Hogy miért kopogott a pár órája – véres és viharos körülmények közt – elhagyott turistaház ajtaján Xiapo-Lau (mert valóban ő kopogott), azt a jelenlévők egyike sem találta megmagyarázhatatlanabbnak, mint az örökké tartó éjszaka, pontosabban az aznapi hajnali derengést átmenet nélkül követő éjszakai sötétség megannyi eseményét. Még a városi lakásából reggel induló, és délutánra csuromvizesre ázó Krüger is tartózkodás nélkül benyitott a lepusztult, nyilván évek óta nem üzemeltetett, de egykor akár tucatnyi kirándulónak is kellemes szállást kínáló erdei házba. Úgy tűnt, hőseink – legalábbis a központi helyiségben ekkor ülő-álló hat ember – számára olyan zavaros lett a saját történetük, hogy finomabb jelenségekre képtelenek voltak felneszelni. És a kínai kopogása legfeljebb szokatlannak, jó, mondjuk ésszerűtlennek nevezhető. Kérdés, kopogott-e egyáltalán, mert nyomban nyitotta is az ócska, megvetemedett ajtót – talán a lökést-surlódást hallotta Krüger kopogásnak? –; a döbbenten rámeredő emberek láthatóan őt is meghökkentették. Mindenesetre már bent volt, és magas, szinte női hangon hadart valamit. Kínaiul? Angolul? Magyarul? Netán a namíbiai bennszülöttek oshivambo nyelvén vagy a Namíbiai Köztársaságban élő fehérek afrikaans nyelvén? Hiszen még azt sem lehetett eldönteni, vadul fenyeget vagy ijedten mentegetőzik. Lívia később szentül hitte, hogy Xiapo Krügerre kiáltott: „elő ne vedd a fegyvered!”, vagy „vigyázz, nálam is van revolver, és én gyorsabb vagyok!” – de elnagyolt „később”-et emlegetni, mert valóban sokkal, sokkal későbbi, jószerével egészen más történet lesz, amelyben emlékezni fog erre a jelenetre – már ha a távoli jövőben egyáltalán lesz még Lívia-történet.
Mióta csodával határos módon megszökött abból a hegyi házból – vagy egyszerűen engedték, hagyták, hogy elhitesse magával: leleményesen kijátszhatja fogvatartóit, kivárták, hogy bimbózó önbizalmával még nagyobbat buktázzon, mikor rádöbben a lehetetlenre; persze, a mindenkori fogvatartók ezt mindenütt és mindenkor így csinálják: lazítanak cseppet a gyeplőn, két perc múlva az önfejűen nekiiramodó szép, szőke fürtös fejecskéje akkorát koppan, hogy örökre elmegy a kedve az önállóskodástól –, mégis tény, hogy Lívia akkor hajnalban – Úristen! lehetséges, hogy ez ugyanennek a napnak a kezdete volt?! – menekülőnek érezte magát, éhesen, szomjasan és még nagyon kábán futott. Rengeteget futott, miközben intette magát, hogy ne kapkodjon, lassabban szedje a levegőt. Az utóbbi évben három különböző, hiteles ember megjövendölte neki, hogy hiperventilláció okozza majd a halálát, a háromból az egyik Krüger volt – hiába, még nem akaródzott, hogy férjének nevezze, akár magában, de hajlamos volt patetikusan a megmentőjének, sőt, őrangyalának mondani –; Krüger nemcsak jósolgatott, hanem szakszerűen elmagyarázta a helytelen légzés veszedelmeit, és különleges jógagyakorlatokra tanítgatta. De Líviát nem lehetett tanítani; szabadnak és öntörvényűnek gondolta magát, pedig csak szeszélyes és önző volt – és nagyon sebezhető.
Hat esztendővel ezelőtt, éppen a huszadik születésnapján, egy rajziskolában találkozott a furcsán hallgatag Krügerrel. Mióta elköltözött az anyjától és otthagyta a valóban nem neki való kereskedelmi főiskolát meg azt az utazási irodát is, amelyik készséges munkáltatóként egy esztendeig fizette a tandíját, Lívia állandó pénzzavarban volt. Sokféle alkalmi munkát vállalt, barátainak kérkedve-nevetve mesélte, hogy a kevéske pénzmag reményében milyen kalandokba keveredik; megesett, hogy megbízója fizetés helyett szájba vágta – többen egyszerűen felszívódtak; a rajziskolabeli aktmodellség békésnek és unalmasnak ígérkezett. Három órát csak kibír nyüzsgés nélkül! Meztelenül ült egy sötétkék drapéria előtt – szemben tíz-tizenkét rajztanonccal. Azt hitte, a borostás, kopaszodásnak indult, negyvenesnek látszó Krüger is tanár, mert előtte nem volt karton, nem is igen ült le, a rajzolók között járkált, figyelte, mit csinálnak, egyik másikukhoz közel hajolt, súgott is valamit, bizonyára instruált; de nem, nem tanított Krüger, mert maga is kötetlenül tanult, pontosabban csak tájékozódott. Aztán úgy döntött, ő másféle képeket akar festeni, s az iskolás rajztudásra nincs szüksége. Sohasem mutatkozott be Líviának. Amikor először szólt a lányhoz, magabiztosan utasította: „öltözz fel és gyere hozzám, gyalog megyünk, öt perc az út!” És Lívia elment hozzá. Kettesben vacsoráztak a nagy, kopár konyhában, s első este is sokat, bensőségesen hallgattak, mintha hosszú évek óta élnének együtt. Krüger megvetette az ágyát, „ott a fürdőszoba, szólj, ha szükséged van valamire, a műteremben leszek”. Még „jó éjszakát” sem kívántak egymásnak. Lívia úgy vélte, a férfi megérezte, hogy ő veszélyesen magányos, csóró, segítségre szorul, s mert igazán jóságos és nagylelkű, nemcsak nem vár ellenszolgáltatást, de gondosan kerüli még a kétértelmű pillantásokat is. Mindkettőjüket megalázná az erotikus kapcsolat.
