←Vissza

Liget.org   »   2011 / 4   »   Petrik Iván  –  4. rész: Három bőrönd
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2222
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Xiapo-Lau a szederbokorban arra gondolt, hogy új kalapot kell majd vennie. Váratlanul érte a langyos zuhatag, de nem mozdult. Abban reménykedett, talán nem veszi észre a lány. Lívia szédült, remegett, elhagyta minden ereje, valahogy mégis visszatántorgott a házba. Xiapo-Lau csak erre várt. A festékes vödröt, az ecsetet, és némi gondolkozás után a kalapját is a szederbokor ágai alatt hagyta, s előmászott a búvóhelyéről. Gyorsan kellett döntenie, bármelyik pillanatban kijöhettek újra a teraszra. Zavarban volt, nem tudta, mit tegyen. Időt akart nyerni, ezért megkerülte a házat. Annyi biztos, hogy a két nő bent van, a szobákon keresztül tehát nem jut fel. Hacsak meg nem várja, amíg elalszanak, esetleg elmennek. De nem várhat egy percet sem, nem alapozhatott ilyen bizonytalan tényezőkre. Ahogy a ház mögé került, észrevett egy ablakot, talán szellőzőt a tetőn. Eddig fel sem figyelt rá, úgy tudta, csak a belső szobából van feljárat a padlásra. Benézett az ablakon, a vastag sötétítőfüggöny eltakarta előle a szobát – remélte, őt is a bent várakozók elől. Ha a szobában vannak egyáltalán. Nesztelenül felugrott a párkányra, onnét elérte a turistaház alacsony tetején körbefutó ereszcsatornát. Egyetlen határozott mozdulattal lendült fel a magasba, s nem keltett nagyobb zajt, mint egy eltévedt, mindenre elszánt mókus (ha van ilyen), vagy az erős szélben a tetőt verdeső faágak. A cserepeken már könnyen mozgott, elérte az ablakot, s bár nem találta nyitva, az első erélyesebb mozdulatára engedett az elkorhadt ke­retb­e ágyazódó zár. Szép csendben becsúszott a padlástérbe, gondosan becsukta maga mögött az ablakot, s csak ekkor húzta elő a zseblámpáját. A felvillanó fény egy férfi borostás arcát világította meg, karnyújtásnyira tőle
Xiapo majdnem elejtette a lámpáját ijedtében, és csak a sok hasonló helyzetben próbára tett lélekjelenléte mentette meg, hogy felkiáltson. A másik férfi azonban a legnagyobb lelki nyugalommal figyelte az ablakon át érkezőt.
– Mi van, maga meg sem ijedt?! – suttogta ingerülten Lau.
– Miért kellene megijednem magától? – kérdezett vissza ugyanazzal a nem múló nyugalommal a másik.
– De hát honnét tudta, hogy én jövök az ablakon át?
– Onnét, hogy ma reggelre beszéltük meg a találkozót itt a padláson. A házon keresztül pedig nem jöhetett, mert ott van a három lány...
– Három, Kutács bácsi? – vágott közbe Xiapo. – Én csak kettőt láttam. Egy fiatal kisportoltat és egy idősebb, magas, vékonyt.
– Meg itt van még a harmadik, aki jóval előttük érkezett éjszaka...
– Mi ez? Valami sorverseny? És ez a harmadik, hogy néz ki?
– Honnan tudnám, én csak hallom őket. – Azzal intett, hogy a másik maradjon csendben, a kéményhez lépett, és kinyitotta rajta a kis fémajtót. Xiapo Kutács bácsi mellé lépett, de semmit sem hallott. Talán elmentek? Ekkor azonban lentről léptek zaja szűrődött fel tom­­pán, egy széket odébb toltak, majd valaki megszólalt, de az idősebb férfi ekkor gyorsan visszazárta az ajtót, mert a befűtött sparhertből a padlástérbe áramolt a füst.
