Odabent a gerendáktól hullámzó falak között félhomály fogadta, a levegőben sokszor átnedvesedett és sokszor megszáradt fa nehéz illata ült. A vaskos asztalon tányért fedezett fel, rajta megrágott kenyér és egy letört sajtdarab. Körülnézett, mint az éhes állat, ha ragadozót szimatol, de a ház üresnek látszott, nem várt hát tovább, le sem ülve megragadta az ételmaradékot. Mi lesz, ha valaki visszajön, hogy folytassa a reggelit? Az éhség elűzte aggodalmát. A következő másodpercben két kézzel és lehunyt szemmel tömte magába a morzsálódó kenyeret és a tapadós sajtot. Gyomra nagyot kordult, mohón fogadta a lenyelt falatokat. Mikor ehetett utoljára, hogy így megfájdult a hasa ettől a semmi kenyértől? Az üres tányért visszacsúsztatta az asztalra, és kóválygó fejjel valami innivalót keresett. A turistaházban nem volt csaptelep. Most persze nem bánná, ha szakadatlanul csöpögne. Kinyitotta az ajtót, és kitántorgott a teraszra. A lámpásban időközben kialudt a láng, mintha csak neki tartogatta volna utolsó fényét. A hajnali derengés végigtapogatott a hegyoldalon, de a turistaházat még elkerülte a napsütés. A teraszon észrevett egy rozsdás vödröt. Reménykedve odavonszolódott, és legnagyobb megkönnyebbülésére vizet talált benne. Nem érdekelte, milyen régóta van ott az a víz, az sem, hogy a piszkos ereszcsatornáról folyt-e. Reszketett a lába, ahogy lehajolt, felemelte a vödröt, mint egy túlméretezett bögrét, és kikortyolta a zöldes esővizet. Elégedetten nyögött, lezuttyintotta a vödröt, kézfejével végigtörölt a száján, és a korlátra dőlt.
Közeledő lihegést hallott, mintha a semmiből jönne. És sántikáló léptek neszét. Riadtan lökte el magát a korláttól, futott le a lépcsőn, amilyen gyorsan tudott, és az épületet megkerülve egy hátsó, aprócska ablak alá bújt. Az idegen elérte a nyikorgó teraszt, nehézkesen, meg-megtámaszkodva araszolt fel a lépcsőn, és vonakodva benyitott a házba. Ő közben az ablak alatt guggolt, szíve szaporán vert, orrát még facsarta a naftalin bűze. Az ismeretlen menekülő zörgött, kapkodott ide-oda – csak a gerendák választották el őket. Az ablakot vastagon belepte a többéves por, így csak homályosan látta a bent matató alakot, mikor bátorságát összeszedve az üveghez nyomta homlokát.
Az idegen magas és vékony volt, egy bicegő nő, akin mintha hasonlóan ízléstelen, flitteres ruha lógna. És furcsa módon ő is találhatott magának némi élelmet, mert – testét szinte hátrafeszítve – nagy átéléssel habzsolt. Mikor elfogyott az étel, mikor az utolsó morzsákat is lenyalogatta tenyeréről, leroskadt az egyik székbe, és sokáig csak pihegett. Legalábbis ernyedt tagjai és szaporán emelkedő-süllyedő mellkasa erről árulkodtak. Ő pedig azt találgatta, ott az ablaknál állva, hogy a másik miért nem mozdul, miért ül olyan sokáig azon az átkozott széken. Feladta, vagy csak nem érez félelmet? A homályba vesző alak feje előrebiccent, asztalon pihenő karja lehanyatlott. Úgy lógott sovány teste mellett, mint egy szögre akasztott zsineg. Meghalt, gondolta elhűlve, és akaratlanul is megkoccantotta az ablaküveget. A székben ülő nő a zajra felkapta fejét, rémülten kémlelt körbe, felpattant. Szánta, de a szánalom mellett valamiért haragudott is erre az ideggyenge idegenre. Miért nem tudja összeszedni magát, miért rángatja a fejét, mint valami ostoba madár? És miért olyan görnyedt, mint aki súlyokat egyensúlyoz a hátán? Előre akart lépni, még közelebb az ablakhoz, mert zavarta, hogy nem látja rendesen a másik menekülő arcát, amikor véletlenül belerúgott a ház oldalába.
