Rába György emlékére


Tudom mióta, mit sem érek vele:
sokba kerül a vers, rágja, mint fene
az embert, de legtöbbet akkor fizet,
ha visszalöki nyomban a semminek,

mert holtat szült, mint a minap én; Rába
temetésének, a ravatalozó
fénytrükkös falának leírásába
fulladtam, mániákus próbálkozó,

elhittem, hogy a sehonnan sehova
tartó félszáz, összebotlott gyászoló
nem merő máz, vak üresség pora,
s ha mégis, elmondható, van arra szó.

De nincs. Talán most ez a túlfutó szonett
átvezethet a kihűlt vershely felett,
s idézi A jelenlét furfangjait,

meg a Földlakóban megírt személyes
hangzatokat (a szép túlság jegyében),
formatörésig akár, érzés szerint.

Hagyom hát, hogy legyen, maradjon.