Hát így vagyunk, H.!
Hazaértem. Ez az egy szó biztató is lehetne, kifejezhetné elégedettségemet, sőt, örömömet, hogy megérkeztem – de nem biztató, és hiányzik belőle az öröm és az elégedettség.
Egy öreg nyomolvasó jól teszi, ha akkor is a háta mögé kukkant, ha történetesen saját háza saját ajtajának zára kattan mögötte. Azon veszem észre magam, hogy jó néhány perce álldogálok a küszöbön, és bámulom az előtér sötétségében úszó szürke árnyakat. A vadonban akkor is kiismerem magam, ha az eget felhők torlaszolják el, de idegenként járok-kelek a születésem óta ismert ház díszletei között.
Díszletek. Erről van szó! Hiába erőlködöm, egyetlen emlék sincs, ami hozzájuk köt: a szüleimtől örökölt, Noé korából származó tölgyfa szekrények, az étkezőasztal és a királyi trónushoz hasonlító, mozdíthatatlan székek élettelen, hideg tárgyak. Nincs, ami átmelegítené ezeket.
Ideje beljebb kerülnöm, invitálom magam. De nehezemre esik a mozgás, H.! Hajnaltól cserkésztem az erdőben – a Fekete nyiladéktól, amelybe a rénszarvasok meghalni járnak, fel a Medve-szurdokig –, tetőtől talpig sár, szutyok és száraz fenyőtű borít, nem csoda, hogy elnehezültem. Aki még nem próbálta, fogalma sincs, milyen megerőltető a télvégi vadon felpuhult útjain gyalogolni, az ismétlőfegyver és a hátizsák súlyáról nem is beszélve. Hogy minek egy nyomolvasónak fegyver? Ráadásul egy ilyen nagyvárosi darab, amely huszonöt töltényt tárol, és a vadlibaraj közepéből is kiemeli a leggyöngébb húsú szárnyast? Nem árt, ha egy öreg nyomolvasó mindenre felkészül, ezt mondtam ma a seriffnek is, mikor találkoztunk a vadon ember nem járta helyén, a Csontváz-fennsíkon.
Igen, a seriff. Amikor megpillantottam, eszembe jutott, milyen keveset tudok róla – most meg, hogy leraktam vállamról a sok, gyaloglásban eltöltött idő terhét, arra gondolok, hogy ez nem igaz. Épp eleget tudok róla, csak valamiért nem törődtem vele. Az öreg nyomolvasó mindig távolabbi jelek után kutat, mert úgy véli, elég tapasztalt, hogy a legkézenfekvőbbekkel ne törődjön, és mindjárt az összefüggések után vesse magát.
A derekam sajog, a fejem zúg a széltől; mint egy öreg fa, amely egyre nehezebben tartja magát a szélviharban. A seriff nyugatról jött, én keletről; de ez nem számított, hiszen én az egész délelőttöt szakadatlan csavargással töltöttem. A hegytetőre ellenkező irányból érkeztünk, ennyi az egész. Egyszer csak ott volt: ugyanolyan hangtalanul tűnt fel a platón, mint tette azt két éve a megyében, közvetlenül a Minden Idők Legpusztítóbb Orkánját követő héten. Állítólag kitűnő ajánlólevelei voltak; állítólag hat számjegyre rúgó adósságai, amelyek elolvadtak, mire átvette hivatalát, és elkezdte a nyomozást családom gyilkosa után. Egyetlen szóval se kérte a segítségemet, H.! Mintha a Gyilkos keresése a magánügye volna; kipipálandó feladat vagy befoltozásra váró lyuk azon a csizmán, amit a Gyilkos viselt, és aminek a nyomait megtaláltam a helyszínen, az asszonyom elejtett edényéből kiszóródó lisztben. Nagyon keskeny, már-már nőies volt az a nyom, H. – és én nemrég felfedeztem! Néhány másodperccel azelőtt, hogy a seriff a Csontváz-fennsíkra érkezett. Állt és figyelt. Néztem kemény, széltől cserzett arcát, és mosolyogtam. Nem először kereszteztük egymás útjait, ám ő mindig úgy viselkedett, mintha a találkozás a véletlen műve volna. Soha egyetlen célzást el nem ejtett nyomozásomról, és arról sem, hogy ő nyomoz. Mit is hozhatnék fel ellene? Semmit. Valóban semmit?
