←Vissza

Liget.org   »   2011 / 3   »   Petrik Iván  –  Nincs Sztrabón
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2213
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Kérdéseket tesznek fel? Ha nem akarok válaszolni, feltehetek egy másikat? Ez már másik kérdés? Kezdjük újra. Miért érzem úgy, hogy a koponyám valóságos kiterjedése felfedezésre vár? Titokzatos geográfiájához nincs leírás, nincs útikalauz. Nem gondolhatok erre (mert itt a gondolkodás önmagában nem segít), amíg nem lesz Sztrabónja.



Az egekig szaladó és hossza-nem-látszik hegyfalak mellől indulok a fárasztónak ígérkező útnak. Nyilvánvaló gyöngeség, hogy nem a végét akarom elérni. Útközben szeretnék találni valamit, ami felment a további magyarázkodás alól. A hegyfalak enyhe kanyarulata eltakarja előlem a horizontot, vagyis a lehetőséget, hogy felmérjem, legalábbis megpróbáljam felmérni, mire számíthatok. Ezért inkább a hegy felé fordulok. A sima felületen repedések futnak szerteszét. A nap nélküli nyomasztó fény úgy torzít mindent, hogy tudható, ezek a hajszálvékony, sötét erek nem tágulnak tovább. Itt nincs kőomlás, nem olvadnak el hegyek, és ebben az univerzumban az életem egyelőre nincs veszélyben. Ezért nézem még hosszan a falakat. Könnyen válok el aztán tőlük, de jólesik a biztonság, így magányosan, a veszedelmekről mit sem sejtve vagy félreértve azokat. Ha elfordulok a hegyfaltól, elporlad minden őszinte érzés, és hideg fejjel gondolkodom. Azt mondom, azt ismételgetem: ez a megoldás. És ez már nem egyszerű önfelmentés, hanem az első tempó, az első súlyos mozdulatsor, ami az útra lök. Teszek pár bizonytalan lépést, kopott bakancsom port ver fel. Olyan átláthatatlanul tágas a semmihez sem tartozó tér, hogy alig merem megvetni rajta a lábam. Mielőtt ez megállásra kényszerítene, észreveszem a talpam alatt elfolyó csenevész erecskét. Mit tehetnék mást, úgy döntök, követem a folyását. Nincs rá okom, és nem tudom, hogy lesz-e valaha. Tudja majd a szomjam oltani száz kilométerekre innen? Hajózhatóvá terebélyesedik? S ha igen, kerül-e hozzá csónak? Barátságos rétek, ártéri legelők mellett folyik majd el? Vagy halálos veszedelmek leselkednek rám a partjairól? (Ezeket a kérdéseket persze akkor és ott nem tettem fel, egyszerűen nem voltam abban a helyzetben, hogy más kérdésekkel is babráljak, mint az egyetlennel, amitől nem tudtam megkülönböztetni magam. De azt hiszem, azokat a kérdéseket más sem tenné fel. Az igazán nagy utak nem csupán egy kis lépéssel, hanem ájult öntudatlansággal kezdődnek.) Az ujjaim hegyét lógatom az alig folyó vízbe, hogy megérezzem a sodrását, a másik elem csodáját, és ne kételkedjek. Ezekkel a kusza gondolatokkal hagyom végleg a hátam mögött Sierra Occipitale sötét és repedezett, de tökéletesen összeforrtnak látott falait, és követem az egyetlen nyomot.

Nem hiszek a helyváltoztatás szent kötelességében, de ez az istentelenül kemény föld, ami felfogja a lépteimet, megdől előttem. Nem haladni akarok, csak az egyensúlyomat keresem. Ez a késztetés formálja át minden pillanatban minden mozdulatom. Nem izgalmas, nem félelmetes. Egyszerűen nem találom a helyemet, és menekülök a nyomaim elől, amelyek végtelen hosszúságban kígyóznak mögöttem. Szédülök, ahogy gyerek szédül, amikor kíváncsiságból pörög a sarkán.

