←Vissza

Liget.org   »   2011 / 3   »   Bíró Zsuzsa  –  Könnyű fájdalom
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2198
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

1.

Megint hajnali három óra van és D. felébredt, hónapok óta így megy ez. Már mindent áttanulmányozott az álmatlanságról, orvosokkal is tárgyalt, kivizsgálták, traumás ébredés, mondta a pszichológus, aki az idősek gyászmunkájára specializálta magát. A kritikus időpont egyfajta Checkpoint Charlie lét és nemlét közt. Hajnali három óra volt, vízkereszt napja, amikor Rozi, D. felesége meghalt. „Banális eset, megoldjuk...” – mondta még a pszi, és percről percr­e tudni akarta, mi történt abban a kritikus utolsó félórában, Rozi mondott-e valamit, és ha igen, mit, és D. mire gondolt közben. Ezekre a kérdésekre azonban D. képtelen volt válaszolni, mert a sokk-hatás túl nagy volt, nem emlékezett semmire. „A pszi hülye... – sipított Mónika, az öregember lánya a telefonba. – Sürgősen hagyd ott!” „Már otthagytam” – válaszolta D. Akkoriban Mónika, férje és kamasz lányuk, Luca kíséretében egyéves vendégtanári meghívását töltötte az Ottawai Egyetemen (középkori gazdaságtörténetet adott elő). A kritikus napon is hosszan szkájpolt Rozival, vidáman cseverésztek semmiségekről, és néhány óra múlva Rozi már nem volt. „Apa, figyelj! Az is lehet, hogy az a pszi mégsem hülye. Anya hajnali háromkor ment el. Te min­dig olyankor ébredsz. Az összefüggés nyilvánvaló.” D. üvöltve közbevágott: „Mi az, hogy elment, nem elment, még jó, hogy nem azt mondod, elszállt...” Mint mostanában annyiszor, ezúttal is lecsapta a kagylót, és hétezer kilométerrel arrébb Mónika, mint mostanában annyiszor, zokogott. A terápia tehát nem használt, D. természetgyógyászhoz fordult, reformkosztolt, mozgott, jógázott, végül néhány héten át rendszeresen felment a netre, izgalmas bridzs-partikat bonyolított egy japán tengerésszel és egy új-zélandi házaspárral, de ez csak rontotta az állapotát, a végsőkig elcsigázva, az álmosságtól bódultan járt-kelt egész nap... Na és? Egy vén trotty, nyolcvan és ezerkettő között, kit érdekel, hogy alszik-e és meddig, és álmodik-e és mit? Miként Calderon mond­ta, álom a teljes élet, holmi álom álma csak, D. ezt pontosan tudja, óriás feje túltömött akvárium, amelyben az általa használt hét nyelven idézetek úszkálnak, (műfordítók betegsége), darwini világ, a törvényei fordítva működnek, itt a kicsik falják fel a nagyokat. Egy sötét hajnalon D. majd arra ébred, hogy egyetlen halacska maradt csak a fejében, a végső, legrövidebb idézet, csak egyetlen sor, a kulcsszöveg.

2.

Írónak készült, műfordító lett, „csökkentett módban működtem”, mondja, ha szóba kerül az életpályája. Nagy ritkán filmeket vagy forgatókönyveket fordított, utálta ezt a munkát, vagy inkább a filmeseket utálta, rossz volt szembenézni a narcisztikus gőggel, amivel ezek az emberek a világban jártak-keltek. „Atyaisten, de hiszen nálad önimádóbb embert nem ismerek!” – nevetgélt a felesége. „Az vagyok?” D. elégedett volt, szerette, ha Rozi önimádónak mondta, meg zsarnoknak meg egoista szörnynek, legalább valaki volt a felesége szemében, meg valamilyen volt. Egyszer az egyik filmben rábukkant egy párbeszédre, amely különös módon felkavarta, noha az egész csak két mondatból állt. Az egykor ígéretes karrier előtt álló, negyvenes éveiben járó gyógy­szer­vegyész beszélgetett évtizedek óta nem látott ifjúkori szerelmével, aki váratlanul hazalátogatott külföldről. A vegyész csüggedten ismerte be, hogy nem tudta megvalósítani az álmait. „Nem találtam fel a rák ellensze­rét, csak egy könnyű fájdalomcsillapítót...” – panaszolta. – „De hisz annyi könnyű fájdalom van...” – válaszolta derűsen a vendég. Bölcs szavak voltak, ha később eszébe jutottak, D. úgy érezte, egy pillanatra megérinti „a boldogság aranyszárnya”, ezt a dagályos kifejezést egy általa fordított norvég regény írója hasz­nálta. Végül is szerencsés embernek tarthatta magát, nyugodtan hagyatkozhatott a fejében tolongó idézetekre, általában helyes irányba terelték, ahogy egy GPS terelgeti a volán előtt tévelygő vezetőt.

3.

Három óra. D. felébred, minden tagja sajog, sóhajt, már megszokta. Kikecmereg az ágyból, megáll az ablaknál, redőny nincs, csak sötétítő függöny, elhúzza, odakint még az utcai lámpák világítanak és egy macska szeme, a macska az ablak túloldalán a párkányon ül, őt nézi, ez valami rémlátomás? D. felkapcsolja az íróasztali lámpát, a macska valóságos, bundája kékesszürke, feje szívalakú, szeme: mint abban a thai versben, amit D. nemrég fordított, „mézcseppek egy lótusz levelén”, varázsszem. Nézik egymást, a macska és az öregember. „Mit akarsz tőlem?” – kérdi D., és arra gondol, hogy az ősidőkben a macskához sokféle babonás hit tapadt, a germánok istennőnek tartották, aki a házastársi boldogságot védelmezi, a kelták sötét hatalmak jelképét látták benne és rettegtek tőle. D. gyerekkora óta ki nem állhatja a macskákat, visszataszító lényeknek tartja őket, Rozi azonban nagyon megörülne a váratlan látogatónak, behozná, dédelgetné, cirogatná, valamilyen vicces nevet adna neki. D. hirtelen fékezhetetlen dühöt érez, jobb kezét ökölbe szorítva fenyegeti a macskát, ordít: „kotródj, te dög!” A macska eltűnik. Három óra tíz. És most? Az íróasztalon ezüstkeretben Rozi nevetős fényképe. D. egyszer összeszámolta, hányféle nevetése volt Rozinak: boldog, rosszalló, fáradt, szomorú, féktelen, titokzatos, még az utolsó napon is nevetett, az volt a hetedik, a bocsánatkérő nevetés.
A macska máskor is meglátogatja. D. már nem kergeti el, már megszokta a jelenlétét, sőt, ha a macska olykor késik, nyugtalanul várja, hogy felbukkanjon. A szobába azonban nem ereszti be, rejtélyes látogatója ezt nem is igényli. Csak üldögél a párkányon, nézi őt, és mire a nap felkel, eltűnik. Napközben ismeretlen tájakon kóborol. D. fejében szédítően zsong egy Baudelaire-szakasz: „Mintha az lenne a lakása, / agyamban ide-oda jár /egy szép nagy macska. Csupa báj. / Alig hallatszik nyávogása...”