A fáradtság eluralkodik rajtam, csaknem ledönt a lábamról. Gondolataim szüntelenül vissza-visszatérnek a szirttetőre, a seriffhez és ottani önmagamhoz. Ő majd húsz évvel fiatalabb nálam, és sovány, akár azok a csontok, amelyek a finom por borította fennsíkon hevernek, bezzeg én kövér vagyok, mint a medve nyáron. Úgy nézett, mintha nem értené, miért kószálok ezen a kísérteties helyen, a valaha fürge vagy veszélyes állatok szellemei közt, én ugyan­így bámultam vissza, rezzenéstelenül, miközben az ajkamra toluló, goromba kifejezésekkel birkóztam. Mióta jár a sarkamban? Ha ezt megválaszolom, arra is felelhetnék, hogy miért. Igaz, miért is, H.? Csak van valami oka, hogy az embergyűlölő hírében álló seriff, akit soha senki nem szólít a nevén, szinte keresi az alkalmat, hogy összefuthassunk! Ha jól emlékszem, a két év alatt ez volt az első alkalom, hogy ilyen kietlen vidéken randevúztunk. Többek között ezért se árt, ha a huszonöt töltényes puska ott van az öreg nyomolvasó kezében. De ez is csak most, itt, a házban lesz egyértelmű.
A seriffről (az állítólagos híreken kívül) a helyi kocsmában, az Aranymosóban se tudnak sokat. Még a mosogatólány, a mindenkori pletykafészek sem. Mara annyit mondott vállvonogatva, hogy „ennek az embernek nyomja valami a lelkét”, és máris futott vissza a poharaihoz. Mindenkinek nyomja valami a lelkét – ettől még nem kellene utánam koslatnia. Mit ártottam én neki? Csak nem zavarja, hogy nem hagyom annyiban családom lemészárlását és éjjel-nappal a Gyilkos nyomait keresem? Felkeltettem az érdeklődését, mondták az Aranymosóban. Meglásd, Ted, egyszer rád teszi a vasat, ugratnak, milyen vasat, kérdem vissza ártatlanul, és hogyhogy rám teszi. Vigyorog mindegyik, mint a fakutya, és emeli a poharat, de én átlátok a szitán, tudom, mi jár a fejükben. Micsoda nagyszerű móka lenne, ha az öreg Ted kifogná a szelet a seriff vitorlájából azzal, hogy hagyná kifogni magát a tóból, ilyen és más, hasonló szójátékok keringenek a borzas kobakok mélyén, mint barlangban a füst.