A forró, fehér fényt hordozó erecske, hiába csatlakozik bele sok hasonló, néma vízfolyás, egyelőre nem akar patakká, folyóvá duzzadni. Vékony árkok, vágások kusza szövedékévé változik a táj. S ezekben az árkokban, vágásokban éles csillanású, sűrű víz rohan jól érzékelhetően egy irányban. Lassan eszmé­lek. A megdőlt föld előbb nyomasztó sík vidékké szélesedik, amelyen minden mozgás érzékelhetetlenné vált, majd elbizonytalanodik. Mintha felhőn taposnék. Könnyű elrugaszkodni, és szinte lehetetlen visszaérkezni. A magyará­zat nem várat sokáig magára. Ingoványban járok. Lápvidéken. Először ködök emelkednek a talaj fölé, aztán hallom cipőm cuppanásait, s a súlytalan, tejfehér nyirkosságot átszúrják a dögletes, sárga, kardszerű növények. A kis erek már nem a beláthatatlan tájon szaladgálnak, hanem a bokám körül, mint fürge kígyók. Jobban örülök így nekik, mert közöm van hozzájuk, érthetőbben és közvetlenebbül, mint korábban. Az életemre törnek. És ebben az édes ködszivárgásban semmitől sem válnék meg szívesebben, mint az életemtől. Hideg van, de finom, csábító hideg, és halk, kábító, rossz illatokat vélek felfedezni, az érzékelésnek egy olyan, eddig ismeretlen régiójában, ahol lassan keringő vérem romlott zakatolását is hallom táguló ereimben. A gyanútlanul befogadó mocsár szereti az alkalmazkodni képtelen idegent. Mérgező virágainak szépsége megborzongat, ösvényeinek kuszasága és változékonysága lefegyverez. Lázat ígér, a kíváncsiak sápadt lázát. Nincsenek különbségek, de tudom, hogy süllyedek. Milliméterről milliméterre, másodpercről másodpercre mosódik össze, tűnik el bennem minden, amit ismerni véltem. Hát csak ennyi lett volna?

Aztán váratlanul kitisztul előttem a táj. A mocsárban az orrom előtt alig pár lépésre moccanatlan víztükör feszül. Partjain tökéletes párhuzamosságban vastag levelű sás nő, mintha a lehető legpontosabb mérés eredményeként irtották volna ki a növényzetet folyónyi szélességben. A Silvius-csatorna! Micsoda felfedezés! Ha lehetett is sejteni, hogy errefelé folyik valahol, mégiscsak döbbenet. A csónakot könnyen megtalálom, nem is rejtették el nagyon, mintha nekem készítették volna elő. De kik? Kényszerítem magam, hogy ezt mérlegeljem, mert félek, különben eszembe jut, hogy már tépelődtem ezen, ugyanitt. Ha a saját nyomomban járok, bizonyosan van valami, amit korábban elmulasztottam. És ezt most kell megtennem. Ez bosszant leginkább, hiszen másodszor, századszor elhibázni ugyanazt, már nem becsü­letbeli ügy. Veszélyes is lehet, de inkább csak kínos, aminek a kínjait nem oszt­hatom meg senkivel. A csónak alján fekszem, lábamnál a felszerelés, engedve a lassú sodrásnak álmosan haladok tovább, ugyanarra.

Néha felkelek és evezek. Gyorsabban haladok ilyenkor, de nem ezért teszem. A nagyobb sebesség ugyanis ebben a tájban nem jelent semmit. Nem tudom, hová tartok, így nem kívánom, hogy gyorsabban, korábban érjek oda. Az evezés, az evező csobbanásai, az izmok megfeszítése segít megmenteni a képet, amit magamról őrzök, azaz megőrzi ép elmém. Hanyatt fekve az eget kémlelem, az elúszó felhőkben arcokat vélek felfedezni. Felismerem mindegyiket, némelyeket megszeretek, másokat megutálok. Ez jobban elfáraszt, mint az evezés, ezért ülök egyre többet a csónak végében, s tolom magam mögé az evezőlapáttal a végtelen vizet.

