1.

A helyszín Pápa, időpont ezerkilencszázkilencvenegy novembere. Trudival ülök a Kuckó nevű presszóban, interjút készítek egy televíziós műsorhoz. Trudi fényképeket mutat négyéves kislányáról és magáról. Szép kislány, Trudi is szép volt, ma is szép, csak kicsit ütött-kopott, nem az életkora vonja be porfátyollal (alig múlt huszonöt), hanem az a speciális honi kór, amelyet mindnyájan előbb-utóbb elkapunk, az egykori morbus hungaricus mai változata, a reményvesztettség.

Ha az idő visszafordítható volna, ha visszamehetnénk a múltba. A lehetősége fennáll, mondja Trudi; a gimnáziumi fizikatanáruk, fura figura, ő beszélt az idő visszafordíthatóságáról. Óriás gravitációs mezőkről és lyukakról magyarázott... Trudi dühös, elfelejtette a lényeget, pedig a csávó világosan bizonyította, hogy a dolog tudományosan lehetséges... Csakhogy tizenhét évesen az egész nem annyira érdekelte, most azonban szívesen visszamenne ahhoz a naphoz, amikor Igorral először találkozott.

Ezerkilencszáznyolcvannégy október nyolcadikán egész nap esett, undok hideg volt. Trudi Veszprémből jött, a fogorvostól, egyik bölcsességfogát húzatta ki, a távolsági busz késett, a kihúzott fog helye lüktetett, arca alaposan feldagadt, fázott és ázott, rajta kívül a megállóban csak egy szovjet katona várakozott, hatalmas autógumival. Már este volt. Vártak, áztak. Aztán hogy, hogy nem, egyik pillanatban önkéntelenül egymásra néztek, a feldagadt arcú magyar lány és a fiatal katona az autógumival, orosz vagy ukrán vagy fehér­orosz, az utcai lámpa mindkettőjüket tompa fénybe vonta, a katona a maga szelíd kék szemével Trudi elképesztő zöld szemébe bámult – egy régi, fekete-fehér, francia film giccses pillanata volt. De ami giccses, miért ne lehetne sorsszerű? A katona Trudi feldagadt arcára mutatott, és gesztussal kérdezte, hogy a foga fáj-e? – Fáj... – mondta Trudi. Szimbolikus jelentésű, hogy ez volt az első elhangzott szó közöttük: fáj.

Jött a busz, felszálltak, Trudi leült, a katona illendően kinn maradt a peronon a kerékkel. Trudi az utat figyelte, bár inkább csak a sötétbe bámult, zavarban volt, magán érezte a katona tekintetét. Herend és Magyarpolány közt jártak már, amikor Trudi visszanézett rá, aztán Pápáig egymást nézték, néha valamelyikük elmosolyodott, akkor a másik is mosolygott. Aztán a katona lovagiasan meghajolt és leszállt. „Kár, hogy katona. Kár, hogy orosz” – gondolta Trudi, és ő is leszállt a következő megállónál.

Óvodás korában egy orosz népmese volt a kedvence; az öreg Dása néni Mása nevű unokájáról szólt és kedvencükről, a Pöttyöske nevű tyúkról. Újra és újra ezt akarta hallani, kamaszkorában meg végigbőgte a Ballada a katonáról című filmet. Nagyjából ennyi jót tudott az oroszokról, rosszat többet, ez érthető, sváb származású családjából senki sem volt az SS tagja vagy volksbundista (Trudi legalábbis így tudta), a háború után a Szovjetunió parancsára mégis sok baj zúdult rájuk: fogság, Gulág, kitelepítés, internálótábor, államosítás. Néhányan azonban szerencsésen átjutottak Németország nyugati zónájába, a szerencséből Trudinak is jutott, többször nyaralt a Bodeni-tó partján, egy időben az iskolában egyedül neki voltak tapasztalatai a nagyvilágról, skót kockás szoknyákat hordott, hozzájuk illő térdharisnyákkal, és egy parányi Grundig rádiómagnóval hallgatta a Beatlest. Bár nagylelkűen megosztotta osztálytársaival a kazettáit, sokan utálták, hülye és beképzelt, mondták, mások viszont ragaszkodtak hozzá, és meggyőződésük volt, hogy aki Trudival jóban van, az egyben tagja az osztály arisztokráciájának. „Trudi más...” – mond­ták igaz barátai, bár nehezen magyarázták volna el, miben más. Trudiról vitatkoztak a tanáriban is (ezt első érettségi találkozójukon mesélte el neki az osztályfőnök), a szeme okozott problémát, veszedelmes hiúztekintet – állították néhányan, vagy inkább felis catus, azaz macska, és a macska mitológiai jelentését magyarázták, a lánynak valami súlyos titka van – vélekedett romantikusan egy nagyon fiatal tanárnő, a fizikatanár azonban leintette a fantáziálást, fényjelenségekről és visszaverődésekről beszélt.


2.

