←Vissza

Liget.org   »   2011 / 3   »   Levendel Júlia  –  Mint fatutaj a folyamon
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2214
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Többen borzongva emlékeztek arra, hogy 1936-ban József Attila telefonba olvasta egyik-másik versét. Fejtő Ferenc például a Nagyon fájt hallotta így, s nekrológjában írja, hogy a „sikoltó panaszra és kozmikus uszításra” azt mondta: ’nagyon, nagyon szép’, mire a költő „boldogan-boldogtalanul” válaszolta, hogy ’nagyon, nagyon fáj’. Bálint Györgyöt a Kiáltozás telefonos felolvasásával sokkolta – „Tompán és monotonul szólt a borzalmas remekmű a dróton át. Olyan volt, mintha elevenen eltemetett ember kopogna egy beomlott tárnából. A kezemet szerettem volna felé nyújtani, és valami vigasztalót mondani. Ehelyett nem tehettem mást, mint hogy elkértem segélykiáltását a Magyarország karácsonyi száma részére”.
József Attila nagyon jól tudta, hogy a boldogtalanság kiszolgáltatottá tesz (a boldogságot nélkülözőt akárki meggyalázhatja), s ami még kínosabb: a szenvedő, magával a szenvedésével agressziót követ el – bármilyen elesett és gyámoltalan, pusztán a helyzete, például a szenvedés látványa, a többi ember számára erőszakos. A paradox jelenség – ezt mindannyian naponta tapasztaljuk koldusok és hajléktalanok között élve – ősbűnné válik; a szenvedőt elvileg még szenvedésének hatása is nyomaszthatja; a szenvedés szemlélésétől feszengő meg tehetetlen (szinte mindig, mindenki tehetetlen), és legalábbis felsejlik benne: van-e személyes felelőssége – vétke? –, hogy ennyire igazságtalan a társadalmi berendezkedés; nem elég az egyes embernek viselni a létezés abszurditását? A lelkifurdalás és a harag ragacsa így egyre nő és csomósodik. A szenvedő és a szenvedést látó vonásai összemosódnak.
József Attila fohászát – ne legyek kegyetlen árva – sokszoros tapasztalat, s az éleslátásból eredő félelmek előzik-alapozzák. Utolsó, maga szerkesztette kötete, a Nagyon fáj, megalázó kérincsélések és boldogítások végigjátszását-elviselését követően 1936 legvégén jelent meg Cserépfalvi kiadásában, Herz ajándék-papírjára nyomva. Viszont a költő felhatalmazást kapott a tipográfia megválasztására, ő tördelt, részt vett a szedésben – és végre kompromisszumok nélkül szerkeszthette-illeszthette egységgé a széthullás riadalmát kiáltó műveit. A Kiáltozás zárja a kötetet, bár a vadul mindenkire kiáltó vers kapcsán furcsa bármiféle „zárást” emlegetni. Nincs elcsendesedő, keserűen ironikus vagy programadó befejezés, mint a Levegőt!-ben, a Kész a leltárban, A Dunánál-ban. Ugyanakkor a háromszakaszos vers zavarba ejtő formai remeklés, s mint ilyen lekerekített, valamelyest zárt is. Az egykori indulaton-rémületen semmit sem oldott az idő, nem hűtötte a nyomtatás, a kanonizálás, semmiféle csúsztatás és ünneplés, a szövegegész kifent rohamkésként szegeződik most is, de a tökéletesre csiszolt verstest mégiscsak megmunkált, szinte gömbölyített darab.


Mint fatutaj a folyamon,
mint méla tót a tutajon,
száll alá emberi fajom
némán a szenvedéstől –
de én sirok, kiáltozom:
szeress: ne legyek rossz nagyon –
félek a büntetéstől.


