...A pöcök felpattant, és abban a pillanatban vissza is csukódott, katt. Xiapo elégedetlenül morgott valamit, újra nekifogott a bőrönd kinyitásának, de a zár megint becsukódott, és ez felfoghatatlan sebességgel ismétlődött. Újra és újra és újra, hetedszer is. Xiapo aztán a másik zárral is ugyanannyiszor és ugyanúgy próbálkozott, az is kinyílt és abban a pillanatban az is becsukódott, mint napkeltekor és alkonyatkor a lótusz kelyhe. Xiapo az órájára nézett, idegesen felállt.
– Nemsokára éjfél van...
És belerúgott a bőröndbe, miközben egy ősi kínai szitokszót dünnyögött: „jamaffagahai!” Mintha ez titkos jeladás lett volna, odakinn villámlott, megdördült az ég, megeredt az eső. Az erdőőr felállt a fotelből, odalépett Xiapóhoz, bicskát vett elő a zsebéből, átnyújtotta. Arcán egy pillanatra ördögi vigyor jelent meg.
– Na tessék... itt a vihar. Ez nem volt a tervben. De legalább lemossa a fákról a festéket... Piszkálja meg ezzel azt a rohadt zárat...
Új, acélpengés, rugós bicska volt. Ha akarod, hű társad egy kiránduláson, ha akarod, gyilkos fegyver. Xiapó túl hirtelenül nyitotta ki, a kés egyik pengéje mélyen felhasította tenyerét, a sebből ömlött a vér. Még ez is, gondolta Xiapo, és érthetetlen szavakat morogva kapkodott ép kezével a zsebkendőjéért. Az erdőőrt ez már nem érdekelte, visszasétált a karosszékéhez, kényelmesen elterpeszkedett benne. A vihar erősödött, zúgott a kémény, s mintha onnan kiáltozott volna egy női hang kétségbeesetten: „Segítség! Engedjenek! El akarok menni!” És még néhány kivehetetlen szó, és sírás, zokogás, aztán már elnyújtott sikoltás: „Segítsééééég!” dübörgés. Feltehetően a harmadik lány hangját hallották.
Egy fiatal nő veszélyben van... Segítségre szorul... Xiapo, az erények és kötelességek lovagja azonban nevetséges sérülésével foglalatoskodik, és azon töpreng, mi a követendő cselekedet? Kalandos előéletében néhány évig Tibetben egy buddhista kolostor gazdasági ügyeivel foglalkozott, az egyik agg szerzetes felfigyelt rá, tanítgatta, Xiapo már-már elindult a megvilágosodáshoz vezető nemes, nyolcrétű ösvényen, amikor mestere e köztes létből egy másik köztes létbe távozott, és ő kénytelen volt mohó tudásszomját a kolostor hatalmas könyvtárában talált olvasmányokkal csillapítani. Zavaros, összefüggéstelen ismeret-elemeket gyűjtött össze, ám e kusza halmaz, mint afféle elsősegélycsomag, válságos pillanatokban eddig mindig hasznára volt. A helyes cselekvés az volna, ha segítene a lánynak. De mi van, ha az egész csak színjáték, mi van, ha ellenfelei tőrbe akarják csalni? Okosabb, ha nem hall, nem lát és nem szól, ha csupán a bőröndökkel foglalkozik. Az is elég. De mennyire. Csakhogy megint felhangzott a lány kétségbeesett kiáltása, ezúttal angolul: „Oh, my Lord!” Xiapo megborzongott... Ismerős kiáltás volt... Már hallotta valahol a hangot is, a kiáltást is – de hol és mikor? Behunyta a szemét, szédült. Úgy érezte, a padlás elmozdul és egy láthatatlan kúpfelszínt követve forogni kezd a kémény körül, őt meg gúzsba köti valami borzalom... Óriáskígyó fonódik a mellkasára! Forróságot érzett, Afrika perzselő melegét... Igen, ott volt azon a hajnalon Namíbia és a Dél-afrikai Köztársaság határán, az őrülten körbeszáguldozó terepjáróban, amit nem tudott sem lefékezni, sem megállítani, sem egyenes irányba kényszeríteni; ott volt a háta mögötti ülésen sikoltozó lánnyal, oh, my Lord... Ma már másodszor villan belé ez a feledni vágyott szörnyű eseménysor, a Krüger-rejtély... Kínzó szédülés gyötörte, de tapasztalatból tudta, hogy ilyenkor a legjobb, ha mélyeket lélegzik és mozdulatlan marad... A recept most is bevált. Egy perc telt csak el, vagy annyi sem? Zsebre vágta a bicskát, mintha a sajátja volna, meghúzta kezén a rábugyolált kötést, s megint cselekvőképesnek érezte magát. „Mindjárt visszajövök...” – vetette oda az erdőőrnek, de az nem törődött vele, a whiskys üvegből próbálta kicsalogatni az utolsó csöppeket. Odalenn az ismeretlen nő egyre jobban belelovalta magát a sírásba. Xiapo megtapogatta hátsó zsebében lapuló pisztolyát, és elhagyta a padlást. A kötés a kezén már nem sokat ért, a tenyere makacsul vérzett, egy-két csöpp a padlóra hullt.
