Valójában már a legelső napokban komolyan megfogalmazódott benne a gondolat, hogy keresésére indul, elvégre mégiscsak törvényes hitvesét tisztelhette Lívia személyében, de ilyen-olyan mondvacsinált okokból végül mindig elállt szándékától.
„Meg aztán hol is kereshetném? – érvelt magában. – Ebben a sűrűn lakott, terjedelmes városban egy líviányi ember csupán körömfeketényi, mértani pontnak számít.”
De ahogy telt-múlt az idő, egyre inkább nyugtalanította a megmagyarázhatatlan távollét. „Ugyan hol tartózkodhat jelenleg?” – tette fel a kérdést napjában százszor is, ám minden esetben arra a meggyőződésre jutott, hogy intuitív módon aligha adhat választ, így aztán a logika szigorát hívta segítségül.
„Lívia úgy ismeri a várost, ahol született és ahol egész eddigi életét töltötte, akár a tenyerét, tehát A) egyértelműen kizárható, hogy eltéved az utcák labirintusában, B) ha esetleg mégis eltévedne, egyszerűen taxiba száll, és a taxisofőr minden további nélkül hazafuvarozza. Következésképpen Lívia nyilvánvalóan nem a városban, hanem a környező erdőkben tévedhetett el” – fejtegette az aggódó férj, és szinte már látta is lelki szemei előtt hitvesét, amint környezetidegen elemként, tanácstalanul bolyong a sűrű rengetegben.
Mint a festők általában, ő is közepes termetű, szakállas1 ember volt, egyszóval olyasvalaki, aki kis ráfordítással elsőrangú turistává alakítható.
Megjelenése alapján aligha sejtették a hajnali villamos fásult tekintetű utasai, hogy mielőtt Líviával megismerkedett és véglegesen a festészet mellett tette le voksát, Krüger álnéven2 kalandos események főszereplője volt a távoli Afrikában. Legtöbben az irigylésre méltó, kedélyes kiránduló prototípusát látták benne, és nem is gyanították, miféle sötét gondok gyötrik.
Lívia eltűnése mellett főképpen az nyugtalanította, hogy nem talált ép­eszű magyarázatot, miért hozta magával a revolverét, és ami még ennél is rosszabb, tulajdonképpen abban sem volt biztos, hogy tényleg magával hozta-e. Utastársai fürkésző tekintete előtt mégsem boríthatta ki a hátizsákját, hogy ellenőrizze, miként is áll a helyzet, így egész úton bizonytalanságok között örlődött.
Ugyancsak kedvezőtlen előjelnek vélte, hogy a szokásostól eltérően, eleve pesszimistán ítélte meg ügye kimenetelét, és már-már arra a következtetésre jutott, hogy talán jobb lett volna még néhány napot várni, hátha Lívia időközben szerencsésen megkerül.
Eredetileg úgy tervezte, hogy valahányszor szembejövő turistákkal találkozik, udvariasan köszönti őket, majd több szem többet lát alapon, néhány keresetlen szóval, röviden megtudakolja, találkoztak-e útjuk során egy Líviára emlékeztető személlyel, de hamarosan be kellett látnia, hogy a körülmények sajátos összejátszása folytán, a gondosan kidolgozott haditerv kisebb módosításokra szorul.
Talán a kisebb-nagyobb megszakításokkal éjszaka óta zuhogó eső, talán valamely más, ismeretlen ok következtében, egész délelőtt egyetlen szembejövő turista sem tűnt fel a láthatáron, így aztán maga is egyre fogyatkozó bizalommal követte az ösvények kacskaringós nyonvonalát, mintha folyton az eltévedés és az el nem tévedés közötti vékony határmezsgyén egyensúlyozna.
Pedig annak idején valósággal csodájára jártak tájékozódási képességének. Az egyik nevezetes alkalommal például az is megtörtént, hogy tévedésből több napon keresztül egy csaknem hasznavehetetlen, elrongyolódott Párizs-térkép alapján járta London utcáit, mégis mindenhová tökéletes biztonsággal eltalált.
Ezúttal azonban már-már meglegyintette a pánik szele. Most értette csak meg igazán, hogy a festői szépségű látvány ellenére az erdő olyan terep, ahol nem csupán a tapasztalatlan Líviát, hanem minden kirándulót az eltévedés veszélye fenyeget.