Vagy a fiúkhoz vonzódik.
Vagy aszexuális.
Két héttel később Krüger ajánlotta – nem, inkább akkor is rendelkezett –, kössenek házasságot. A két tanút Lívia hozta. Aztán minden ugyanúgy folytatódott. A férfi kezdetben szűkszavúan közölte, hol található törülköző, párnahuzat, olló vagy dugóhúzó, s később azt is, hogy a hűtőszekrény tetején
– oda is bökött – egy festett fadobozban mindig lesz valamennyi pénz a napi kiadásokra. Lívia vacsorát főzött, gyerekbuzgalommal terített, Krüger bólintása boldoggá tette, nekibátorodva sajttal, felvágottal, gyümülccsel töltötte föl a jégszekrényt, és visszafogottan magának is vásárolt, fehérneműt, farmert, kozmetikumokat. Fogalma sem volt, mennyi pénze van a férjének, s mennyit illő elvennie. Néha külföldi műgyűjtő jött hozzájuk, az egyik régimódian kezet csókolt Líviának, mind angolul tárgyalt a férjével – Lívia tudta, hogy angolul beszélnek, de nem értette, mit –; s az is megesett, hogy Krüger szakszerűen becsomagolta pár festményét, taxit hívott, de nem említette, hová viszi vagy kik veszik meg a képeit. Az eladásokból éltek? Ha elutazott Krüger (mert gyakran utazott, és olykor több napig is elmaradt), annyit mondott, hogy „csütörtökig biztosan nem jövök meg”, és Lívia sem mesélt, kikkel és merre csatangol, hol aludt, ha nem otthon. Nem zavarták egymás szabadságát. Különben sok időt töltöttek a lakásban. Krüger általában délelőtt festett, és úgy tűnt, nem bánja, ha Lívia bejön a műtermébe, megáll mögötte, figyeli a mű alakulását.
Pár hónappal ezelőtt a megpakolt, több emeletes fémállvány legfelső szint­jén Lívia felfedezett egy óriás mappát. Törlőkendővel és tollseprővel állt a létrán (ha Krüger betoppan, lelkiismeretes háziasszonynak látja, aki a nehezen hozzáférhető helyeket is takarítja), így le kellett jönnie, majd papírral, ceruzával visszamásznia, hogy lerajzolja magának a különös, első látásra megjegyezhetetlen ábrát, és lemásolja a nyomtatott, nagybetűs szavakat: UNITY, LIBERTY, JUSTICE. Vastag, fehérrel keretezett, vörös sáv szelte ketté átlósan a mappára ragasztott poszterképet, a fölső, kék háromszögben sárga nap, az alsó háromszög sima zöld. És a régen festett, még egészen más jellegű-témájú képek közé suvasztott tartóban egy fehér póló volt. Rajta ugyanez az ábra. Lívia egy internet-kávézóban kezdett nyomozni: mindenekelőtt bepötyögtette a Google keresőbe a három szót; elsőnek a Namíbiai Köztársaság Wikipedia-ismertetője jött be, és vagy huszadik helyen egy izgalmas, személyes szabadsággal és nagy lehetőségekkel kecsegtető egyesület honlapja. „Gyere el hozzánk, és máris közénk tartozol!”
Amikor Krüger rátalált a turistaház központi szobájában (hogy sikerült idekeverednie? hogy nyomozott utána a férje? a rendőrséget is riasztotta már? mennyi idő telt el közben?), nemigen mert a férfira nézni.
Hányszor kell még Krügernek megmenteni őt?! És soha, soha sem tesz neki szemrehányást?
De mielőtt bárki nyikkant volna, belépett a kínai. Vízhatlan dzsekije alól kilátszott a fehér póló, rajta a Namíbiai Köztársaság zászlaja.