy-kettő, akár egy hatalmas szörny szörcsögése, azután hallottam néhány szót, így mindjárt tudtam: mégiscsak ember, és egy pillanatra megkönnyebbültem, de aztán, ahogy a terjengő homályból kilépett, mint egy barlangból... róla mesélt anya. Az utca legvégén megállt, nem jött közelebb, de tudtam, hogy lát engem, a kutyát is látja, mert felénk fordult. Biztos nem akarja, hogy anyu vagy valamelyik húgom kijöjjön az udvarra.

Bárcsak láthatatlan volnék.

A Fekete Ember továbbra se mozdult. Mintha azon törné a fejét, hogyan tovább.
Neki és a Kísérőnek mindene fekete volt – a Kísérő zubbonyán fehér ábrák és betűk virítottak, oldalán koponyaszerű valami, onnan tudtam, hogy nem ő a főnök, mert az ő ruhája nem volt egészen fekete. A Fekete Ember arca egyébként egészen barátságos volt, de a száját összeszorította. Mindkét kezét zsebre dugta. Oldalán botszerű valami lógott, fekete az is.

Aztán megindultak.

Értem jöttek, a legutolsó házban lakó kisfiúért, hogy elvigyenek. Tudtam, hogy ez butaság, de féltem. Az is megrémisztett, amit a szomszédoktól hallottam, az még jobban.
A Fekete Ember felemelte a lábát, és belerúgott a kerítésbe. A kerítés azon­nal megadta magát, és lefeküdt az útra.

Bömbi abbahagyta a morgást, és hangtalanul megiramodott, egyenesen a Fekete Ember felé. Sohase láttam, hogy komolyan rátámadt valakire – szinte szállt a levegőben. A Fekete Ember a bothoz kapott, a Kísérő ordított egyet, majd hirtelen sarkon fordultak, és hosszú léptekkel elfutottak. A Fekete Ember mintha odakiáltott volna a Kísérőnek valamit, hogy: „jövünk”, vagy: „lövünk”, de bármi is volt, eltűntek az utcánkból, és Bömbi visszajött, hogy a lábamhoz nyomja a fejét.

Este elmeséltem apának, mi történt. Ő szó nélkül meredt maga elé, aztán azt mondta a nagybátyáimnak, hogy valamit csinálni kell, és átmentek a szom­szédokhoz, de előbb megtiltotta, hogy kidugjam az orrom az utcára, mert levágja a hegyét a bicskájával... hallottam, hogy dicsérték Bömbit, amiért elkergette azokat – reggel pedig elment szinte az egész falu.

Gyuszkót elvitte Éva.

Bömbi némasága érthetetlen... máskor nem győzök rászólni, hagyja békén a verebeket, a macskákat, mindent, ami mozog... Mi történt a kutyámmal? Mi lesz velem? Hova bújjak? Ha elrejtőzöm, akkor is megtalálnak. Pince nincs, a padlásra csak kintről lehet felmászni a nagylétrán. A hegy felé néző ablakok pedig nagyon-nagyon kicsik.

Feltápászkodom, fülelek. Nagy a csend odakint; dehát szünidő van, annak is az első napja, és a mi házunk a legutolsó a faluban, ide nem ér el a telep zaja, autózörej se, semmi.
Akkor meghallom a cuppogást. A házunk előtt hatalmas tócsa van, reggel láttam, amikor elbúcsúztam anyuéktól... nincs kapu, akárki bejöhet az udvarba, és nincs Bömbi se, most már tudom; nincs, ami feltartóztathatná őt.

Gyuszkó szerint a Fekete Ember nincs is, csak a képzeletemben létezik – és én szeretnék hinni neki, mert ő a testvérem, s nagyon szeretem őt.