Tudtam, hogy a Silvius-csatorna más, nem hasonlítható semmihez, mégsem készültem fel rá kellőképpen. Néha mozdulatlannak és visszhangtalannak érzem, amire van ellenszer, de óvatosan kell bánnom vele. Megmozdulok, beszélek. Figyelem a partot, ismerős tájakat keresek, kikötésre alkalmas öblöket. Nem mintha meg akarnék állni, de jólesne a lehetőség. A szelek megdöntötték a növényeket, s a fagy valamikor megroppantotta őket. Távolabb fákat is látok, fekete madarak ülnek az ágaikon, de sohasem repülnek elém, éber létem hideg fényei közé. Ez válik lassan elviselhetetlenné, ez a természetesség. A lefojtott csobbanások, a lefojtott zizegés, a lefojtott csatornalét hétköznapjai. Az egyszerű képlet, az egyszeregy belemar a vízbe, az irányíthatatlannak remélt elragadtatásba. Az unalom verébfejű szörnye hozzálát, hogy apró darabonként elpusztítson mindent körülöttem, csak engem hagyjon életben. Egyre világosabb tehát, hogy bármi is a tét, én esendőbb, egyszerűbb, semmit meg nem változtató döntések előtt állok. Például, hogy evezzek vagy sem. A Silvius-csatorna nem enged nagyobb szabású terveket, méltóbb célokat, nemesebb kihívásokat. Ha nem akarok őrjöngeni (ami egyébként sem változtatna semmin), engednem kell, tehát fázom, fáradt, kimerült vagyok, észreveszem, hogy az evező feltörte a kezem, fojtogat a magány, és egyre jobban félek a helytől, ahová egyszer majd elkerülhetetlenül megérkezem. Poros kereskedőtelepre, ahol a bálák között mocorog a félhomály, a rothadás szaga kikerülhetetlen, mint a káromkodás, vagy az, hogy mindig, mindenhol becsapnak. Ahová újság jár, ahol össze- és ahonnét szétfutnak az úgynevezett hírek, amelyek megkérdőjelezhetetlen védjegyei a pusztulásnak, és megkérdőjelezhetetlen okozói a szellemi és erkölcsi hullamerevségnek. S ahol a nyilvánvalóan hamis hírek miatt ölre mennek az emberek. Ahol, éppen ezért, van értelme a szónak: jog. Ahol tehát megölhetnek, és jó eséllyel meg is fognak ölni. Ahol ki kell mondanom bizonyos szavakat, amelyekre nem szívesen emlékszem. Válaszolnom kell majd. Ez a Silvius-csatorna ítélete. Csak abban bízhatok, hogy nem kell mégsem szárazföldre lépnem, megtart a víz, amíg csak akarom, és a sodrása az egyetlen hatalom, amihez alkalmazkodnom kell. Így jutok el Dura vénás öbleibe. Véletlenül. Ahogy véletlen az is, hogy a parton éppen egy vastag törzsű fát látok, ami mögött kényelmesen elbújhat bárki. Hogy a sás félrehajlásaiban felfedezem az ösvényt, amelyen a partig lehet jutni. Hogy a víz úgy fodrozódik, mintha valaki éppen most lépett volna ki belőle. Amikor nem evezek, a zsákomat a fejem alá teszem, és már nem az eget, hanem folyvást a partot kémlelem. Tudom, hogy kitűnő célpont vagyok. Egy jó lövésznek ilyen távolságról gyerekjáték a homloklövés. Mégsem teszek semmit. Ezekkel a kétségekkel, puha, átvérzett félelmekkel érkezem meg Dura vénás öbleibe, véletlenül. A zöld víz szétterül a szemhatáron, a szűk csatornalétnek vége. Szennyes, vese-alakú mel­lékvizek tűnnek fel, egyik nyílik a másikból. Az átjárókat azonban nem lehet látni, átsiklik rajtuk a csónak, és összezáródik mögöttem az egyre dúsabb és egyre élesebb növényzet. A víz is melegebb. Színes gőzök, szakadozott kipárolgások éltetik a reményt, hogy a gyógyító tóvidéknek nincs határa. Ez az az otthon, ahonnét soha el sem indulok, ahová soha meg nem érkezem. Minden csendes és mozdulatlan abban az öbölben, ahol éppen járok, de a szomszédból hullámverés és élettől nehezedő testek zaja hallatszik át. Ráadásul megmaradt a víz sodrása, bár nem lehet egyértelműen megállapítani, merre tart. Mindig a szomszéd öbölbe. S nincs öböl, amely mellett ne lenne egy má­sik. Dura vénás öbleiben elvesztem, s hogy ne evezzek, ráülök a kezemre, s hogy ne kelljen gondolkoznom, evezek. Ezt sem lehet túl sokáig csinálni, ezt a szorgos, ügybuzgó semmittevést, ezt a céltalan törtetést. Megmosom az arcom a lassú, langyos vízzel, ami sokáig nem szárad meg aztán. Jó látni körülöttem a végtelent, amire korábban gondolni is alig mertem. És sosem volt annyi bátorságom, hogy ilyen kopárnak, kietlennek, mindentől megfosztottnak képzeljem. Ebből értem meg, hogy nem a félelmeimmel vagyok körülvéve, hanem a lehetőségeimmel. S korábbi bizonytalan sejtéseim most határozottá válnak. Feladatom van itt. Mégiscsak van bennem valami különös, ami nem véletlen, és nem is hiba. Ami azzá tesz, ami vagyok. Behunyom a sze­mem és meghalok. Azzal a könnyű halállal, amivel a tudat huny ki. De nem olyan vizeken járok, hogy ez végleges lehetne. Egyszerűen Dura vénás öbleiből nincs más kiút.