Régi igazság, hogy az új könyv felfedező és
emlékeztető. Egy új könyvet mutatok, hogy a közös emlékezet újra
felfedezzen egy régi emblémát: mintha a vízparton Prospero állna itt, A vihar
shakespeare-i hőse, kezében a könyvvel, amit még négy óra hosszat,
délután kettőtől hatig magánál tarthat, mielőtt a mélybe vetné. Ha ez a
könyv az a könyv volna, ahogy nézem a mai nap múló idejét, még
kereshetnénk benne egy órányi felfedezni valót, hogy aztán
fel-felmerülését várva elmerítsük olvasmányélményeink mélyébe. Ajánlom,
hogy tegyük is meg most mindjárt: aki keres, az talál. Ha itt-ott
próbára tesszük változatos felszínét, talán rá is hagyatkozhatunk, hogy
átvigyen a maradandó mélységek fölött.
A leendő olvasó erre
rábólinthat. Vagy csóválhatja a fejét. Prospero mélymerülésű ember, de
hogy révkalauz lenne: micsoda képtelenség! A kép, amit róla alkottunk:
állókép. Ő az a megfékezett gondolkodó, akit életfogytig szigetre
száműzött a foglárhatalom. Ámde lehet-e valaha is helyhez kötni az
eredendő mozgékonyságában megfoghatatlanul szabad gondolatot?
Prospero elméje szabadon közlekedik egy utópiai sziget és egy európai
félsziget, part és part, víz és víz – lét és nemlét – között. Hol van a
szigete? Valahol a Nápoly–Milánó–Tunisz közötti mediterrán pályán, s
ugyanakkor a Bermudák jelezte atlanti távolban. Mintha álltó helyében is
mozogna, hogy révjáratban kösse össze és összpontosítsa maga köré az
ókor, a középkor és a korai újkor hajózó útvonalait. Keresnénk a helyét a
kései posztmodern navigáció globális terében. Szeretnénk hinni, hogy a
könyv most is lehet még egyszerre hajó és iránytű; hogy átvihet oda,
ahol a folyékony lételem létértelemmé szilárdul. Prosperóként igenis
hiszem, hogy a keményfedelű könyvben benne foglalódhat a kiáradó világ.
Ajánlom, hogy nyissuk ki a könyvet. És javallanám, hogy – ha tudunk –
emlékezzünk megint. Ezúttal Peter Greenaway 1970-es filmjére, a Prospero könyveire.
A feledhetetlen, halhatatlan John Gielgudra, ahogy
Prospero-Shakespeare szerepében olvassa és írja a könyveit, ily módon
megteremtve bennük és belőlük a világot: a négy elemet – a levegőt, a
tüzet, a földet és a vizet...
Kezemben tartom a Vizek Könyvét.
Tartalma varázslatosan hömpölyög, folydogál, zuhog, csorog, ringatózik,
hullámzik, összetorlódik és szétterül.
A kétdimenziós lapok síkján a teljes teret betöltve három dimenzióban működik a prosperói „bűbáj”.
Elbűvölnek a képek, a festmények reprodukciói, melyek formákban és színekben megjelenítik a patakot, a folyamot, a tavat, a tengert. És elragadnak
a versek, mert a szöveggé tömörülő élményfolyamat megfogalmazásában
olyan feszítőerőt fejt ki a lélek „víznemű izomzata”, hogy arcunkat
kiveri a veríték, elönti a könny. Várhatunk-e ennél többet egy könyvtől?
Nem. De kaphatunk. Harmadjára ugyanis elgondolkodtatnak a
költeményekhez alkalmanként társuló, gondolatforrásként feltörő
reflexiók. Együttesen: mintha megmerítkezhetnénk az esztétikai misztika
konkrét közegében, hogy mit jelent egyetemlegesen (és egyedileg nekünk)
a történeti összművészet folyamatában „lenni vagy nem lenni”. És miért
ne lennénk, ha itt vagyunk a nyitott könyvben? – kérdezné Hamlet, a
másik gyászmezes filozófus, a világirodalomban az első (archetipikus)
modern egyéniség, azaz értelemszerűen az első magántermészetűen
megrögzött (tragikusan értelmes) könyvolvasó. Prospero, miután
figyelmesen átolvasta Christopher Marlowe Doktor Faustusát, minden bizonnyal aktívan végigolvasta (hiszen játszotta is) a Hamletet,
és bizonyságot szerezhetett belőle, hogy a könyvből nyerhető tudás
mindenkor a tanulni vágyó figyelemnek és a játéknak köszönheti létét.
Mire tanítaná tehát e mostani alkalommal az új könyv olvasóit?
Emlékezésre és felfedezésre. „Több dolgok vannak földön és égen (...)
mintsem bölcselmetek álmodni képes.”
Képesek vagyunk-e együtt
játszani és a sokféleségből egységet álmodni a könyv szerzőivel és
szerkesztőivel? Ha igen, a régi emlékben újdonságot fedezhetünk fel.
Versekben látomásokat, festményekben költészetet. Nem illusztrációt,
hanem revelációt. Tanúságtételt arról, hogy mi van. Egry Józsefnél a
fényrobbanás kozmikus rendje ... Nemes Nagy Ágnesnél „Egy hosszú,
függőleges pillanat / gőzölgő jégmezőkbe tűzve”...
Ezek a művek a
könyvben nincsenek egymás mellé téve; képzeletünk rendezi őket
összetartozó kompozícióba. És még hányféle (ilyenféle, másféle)
kötést-kapcsolatot tudnánk-tartoznánk magunktól – a kitűnő anyagból –
kialakítani. Úgy tűnik, hogy a könyvnek annyiféle más-más rendje
lehetne, ahányszor újraolvassuk. Az olvasó mintegy maga is odatársulhat a
tizenkét „jegyzetíró” (invenciózus műelemző) mellé, az alkotó
gondolatközösségbe. Igen, igen, ez a jó könyv ismérve: hogy kreatív
olvasásra ösztönöz.
Prospero a kreatív olvasó őstípusa: „pár
kötetből” újrateremti és újjávarázsolja mindazt, amit a világról tudni
kell. A kezemben tartott kötetet akár el is helyezhetnénk az ő
könyvtárába. Nem tudhatom, mert ez majd a réven nyert tapasztalatból
válik el, hogy vajon ez lenne-e az egyik útravalónk, mely minden
„hercegségnél többet ér”, de azt máris állíthatom, hogy rangos munka. A Vigyél át, révészem
– mint a Vizek Könyve – megéri a fáradságot, hogy kiemeljük a
tömegkommunikáció özönvizéből. Érdemes felfigyelnünk rá, eljátszanunk
vele, megőriznünk emlékezetünkben, hogy felfedezzük benne világunkat és
magunkat. Hölgyeim és uraim, valamennyiünknek élvezetes és hasznos
olvasásra ajánlom.