Évtizedekkel ezelőtt egyszer csak rádöbbentem, hogy amit „elmond-kimond” a vers – a rácsok közti vergődés –, hallható és látható is. A hétsoros szakaszok negyedik és hetedik sora beljebb kezdődik, s mert a három szakaszban következetesen – a „kiáltozás” indulatával és gesztusával szemben, szinte monotonul – ismétlődik a rímelés, az 1., 2., 3. és az 5., 6. sor „A”, az elcsúsztatott 4. és 7. sor „B” végződésű. Méghozzá a feszültséget, széthúzást érzékeltetve, hiszen az „A” rím alapja az „on”, még akkor is, ha „om”-ra változik, ez az „on” pedig elsődlegesen azt sugallja, azt halljuk, hogy „valamin rajta”, akár határozói végződésben fordul elő (szilajon, nagyon), akár toldalék nélküli főnév végén (vadon). A „B” rím ezzel ellentétesen a „valamitől elszakadást” variálja (a refrénként visszatérő büntetéstől ezt megerősíti). Vagyis nemcsak megmutatott, láttatott, hanem hallható is a rács.
Sokáig úgy gondoltam, József Attilának fogalma sem volt arról, hogyan, milyen elemekkel, hang-és képhatásokkal formálta verseit; azt hittem, csupán rendkívüli hallása és képteremtő fantáziája vezette. De hát ezek nem „működhetnek” intellektuális készség nélkül! Akkor még mindig valószínűbbnek tartottam, hogy mint általában a műalkotások formálásában (versnél vagy novellánál, festménynél vagy zeneműnél is) valami „értelmi ösztön” (ihletettség?) játszotta a főszerepet. Jó ideje viszont meggyőződésem, hogy a vers­íráshoz – és a verskészülés kérdéseihez – József Attila másként viszonyult. A számára leginkább meghatározó, egzisztenciaként megjelenő (nem anyagi) terepen érzékelte csak igazán, hogy minden jelenség paradox – vagy azzá tehető. Pontosabban, hogy ő a metszően éles logika kényszerűségével feloldhatatlan ellentmondásosságra talál. Hiszen ezért is lett elviselhetetlen számára a lét. Szorongatta, hogy mindent, az égvilágon mindent erkölcsi kérdéssé kell avatnia. Vagyis nemcsak pontosan tudta, hogy a „mit” hogyan csinálja – leginkább attól gyötrődött, hogy „csinálja”. És tisztán látta, hogy a paradoxon-gyártás véghetetlen, hosszában-széltében bonyolítható, s amilyen elmeélesítő, annyira roncsoló is. Minél érthetőbb, megragadhatóbb egy-egy oldhatatlan gubanc, annál jobban fáj. A megértettség fáj. Elviselhetetlenül fáj – de az „elviselhetetlenség” kimondása mórikálás, mert mégis viseli, él vele.
A rácsokat ki-ki önmagának fabrikálja; nincs halhatatlan oltalom – az sincs –, akinek panaszolni lehetne a kínt, de egyre panaszol, kiáltozik; a biztosan meg­alázó, mert erőszak-mutatványokkal előcsalogatott figyelemért és együttérzésért kuncsorog.
A vers 2. és 3. szakasza közötti megtorpanás talán csak az én több évtizednyi „együttélésem” után érzékelhető, pedig a „megtorpanás”-nál még erősebb is az „érzelmi mozdulat”: mintha a költő visszahőkölne saját hangjától, a megmutatott, megint elszabadított és elszabaduló fájdalmaktól – az elborzadás villanásába ezúttal is keveredik a ráeszmélés, az önvád, az egoizmus bűntudata – és a fájdalom mindettől, ha lehetséges a fokozás, még gyötrelmesebb. A képzelet mindenesetre síkot vált.
Gyanítom, a szakasz előtti megtorpanás, hőkölés, váltás érzete visszavetítés is, a de én sirok, kiáltozom sor „visszahallása”. Ugyanakkor az „én” vergődésétől az emberi faj néma látványához forduló belső tekintet zenével „kísért”, a ritmikai váltás pontosan visszaadja a kiáltozás rémült felfüggesztését. Igaz, a váltásnak magának alig van időbeli kiterjedése, de aztán az alászállás egyenletes lassúsága igencsak eltér az első versszakbeli vicsorgástól-ugrándozástól és a második szakaszt meghatározó késvillogtatástól, a „halandó”-ra kiáltó hevülettől (általában, minden halandót, s mégis külön-külön, egyedenként szólít).
Az Elégiában a napok szállnak alá – a nyirkos homályba; az időmúlás ettől időenyészet, időpusztulás lesz; a Kiáltozás faj-víziójában talán ez is visszatér, hiszen időérzékelése, időtudata csak az emberi faj képviselőinek van, csak ember tehet különbséget a természetes (akkor is fájdalmas) időmúlás és az erő­szaktól, igazságtalanságtól természetellenes időpusztulás között. Keserves józansággal ugyan feltételezhető, hogy a birtokraggal toldott fajom a rím kedvéért került a versbe, például az „emberiség” szó helyett, de immár ott van, s vitathatatlan, hogy mindjárt helyre-funkcióra talált. Az alászállást kívülről látó, látomásban megjelenítő költő azonosul is – egyszerre elvegyül és kiválik, megint húz és lök. Már a Tiszta szívvel-ben birtokos ragokkal sajátjává fo­gadta mindazt, aminek épp kínzó hiányát sorolta, kiáltotta el: apám, anyám, istenem, hazám...
A folyam- és tutaj-hasonlatban a némán alászálló faj „tömegesedik”, s valahogy ez a legriasztóbb. Az óriásképbeli „faj”-t sehogysem látjuk egyetlen figurának (a Külvárosi éj olajos rongyokban megjelenő éje allegóriává magasztosul, s a nem sokkal később írt Ős patkány... víziójában is úgy szivárog a nyomor, mint hülyék orcáján a nyál), sőt, ellen-antropomorfizálással a néma (a kimondás-kiáltozás eszközétől is megfosztott) tömeg iszonyú tömegét érzékeljük – az aktuális emberiségnél is nagyobb tömeget, mert a „faj”-ba a voltak és leendők is beletartoznak.