A szakadt öltözetű nő odabent kétségbeesetten forgatta fejét, nem tudta, honnan jött a döngő hang. Sérült – vagy születésétől nyomorék – lábát húzva az egyik sarokba menekült. Az ő lábfeje is megsajdult a rúgástól, de az istenverte rettegés, ami korábban tömör göbbé rántotta össze a testét, már felengedett, s helyére a vadászok izgalma költözött. Igen, gondolta, vadász vagyok, engem nem üldöznek, én üldözök. Engem nem üldöznek, suttogta magának. Farkas módra felvonyított, lám, kiszakadhat a bujdosás bánatából. Visszanyomta orrát az üveghez, ügyelve, hogy a másik ne vegye észre. Az ocsmány flitteres ruha – rikító színei még a faház homályát is átdöfték – újra meglibbent, a sánta idegen fel-alá bicegett a szobában, tanácstalan hadvezérként kerülgette az asztalt. Azt tehet ezzel a nővel, amit akar, akár őrületbe kergetheti, hiszen szemmel láthatólag már így is közel áll a tébolyhoz. Hát akkor gyerünk, hadd tudja meg, mennyit bír! Kezét ökölbe szorította, hogy ezzel is hergelje magát, de végül nem csinált semmit. Nem, mégsem kínozta tovább a másikat. Nem rúgott többet a ház falába, nem hörgött és nem nyüszített, nem kiabálta, hogy kapjátok el, vagy hogy itt van a közelben, már érzem a szagát. Elszégyellte magát, mint a pusztán társai kedvéért gonoszkodó gyerek, pedig nem akart szégyenkezni. Inkább élvezné még ezt a gerincén vágtázó, mások félelméből táplálkozó erőt, ami úgy felhevítette szívét, és olyan jól elzavarta a rémületet. De nem ment. Hiába, gondolta lemondóan, alkalmatlan vagyok, én alkalmatlan vagyok az ilyesmire.
A faházban addig gyötrődve bicegő ismeretlen ugyanekkor megtorpant, és most először kiegyenesedett. Sokáig csak hallgatózott a szoba közepén állva, a poros ablaküvegen keresztül úgy tűnt, valamivel nyugodtabb és a tartása büszkébb. Talán összeszedte magát. Talán megérezte, hogy láthatatlan megfigyelője elbizonytalanodott. Mikor az ajtó felé vette az irányt, már a lábát is kevésbé húzta.
Lehet, hogy észrevett, gondolta ő az ablak alatt lapulva, lehet, hogy most megkerüli a házat és egyenesen idejön! Nincs értelme elfutni, a másik akkor biztosan meglátja. Egyetlen lehetősége maradt: kivárja, míg a flitteres menekülő továbbáll. Szemére nyomta tenyerét, összeszorította a térdét, guggolt tovább a ház hátsó falánál. Megint gyorsabban kalapált a szíve. Perceket töltött el így, tenyerének sötétjében, miközben próbálta elképzelni, éppen mit művel az a nő. Most a teraszon ácsorog, száraz ajkát nyalogatja, kutakodik ruhájának ráncai és emlékei között, nyomokat keres, a közeli rengeteg hűvös szürkeségét bámulja. Most talán gondol egyet, és lelépdel a teraszról, majd egyre céltudatosabban indul az erdő felé. Keresi a fák törzsére festett nyilakat, hogy majd azok irányt mutatnak neki, követi a legapróbb jelzéseket is. Lehet, hogy utána kéne futni, bocsánatot kérni, vagy csak felajánlani, hogy segítsék egymást. Együtt talán könnyebben bukkannának a nyomokra, együtt könnyebben fejtenék fel a szálakat, amik most olyan bizonytalanul fodrozódnak a levegőben, mint a szirtről leszakadt hínár a tenger hideg vízében. Mi történt ott a budai várban? Beszédbe elegyedett volna a szórólapozókkal? Összebarátkozott velük, beültek egy italra, vagy felment az egyik srác lakására? Kitől kapta ezt a neonzöld, lila és ciklámen színekben pompázó förtelmet?
Tenyerét elemelte szemétől, a levegőt néhány pillanatig fehér tűszúrások lyuggatták. Egy erdei madár éles füttyén kívül semmi mást nem hallott, csend volt. Felállt, és hátát a gerendáknak vetve ellopakodott a turistaház sarkáig. Összeszedte minden bátorságát, és kikémlelt. Az oldalsó fal mentén senki sem volt, így befordult, és tovább lépegetett. Egészen a következő szegletig merészkedett, ott aztán vett egy nagy lélegzetet, és fejét kidugva a teraszra pillantott. Senki. A másik menekülő eltűnt, nyoma veszett. Az erdő felé fordult. A fák egymásnak vetették vállukat, komoran és fenyegetően, mint a saját fontosságuktól megrészegült ajtónállók. Nem lebbent tarka ruha, nem hersent bokorba akadó szoknya.
Óvatosan felment a teraszra. Az ajtó nyitva volt, a ház üres. Le kell ülnöm kicsit, gondolta zsibongó fejjel, mielőtt én is itthagynám ezt a házat. Becsukta maga mögött az ajtót, elszédelgett a székig, leroskadt. De jó lenne aludni! A zsibongás lassan elnémult, koponyája mázsás ólomgolyóvá vált, szemét befelé húzta a vákuumos űr.
Kopogást hallott, majd dörömbölést. Szeme felpattant, gyomra körül fagyos szorítást érzett. Úgy ugrott fel a székből, mint aki parázsba ült. Ki lehet ez? Még egyszer megdöndült a vastag ajtó, majd valaki lenyomta a kilincset.