Még éjszaka volt.
Lívia futni próbál, de a sportcipője beragad a sárba, ronggyá foszlott jelmeze a faágakba gabalyodik, a nyakába szakad az eső, fázik és éhes. Fél. „Ha félsz a sötétben, énekelj...” – mondta valamikor a nagyapja. Erdő mélyén, esti-i csendben, hallod a csalogány é-édes da-alát, szívedbe ze-engi bána-atát... „Az én saját külön melankóliám, sok alkatrészből összekeverve, sokféle anyagból leszűrve...” A Tapasztalás Útján vagyok. Nagy szavak, nagy hazugságok. Azt mondták, törjem át a korlátokat, voilà, át vannak törve. Az erdő a városba vezet. Reggel lesz, mire odaérek. Becsengetek, ő résnyire nyitja az ajtót, rám néz, én ránézek, borostás lesz, kialvatlan, köpenyén festékcseppek, szemében az ő külön szomorúsága, „már vége...” – mondom majd, bólintani fog, „soha többé...” – ígérem majd, ő nem válaszol, de kitárja előttem az ajtót és bemegy a szobába, visszaül az állványhoz, folytatja a munkáját, festi azt a különös tájat. Én vizet iszom, zuhanyozok, kidobom ezt a nevetséges ruhát, takarítok, mosogatok, rendezgetek, teszek-veszek, teát főzök, belélegzem a jázmintea illatát... Még mindig félek, nem tudok kikeveredni az erdőből...
A vihar meg erősödik, villámlás, mennydörgés, tiszta opera, Rigoletto zsákban cipeli Gildát, Istenem, jönnek...
A sötétből bukkantak elő. Nagydarab, bőrkabátos férfi, fején bőrkalap, a Szekta tagja (ott ült a meghallgatáson), és Helga, szakadt esőköpenybe burkolózva. „Hohó! – mondta a bőrkalapos –, meglett a mi kis szökevényünk... Most visszamegyünk a bázisra...” Lívia ellenkezett, a bőrkabátos szerződésszegésről beszélt, a következményei borzasztóak lesznek, tette hozzá fenyegetően, Helga is közbeszólt, „aláírtad, hogy szerződésszegés esetén joguk van erőszakot alkalmazni...”, „őrültség, én ezt nem írtam alá!” – tiltakozott Lívia, „elmondjam, hogy tört el a lábam?” – suttogott Helga, „ez csak rossz álom”, gondolta Lívia, és egy terebélyes gesztenyefa menedékébe húzódott. „Vigyázz!” – sikoltott akkor Helga valami különös megér­zéssel, és erőteljes mozdulattal messzire taszította Líviát. Egy másodperc­cel előbb, mint ahogy a villám belecsapott a fába. A fa kettétört, ők sértetlenek maradtak.
Ezt akár csodának is nevezhetnénk. De talán helytállóbb a feltevés, hogy a csodák nem a természeti törvényeknek mondanak ellent, hanem csak annak, amit mi e törvényekről tudunk.
...A menedékháznál drámai körülmények fogadták őket. Az öreg erdőőr eszméletlenül hevert a bejárat előtt, alig lélegzett. A három bőrönd a közelében – kinyitva, kiürítve. Az ismeretlen harmadik nő nem mutatkozott, és Xiapo sem volt látható, mielőtt azonban eltűnt, bejárta a házat, ezt a padlón látható vércseppek bizonyították.
Amikor felkelt a nap, a festő elindult a városból, hogy megkeresse Líviát.