Az ajtó azonban nem engedett. Tompa ütés hallatszott, majd súlyos lábdobogás. Az illető megfordult és leszaladt a lépcsőn. Nem bicegett. Ezek férfiléptek.
Nyilván a hátsó ablakhoz igyekszik, villant át az agyán. Be akar nézni. Megpördült.
Valaki a hátsó ablak előtt is összehúzta már a mustársárga sötétítőfüggönyt.
Amíg szunyókált, az ajtót bezárták. Kulcs nem volt benne.
Foglyul ejtették.
– Szervusz, kedvesem.
Gyámoltalan, erőtlen hang volt, mégis összerezzent. Lassan megfordult.
A sántikáló nő állt előtte. Arcán a feltartóztathatatlan öregedés finom ráncai és talányos, lemondó, Mona Lisa-i mosoly.
– Szervusz – ismételte meg. – Helga vagyok. – Megsimította a vállát, aztán tekintete lecsúszott róla, s mint az elejtett papírlap, elindult lefelé, hogy a porlepte padlón kössön ki. Leült az asztal mellé egy ferdén kifelé fordított székre, és ölbe ejtette a kezét.
– Ülj le te is nyugodtan. Nem odabent vagyunk.
Zavartan mosolygott Helgára. Melléhúzta a székét és leült. A zaj, amit csapott, a hirtelen beállt csöndben fülsiketítőnek tetszett.
– Lívia.
Ugyanazt a ruhát viselték.

A megkövesedett csöndet megint Helga törte meg.
– Nincs nyomkövető. Ne keresd.
Lívia gyomra összerándult.
– Nincs rá szükségük – folytatta Helga. – Mindent tudnak rólunk.
Ugyanaz a bohócjelmez, állapította meg Lívia. Zavara csak fokozódott. Mi ez a műszálas reneszánsz? Helga edzőcipője szakadtabb, szürkébb, sárosabb, de ugyanott vírítanak rajta ezüst-csíkok, mint az övén.
– Nem emlékszel semmire, ugye?
Fejét rázta.
– Fent voltál a várban, mi?
Bólintott. Helga nagyot sóhajtott és közelebb hajolt.
– Töröltették veled az emlékeidet.
Lívia erősödő hányingert érzett.
– Fázom – mondta.
Helga felállt, elsántikált a sarokban álló ládáig, kiemelt belőle egy takarót, és Lívia tüskéktől sebzett vállára terítette. Hideg volt, ráadásul büdös, penészes szagot árasztott. Lívia visszatartotta a lélegzetét és lehunyta a szemét. Emlékek derengtek benne. Egy falba vert szögön lógó 2008-as kutya-macska naptár. Egy tejüveg burás olvasólámpa. A régi szobája. Hogyan került a hegy tetején álló házba, ahonnan elszökött? Hogyan keveredett ebbe a rémálomba? Szája szinte öntudat-lanul formálta a szavakat.
– Milyen jó volna egy bögre forró tea!
Helga visszaült a székre.
– Elmondom, mi történt veled. A kirakodóvásáron belefutottál néhány reneszánsz ruhás lányba. A szórólapon a központ munkatársai ígérték, hogy táncost faragnak belőled. Felszabadítják a gátlásaidat, elsimítják a görcseidet. Kiiktatnak mindent, ami akadályozza, hogy táncművész legyél és kibontakoztasd veled született tehetségedet. Rémlik már?
– Nem.
– Folytatom. Azt ígérték, hogy megismertetnek a testeddel. Felfedezed végre az izmaidat, s ha felfedezted, irányításod alá vonhatod őket. Onnantól azt csinálsz, amit akarsz. Gyakorolhatsz, képezheted magad, a határ a csillagos ég.
Lívia felnézett. Helga finom ráncokkal barázdált arcán keserű, beszáradt mosoly.
– Emlékszel?
– Nem.
Helga elfordította a fejét. A nyolcszögletű műanyagszemetest nézte a sarokban.
– Ez félelmetes...
Csöndben ültek. Aztán Helga fáradt hangon folytatta.
– Jelentkeztél a központban. Kaptál egy időpontot. Felkészültél, hogy megmutasd nekik a tehetségedet...
Líviát szorongás fogta el, lehunyta a szemét. Egy egérszürke pultnak támaszkodva áll, hosszú kérdőívet tesznek elé. Puha, még vadonatúj padlószőnyeg, neonok, festék- és ragasztószag. Ameddig a szem ellát, szürke puffok és dohányzóasztalok. Körülöttük reklámgolyóstollal űrlapjuk fölé görbedő emberek százai. Üvegfalak. Feltoluló hányinger. Homlokán kiütköző veríték.
Előredőlt. Pár pillanat, és kimondja az óriáskígyó nevét.
Öklendezett, de nem jött fel semmi.
Hideg tenyér simult a homlokára.
– Jól van, kedvesem – suttogta Helga. – Neked se könnyű.
Lívia hátravetette magát a székben és tépett ruhaujjába törölte a száját. Pillantása a zárt ajtóra esett.
– Mi van, ha visszajönnek?

A konyhában guggoltak Helgával a sparhert mellett. Ócska újságokat, gallyakat tömködtek a tűztérbe. Lívia remegő kézzel igyekezett gyufát gyújtani. Kettőt eltört, a harmadik meggyulladt, de mire a papír széléhez emelte, kihunyt a láng. Helga vette át a dobozt és gyakorlott mozdulattal begyújtott. Kis alumíniumedényt állított a főzőlapra, melybe a kinti vödör vizét merték.
– Egy félóra és felforr – mondta biztatóan.