Mi tagadás, a mai találkozás a fennsíkon nem volt ínyemre. A seriff túl hirtelen bukkant fel, semhogy elhiggyem a véletlen szerepéről előadott mesét. A seriff nem tud hazudni – legalábbis kis dolgokban. Azt állította, egy farmról elbitangolt üszőborjú után eredt (a legközelebbi farm félnapi gyaloglásra esik: nekem, a gyakorlott talpalónak, nem a borjúnak), de útközben elvesztette a nyomot, és azért mászott fel a meredélyen, hogy tájékozódási pontokat keressen (az ég tiszta, uram, egy foltnyi felhő sincs rajta, a nap kéklő korongja is látszik, a csecsszopó is hazatalálna). A szemén láttam, hogy nem mond igazat, és mozdulatai is elárulták. Ahogyan egyik zsebéből a másikba gyűrte a kesztyűjét, felért egy vallomással. Ráadásul nem bírta sokáig a mozdulatlanságot, és beszéd közben fel-alá sétált a fennsíkon – azért volt ez furcsa, mert ritkán, sőt, talán sohasem volt alkalmam egész alakját szemügyre venni. Hol egy asztal mögött ült, hol sűrű bozótosban ütköztünk össze, vagy egy kocsiból hajolt ki. Alaposan végigpásztáztam. Tip-top, mint mindig: fekete bőrdzsekije makulátlan, a bal zsebre tűzött csillag akár a Fiastyúkról is pottyanhatott volna. Csizmája, ha nem is vadonatúj, csillog-villog, mint a bordélyház kilincse, így mondják az Aranymosóban. Tagadhatatlanul vonzza a pillantást ez a lábbeli. Egészen keskeny, már-már nőies szabású, de valóban látszik, hogy nem mai darab. Ott és akkor arra gondoltam, jó volna látni a talpát – ám a seriff szakadatlanul beszélt és beszélt, és mindig úgy fordult, hogy szembe kerüljön velem. Nem szakítottam félbe, belementem a játékba. Ameddig a seriff csak a száját és a csizmája talpát koptatja, nem érdekel. Azért meglepődtem, amikor kijelentette, hogy életében először fordul elő a Csontváz-tetőn. Szó nélkül hagytam, mert lekötött, hogy kitérjek udvarias, sima kérdései elől. Egy öreg nyomolvasó sohasem követhet el ilyen hibát – de már nagyon elegem lett belőle. Neki is tiszteletben kellene tartania az én határaimat! Eddig soha semmi bajom nem volt se vele, se elődjével, a bumfordi Billel, aki a vadonon végigzúgó őszi viharban, rejtélyes körülmények között vesztette életét, két évvel ezelőtt – ketten talán könnyebben jutottunk volna a Gyilkos nyomára. Hazafelé erről-arról gondolkoztam, hogy eltereljem figyelmemet a föld felé húzó fáradságról. A törvény házát is csupán látásból ismerem. Nem mindegyik nyomolvasó képes megmaradni a rend és bűn közötti, hajszálvékony egyenesen, én azonban igen. És ezzel a seriff is tisztában van, hiába jégarcú fajankó, akkor is tudnia kell, hogy semmit nem tud felhozni ellenem. Se vagyonnal, se ellenséggel, se baráttal nem rendelkezem, kerülöm a viszályokat, és a politikába a kisujjamat se mártom bele. Arról pedig nem tehetek, hogy valami rejtélyes oknál fogva bosszantja, sőt, ingerli tüntető kívülállóságom. Talán én vagyok az egyetlen a körzetében, aki nem fizetett neki egy italt, amikor a megye áthelyezte hozzánk.
De miért is mondom én ezeket, H., a küszöbön állva, kalapban-kabátban, mintha nem erre, hanem arra mennék?
A Csontváz-fennsíkon eltöltött idő az oka, mi más. Amíg a seriff fel nem tűnt, gondolatok és érzések nélkül bolyongtam az eltűnt évek tanúinak csontjai között; nem a lábam, nem a szívem, nem az eszem vitt, hanem a borzongás. Ezer formájában láttam már a halált, H.; szörnyű és kevésbé szörnyű formájában mutatkozott előttem; állatok múltak ki, emberek költöztek át a másvilágra a szemem láttára – egy öreg nyomolvasónak nem szabad elbizonytalanodnia az elmúlás ártalmatlan bizonyítékai láttán, még akkor sem, ha az a fajta testetlen, hideg rettegés tör rá, mint akkor, ott, a Csonttetőn. A szél mellbe taszított, majd átölelt, mint egy régi ismerős, aki örvend a viszontlátásnak. A kék napfény villózva törte apró darabokra a levegő rétegeit, és a távoli völgyben óvatosan vándoroltak a vadak: szemem egyik sarkából a másikba. Mintha elvesztem volna egy másik, nálam hatalmasabb és erősebb világban. A vén csapdaállítók szerint ennek az alaktalan érzésnek a magány az oka – szerintem viszont a bosszúvágy és a bánat.