Szóval még itt vannak, szögezte le gondterhelten Xiapo. Három nő, akik közül kettő egészen biztosan ugyanolyan ruhába öltözött. S talán a harmadik is. Fáradtak, elgyötörtek, és van bennük még valami közös furcsaság. A harmadikat nem látta, de a másik kettő kifejezetten szép (már amennyire ezt a sötétben meg tudta állapítani), és az elkínzott vonszolódásukon is átütött mozdulataik finomsága. Ezek nem visszeres konyhalányok vagy izomhúzódásos női focisták, nem is eltévedt tájfutók. A még szakadozottan is mutatós, csinos, színes ruhák itt az erdő mélyén! Pont, mint 98-ban a namíbiai szafari után a Krüger-rejtély. De az nagyon régen volt, nem lehet összefüggés a két ügy között. Gyorsan járt, zakatolt a kínai agya, Kutács bácsi közben a padlás egyik sarkából fotelt húzott elő, egészen a kémény mellé tolta, majd kényelmesen elhelyezkedett benne. Egy félig elfogyasztott vagdalt-konzerv került a kezébe, bicskája segítségével jóízűen enni kezdett. Minden falat után meghúzta a fotel mellé állított „Canadian special old” feliratú üveget. Xiapot a látvány kizökkentette gondolataiból.
– Ember! Hogy tud maga whiskyt inni vagdalthoz?!
– Nem volt más a házban. És sietve kellett feljönnöm a padlásra, amikor megérkezett az első lány. Így a kenyeret és a sajtot lent hagytam. De nem is ez a baj, fiam! Látja, hülye ötlet volt átfesteni a feliratokat az erdőben. Én mondtam, hogy ezzel másokat is megzavarhatunk. Ki tudja, mennyien lesznek itt már délben! A tervünknek befellegzett, azt hiszem. És ennek nem nagyon fognak örülni.
A kínai nyugodtan hallgatta az idős erdőőr szavait. Nem rezzent össze erre az utolsó, fenyegetően hangzó mondatra sem. Túl volt az első sokkon, és egyre-másra körvonalazódtak előtte a legkülönbözőbb megoldások. Először is ki akarta deríteni, hányadán áll az öreggel. Kivel tart valójában? Hihet még neki? Mozdulni egyelőre nem lehet, ez biztos. Várni kell, és figyelni. Csapdába estek? S ami a legrémisztőbb feltételezés: a saját csapdájukba? Vagy van még valaki a játékban, akiről ő sem tud? Legjobb lesz mégis leegyszerűsíteni a képletet – gondolta elszántan, s benyúlt a kabátzsebébe a revolveréért, hogy lelője az öreget. Ekkor azonban olyan szenvtelen hangon szólalt meg a másik, s olyan együgyű kérdést tett fel, hogy elszállt minden gyanakvása. Ráadásul még a segítségére is lehet.
– Mi van a többi turistajelzéssel?
– Nyugi, mindet átfestettem éjszaka – válaszolt Xiapo újra nyugodtan és újra magabiztosan. – Aki ebből a házból turistajelzésen indul el, az ide jut vissza, nincs menekvés.
– És mit csinálunk a lányokkal? – akadékoskodott tovább Kutács bácsi.
– Honnét tudja, hogy nem ők a mi embereink? – Xiapo-Lau blöffölt, mert benne is csak ebben a pillanatban ötlött fel a lehetőség, s ha erre bármi esély lenne, már korábban eszébe jutott volna. De Kutács bácsi álla leesett, elfehéredett, majd fölpattant a fotelből.
– Akkor meg mire várunk!
– Elhozott mindent? – tért ki a válasz elől a kínai. Kutács bácsi nem szólt, feldúltan a padlás leghomályosabb sarkába rohant, s előhozott három vérpiros bőröndöt.
– Csak ezt kapta?
– Igen.
– Kitől?
– Ahhoz magának semmi köze...
– Hát rendben! – nyugtatta leginkább magát Xiapo, azzal letérdelt a bőröndök elé, és felkattintotta az első zárat.