Tea nem volt a házban, így a forralt vizet kortyolgatták fületlen bögrékből a konyhaasztal mellett. Helga semmibe révedő tekintettel folytatta.
– Szóval megjelentél a megadott időpontban. Kérték, hogy öltözz át abba a ruhába, amit odakészítettek neked, majd bevezettek egy színpadra, amit csak annyira világítottak meg, hogy ne lásd, kik ülnek a nézőtéren, ahol egyébként néma csend honolt. Megkérdezted, van-e ott egyáltalán valaki. Nem jött válasz. Elhadartad, hogy mivel készültél. Zenét is hoztál CD-n. Semmi. Ide-oda botorkáltál, hátha valahonnan jobban látsz, aztán egészen előrementél, de rád szóltak, hogy maradj a színpadon. Eltáncoltad, amit megtanultál, zene nélkül.
Helga belekortyolt a meleg vízbe. Az ablak előtt hirtelen támadt fuvallat rázta meg a bokrokat, aztán elült a szél.
– Ott álltál, nem mondtak semmit. Egy perc elteltével egy férfihang harsant fel odalentről. „Azt tudja, amit megtanult. Mi ebben az érdekes?” Nem értetted. „Hm?” Nézted a lábad előtt a fekete balett-szőnyeget és semmi nem jutott eszedbe. „Maga szerint mi ebben az érdekes?” Már indultál is az ajtó felé, lógó orral. „Hova megy?”, harsant a hang odalentről. Zavartan néztél, aztán megint elindultál. „Álljon meg!”. Most már tényleg nem tudtad, mit csinálj. „Jöjjön középre!”
Helga letette a bögrét a viaszosvászonra, és előredőlt.
– Mérlegállást kértek. Aztán hogy hajolj egyre lejjebb. Nem megy, mondtad. De ők csak azt ismételgették, hogy hajolj lejjebb. Lejjebb és lejjebb. Előreestél. „Látja?” Aztán még egyszer mérlegállás. Engedelmesen elindultál lefelé. „Nem kell! Csak tartsa meg.” Egy perc után megkérdezted, elég lesz-e. „Csak tartsa meg.” Eltelt még két perc. Egy örökkévalóság. Már fájt mindened. „Tartsa!” Beremegett a lábad, abbahagytad. Megint csönd. Kimenni nem mertél. „Erről van szó. Ami nem megy.”
Lívia kétségbeesve nézte, ahogy Helga arcán egyre csúnyább mosoly jelenik meg.
– Aztán ugyanez térdeléssel. „Most persze azt gondolja, ez közönséges kínzás. Rendőrök csinálnak ilyet.” Te moccanni sem mertél. „Szó sincs róla”, búgták odalentről. „A cél az, hogy felismerje képességei határait. Mert az, amit nem tud megcsinálni, sokkal érdekesebb annál, amit tud. Mi feltérképezzük ezeket a korlátokat.” Nem bírtad tovább, felálltál. „Látja? Hagyjuk, hogy felálljon. Nem akarjuk mi kínozni magát.” A sötét hátsószínpadról előrehozattak veled egy széket. „Üljön le.” Felkapcsoltak néhány reflektort. Vártad, hogy mi következik.
Helga szeme villogott.
– „Ez a Tapasztalás Útjának Szektája. Nálunk elkezd önmagán dolgozni. Érti? Dolgozni pedig csak konkrétumokkal lehet. Tessék. Képtelen három percnél tovább megtartani egy mérlegállást. Most az lesz az első gondolata, hogy mi sem bírnánk tovább. Ez vagy így van, vagy nem. De mindkét esetben teljesen lényegtelen. Mert mindenkinek önmagán kell dolgoznia. Ez eleinte lemondással, önfeladással jár. Gyötrelmekkel. Higgye el, mi pontosan tudjuk ezt. Egyedül nem is igen lehet megküzdeni ekkora feladattal. Ezért legjobb, ha felügyelet alatt áll. Elég egy elgyengülés, és több heti munkáját semmisíti meg vele. Visszahullik a lusta megszokásba, visszazuhan a rossz beidegződések közé. Nézzen körül a világban! Az emberek többsége függésben él. Vágyaik és félelmeik vezérlik őket. Botor módon különféle dolgokhoz és képzetekhez kötözik magukat, aztán arra panaszkodnak, hogy nem tudnak semmit elérni az életben. Ott kinn, az utcán most is járnak-kelnek emberek, akik nem tudják, hogy függésben vannak, és szabadnak képzelik magukat. Tévedés! Mi azzal segítünk, hogy rámutatunk a tévedéseire. Ezért ha két napig nem kap inni, annak nem az lesz a célja, hogy kínozzuk, hanem hogy ráébredjen: függésben van. Kiszolgáltatott – nem nekünk. A saját szomjúságának. Felismerni a függéseket, ez az első lépés a megszabadulás felé. Amíg nem lát rá a függéseire, kiszolgáltatott állapotban él. A megszabadulás gyötrelmes folyamat, tele nehéz percekkel, órákkal, napokkal, hetekkel… Tudjuk, most ellenséges ér­zelmek ébredtek magában. Nyugodjon meg, ez idővel megváltozik. A teste most ellenáll. A gondolatai most ellenállnak. Az érzelmei most ellenállnak. Fogságban van. Ezeket a korlátokat kell áttörnie.”
Líviának lüktetett a dobhártyája. Helga előrehajolt és az arcába nézett.
– Tudod, honnan tudom ezt a szöveget ilyen pontosan? Hogy számtalanszor elmondtam már.
Lívia érezte, hogy gyomrából a meleg víz megindul felfelé.
– Ne haragudj – mondta. Kirohant, és a faterasz korlátján áthajolva a mélyben bólogató szederbokrok közé okádott.