Úgy tűnt, beigazolódik korábbi balsejtelme. Percről percre egyre sötétebben látta a helyzetet, és mivel felelőtlen módon elmulasztott esőkabátot hozni, kora délutánra óhatatlanul is az a benyomása támadt, hogy a háborítatlan ter­mészeti környezetben hulló csapadék lényegesen nedvesebb a megszokott, városi esőnél. Ez persze illúzió volt csupán, ám amikor valamivel később megpillantotta a tisztáson álló, elhagyatottnak tetsző turistaházat, az első gondolata az volt, hogy itt talán megszáríthatja átázott ruháit, és habozás nélkül benyitott az ajtón.
Odabent halványan derengő, áporodott félhomály fogadta. A levegőt a kitakarítatlan és idővel csaknem kitakaríthatatlanná váló, régimódi szobák fanyar aromája lengte be, de az adott körülmények között mégis valahogy otthonos volt mindez, mintha valaha már járt volna itt, és személyes ismerősei, sőt, meghitt barátai között tarthatná számon a menedékházat kezelő turistaszakosztály elnökét.
A nagyobbacska központi helyiségből ajtó nélküli, keskeny átjáró vezetett az örökös szürkületbe süllyedt, magányos konyhába, amelynek sarkában egy máshonnan kiselejtezett, terebélyes sparhelt terpeszkedett. A sparhelt tetején lévő kisebbfajta alumíniumedény szerényen hirdette, hogy teafőzési lehetőség is várja a vándort, de Krüger egyáltalán nem volt szomjas, és figyelmét különben is inkább a központi helyiség alapos szemrevételezése kötötte le.
Rögtön az ajtó mellett ugyanis egy lepattogzott festékű láda kuporgott a homályban, és még ennél is figyelemreméltóbbnak bizonyult a terem közepén lévő vaskos asztal, valamint ennek közvetlen környezete. A láthatóan sebtében összetákolt, régi bútordarab körül szám szerint hat, azaz 6 db egyforma szék állt, és ezek közül négy éppen használatban is volt.
Az asztalfőn maga Lívia ült, mellette egy ismeretlen, bőrkabátos férfi, és mintha mindez nem volna elég, a másik oldalon szám szerint kettő, azaz 2 db ismeretlen nő foglalt helyet, akik Líviához hasonlóan rikító színekben pompázó, flitteres ruhát viseltek.
Mind a négyen megütközve bámultak, és egy pillanatra Krüger is megdöbbent.3 Egyfelől örült, hogy annyi idő után végre személyesen üdvözölheti kedvelt Líviáját, másfelől viszont első pillantásra egyáltalán nem volt bizonyos, hogy ez a Lívia valóban az általa keresett Lívia-e.
A helyiségben uralkodó fényviszonyok közepette először mindössze annyit sikerült megállapítania, hogy az asztalnál ülő négy személy közül az egyik nagy vonalakban hasonlít hitvesére, és csupán néhány lépéssel közelebb lépve tudta biztonsággal beazonosítani.
„Ez a fej kétségkívül Lívia feje, és a fej tetején növő, kusza hajkorona, itt-ott nyomokban Lívia hajkoronájára emlékeztet” – észrevételezte megkönnyebbülten, és ha mosolya továbbra is meglehetősen kényszeredettnek tűnt, az csupán azért volt, mert némileg feszélyezte a jelenlévő társaság, valamint a helyzet újszerűsége. Úgy érezte, váratlan betoppanásával éppen valami javában zajló, fontos megbeszélést szakított félbe, és a Lívia mellett ülő bőrkabátos férfi bosszús arckifejezése csak megerősítette ezt a benyomást.
A váratlan szerencse ellenére eléggé pesszimistán ítélte meg a helyzetet. Különösen az nyugtalanította, hogy ha az eső nem áll el idejében, kénytelenek lesznek a menedékházban tölteni az éjszakát, nehogy Lívia véletlenül meghűljön a hazafelé vezető, hosszú úton.
„A tüdőgyulladás bizony nem tréfa dolog” – morfondírozott sötéten, de igyekezett elhessegetni a kellemetlen gondolatot, és már éppen arra készült, hogy illően bemutatkozzon, majd néhány lényegre törő, gyors kérdéssel megbizonyosodjon Lívia hogyléte felől, amikor váratlanul kopogtak.
Bár az avatatlanok számára minden kopogás többé-kevésbé hasonló, ezen a téren is léteznek nemzeti sajátosságok, így bizonyos apró jelek alapján a tapasztalt Krüger rögtön tudta, hogy egy külföldi, pontosabban valószínüleg egy távol-keleti származású illető kopog, és még a társaság többi tagjánál is nagyobb kíváncsisággal fordult az ajtó felé.