...ha beülhetnék a belső ruhatárba!

Behúzódnék a naftalin- és parfümillatú kabátok közé, végigsimítanám puha prémjüket, érdes szövetüket, talán egy kis levendulával elegy dohányszag is megbirizgálná az orrom, hogy szerettem mindig ezt a mára eltűnt férfias illatot – szóval, ott a langyos félhomályban, a belső ruhatár szeparált, meghitt magányában, anyaméhbeli nyugalmában lehámlana rólam minden fölösleges sallang, cicoma, szokás, modor, szorongás; levedlene rólam a külvilág bőre, és leesne szememről a hályog, mialatt bent, a bordó kárpitos moziteremben Humphrey Bogart mélyen Ingrid Bergman szemébe nézne, Istenem, hogy tudtak ezek a régi moziszínészek nézni! Egyetlen pillantásuk borzongatóbb volt a mai kilóra mért meztelenségnél, és ha megérintették egymást, szikrák pattogtak a nézőtéren. A közönség visszafojtaná a lélegzetét, egyetlen köhentést, zacskózörgést, orrfúvást sem lehetne hallani, és amíg odaát a sötét moziteremben a kiszolgált hangszóróból előtörő, recsegve el-elcsukló, régi dallamokra, as time goes by – ez még a retrónál is retróbb, dögunalom – mondaná metalcore-t játszó Péter unokám – a vetítőgép kattogásának ütemére haladna a történet a vég, no nem a happy end, mert egyik marad, a másik elmegy, hanem a The end felirat felé, előttem megnyílna a múlt, föllebbenne titkairól a fátyol, megtudnék mindenről és mindenkiről  mindent, szóbeszédet és igazságot, amit valaha is tudni szerettem volna.
…ülnék – ha egyszer beülhetnék – a belső ruhatárban, hallgatnám a falon átszűrődő hangokat, és átlátnék a dolgokon, mint az üvegen. Elveszett tárgyak gyűlnének körém, elszórt fülbevalók, elgurult gyűrűk, egy ellopott Ferenc József ezüst koronás, egy vénkisasszony nagynéni múlt század eleji cifra szabóollója, anyám teknőckeretes napszemüvege, amit Nyitra és Pozsony között a vendéglő mosdójában az ablakpárkányon felejtettem, a szalon arany napraforgós tükre, Édesvica levélnehezéke, rázd meg bogárkám, esik benne a hó, és az Aranykéz utcai szép napok; fél évszázada már, hogy valaki elfelejtette visszaadni. Azóta sok kiadásban megszereztem, de egyik sem az az igazi, a merített papirosra nyomtatott, a nyomdásznagyapám keze nyomát őrző. 
…ott, a belső ruhatárban ujjamra húznám a borostyánkő gyűrűt, megnézném a tükörben régi arcomat, megráznám a súlyos üveglencsét, hogy zuhogjon benne a hó, és  belelapoznék abba a Tevanéknál megjelent első kiadásba is – lapjai széle itt-ott dohányszínűre sötétedett –, elolvasnám az újságpapírból tépett csíkokkal jelzett oldalakat Pankotai promenádozásáról Vadlúdkisasszony erkélye alatt, a csodatévő fánál buzgón imádkozó Setétkéről, és az everlaszting cipős Eszterfi Eszterről, kit rosszhírű leányként emlegettek még öregkorukban is a lakosok, pedig Idem, a diák meg se csókolta, csak beszökött a ravatalához.   
…ha bent ülnék a belső ruhatárban, rég behegedt sebeket tépnék fel, holtakat faggatnék, okok és okozatok, találkozások és elválások, elfelejtett pletykák és véres családi titkok közt válogatnék, megtudnám, járt-e András bácsi az orfeumban. Ami elég ciki, mondhatná Péter unokám, mert András bácsi pap volt, sőt, szerzetes, de nem a kánkán izgatta gyermekded lelkét, hanem egy beszélő madár.  Kiderülne, hogy van-e féltestvérem, hogy ki volt Manci néném titkos és bűnös szerelmének tárgya, és miért, jaj, miért kellett az öcsémnek meghalnia? Milyen sötét bonyodalomba keveredett, amiből csak odaátra nyílt kiút?
…this is the beginning of a beautiful friendship, szűrődne át a moziból Rick szállóigévé vált mondata. A filmnek vége. Elvinnék  a kabátokat, eloltanák a villanyokat, a fogasok csontváza elmerülne a sötétben, de mielőtt kilépnék a belső ruhatárból, egy utolsó fénycsóva járna körbe az arcokon, és akkor megtudnám, hogy ki kicsoda volt körülöttem, álorcájuk nélkül látnám a tülekedőket, hát te voltál! mondanám, rólad sose hittem volna, és nem tudom, fájna-e még a barát árulása?