A fantasztikus zöld szemből semmi sem látszott azon a jelentéktelen fényképen, amit Trudi küldött nekünk a televízióba. Pályázatot hirdettünk – naiv idők voltak, a rendszerváltás első évei –, és azokhoz fordultunk, akik az elmúlt évtizedekben valamilyen kényszer miatt elszakadtak első szerelmüktől (háború, szülői akarat, ötvenhatos forradalom, előítéletek vagy félreértések és egyebek); mindazokhoz szóltunk, akik a mi közvetítésünkkel szívesen találkoztak volna egykori kedvesükkel, vállalva, hogy a viszontlátás egy televíziós műsorban történjen. Sok százan vállalták, sőt, óhajtották, vágytak rá, álmodtak róla, özönlöttek a levelek, ki-ki röviden vázolta, hogyan, miért szakadt el választottjától, leírta története lényegét, és minket úgy borítottak el az össznépi fájdalom hullámai, mint a cunami. A legtöbb levélíró háborús veszteségről mesélt, de a falusi Rómeók és Júliák is megnyilatkoztak, szomorú kifosztottak, akikhez hasonlókkal a Talpalatnyi földben vagy a Körhintában találkozunk, tollat ragadtak az ötvenhatos drámák hősei, akik a harcok és a disszidálás napjaiban szakadtak el párjuktól, és jelentkeztek, akiket a békésebb történelmi időkben nem szerettek eléggé és elhagytak, és csodát reméltek a televíziós randevútól, ahogy az egyik levélíró hölgy írta, „díszbe öltöztek a szívek...”

Ültünk a levélhalmok előtt, és azon tűnődtünk, hogy ennek a szerelemmel megáldott és megvert országnak a népe miért ilyen boldogtalan?

Trudi külön kategória volt. Rózsaszín dossziéban őriztük a levelét, néhány másik, némiképp hasonló témájú levél társaságában: ezek a nők ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet katonával keveredtek szerelembe. Vengerkák, írta valaki viccből a dossziéra, hülye vicc volt, Trudi és társnői, igazi love sztorik főszereplői voltak, a vengerkák sorsa merőben különbözött; a lila akácos álmokat szövögető kisasszonyok, Tóth Manci és társnői, művészi produk­ciókból akartak az első világháború előtt Oroszországban megélni, de többnyire rossz lebujokban végezték. A rózsaszín dossziékban összegyűjtött levelek írói csodát reméltek tőlünk, hinni akarták, hogy az egykori szovjet birodalom maradékában valahol majd rátalálunk a katonájukra, aki így vagy úgy, de elhagyta őket, talán remélték, hogy mi majd kézen fogjuk a hűtlen legényt, hozzájuk vezetjük, és konyec filma. Trudi jelentkezése más volt, ő semmit sem akart, csak megragadta a lehetőséget, hogy önterápiát végezzen, és elmesélje, mi történt. Figyelni kellett rá. A rendhagyó levél mellett, néhány sor kíséretében, magnótekercset is küldött, ezt senki más nem csinálta; kellemes, ön ironikus modorban beszélt; Trudi valóban más volt.

Egy részlet:
„Ezerkilencszáznyolcvanhat július tizenharmadikára tűztük ki az esküvőt, a parancsnokság azt ajánlotta, hogy a Szovjetunióban keljünk egybe, nekem mindegy volt, anyám úgy döntött, nem jön velünk, de itthon majd igazi lagzit rendez. A dologból nem lett semmi, hogy miért nem, azt nem részletezem most, a lényeg, hogy a hepiend elmaradt. A család úgy bánt velem, mintha nagybeteg lennék, az óvodában, ahol dolgoztam, némelyek kurvának tartottak, úgy éreztem, az emberek összesúgnak a hátam mögött vagy kinevetnek... szóval két év alatt teljesen bediliztem. Az elhatározás hirtelen jött, addig soha nem gondoltam öngyilkosságra, lehet, hogy a november is hozzájárult, a november mindig olyan utálatos. Akkor még az óvónőképzőbe jártam, és aznap az igazgatónő behívott és megkérdezte, olvastam-e az Anyegint, mondtam, hogy olvastam, persze, hát akkor miért nem veszek példát Tatjánáról, miért nem szedem össze magam? Akkor azt gondoltam, ’na, ebből elég!’! Egy hétvégén az anyám kivitte a kislányomat a nővéréhez Körmendre, ott sok gyerek volt és nagy kert. A búcsúlevet már jó előre megírtam, feladtam a postán, és valami olyasmit éreztem, mintha felmentettek volna minden alól, furcsán hangzik, tudom, de ez olyan boldogságféle érzés volt, egyáltalán nem voltam drámai hangulatban, sőt! Beültem a Kuckóba, ez egy presszó, a törzshelyünk, befaltam egy csomó cukrászsüteményt, tejszínhabos kakaót ittam hozzá, és arra gondoltam, hogy jaj, de jó, soha többé nem kell olyan hülyeségekkel törődnöm, mint a hízás meg a fogyás. Aztán hazamentem. Kicsit szégyellem, de az a helyzet, hogy leültem a tévé elé és megnéztem az Isaura aznapi folytatását, és közben nem a kislányom vagy a szüleim miatt sírdogáltam, hanem magamat sajnáltam, amiért most már nem fogom megtudni, hogy Isaura meg­menekül-e? Nem voltam normális, azt hiszem. Például egész idő alatt valami olyasmit képzeltem, hogy néznek engem emberek, mintha egy filmben játszanék... Ilyen mániáim ma is vannak néha. Na mindegy, szóval bezártam ajtót, ablakot, szépen felöltöztem, azt már előbb kigondoltam, hogy mit fogok felvenni, volt az a zöld ruhám, amit az eljegyzésünkön viseltem, de aztán mégsem azt választottam, mert a zöld a remény színe, és én már nem reménykedtem semmiben. A lényeg, hogy bevettem egy csomó Tardylt, kinyitottam a gázcsapot, lefeküdtem, nem tudom, azt hiszem, elaludtam, másra nem emlékszem, csak zajokra és valami csípős szagra, csövekre, amiket belém nyomnak, és arra, hogy az anyám csak jajgat és jajgat... Utólag azt mondta, megérezte, hogy baj van, és még az éjszaka hazajött...”