Nemrég tanítottam Anyégin és Tatjana történetét
amerikai diákoknak, s rájöttem: ez az egyébként angol – byroni –
ihletésű, egyszerre unatkozó és nyughatatlan, önsorsrontó fiatalember
éppúgy a „miénk” lett, éppúgy suhan bő köpenyében az Opera mellett, az
Andrássy úton és botladozik a budai hegyek hóbuckái között, mint például
Hamlet.
Az angol anyanyelvűek ugyanis állandóan úgy ejtették a
nevét: „Onyegin” s utánanézve kiderült, így helyes; nekem a magyar
hagyomány szerint örökre Anyégin, sőt: Anyégin marad. Így lóg suhogó
fekete köpönyege jól ismert orosz irodalmi alakjaim –
a Karamazov
fivérek, Raszkolnyikov, Ragin doktor, Csicsikov, Ivan Iljics – kabátjai
és bundái között belső ruhatáramban, azaz belső könyvtáramban.
„Némán
feküdt és mozdulatlan, // Arca furcsán sápadtra vált. // Az átlőtt
testből friss patakban // Párás, meleg vér csordogált….” – ez a
fordulópont: a jóbarát, Lenszkij halála, akit Anyégin golyója terít le.
Az ostoba párbaj résztvevői miért nem tesznek, még kísérletet sem, a
békülésre? A mindentudó, inkább az egyik szereplő, mint „a Szerző”
jogait magánál tartó elbeszélő szerint „le nem győzött álszégyenük” az
ok. Diákjaim úgy vélték, Anyégin tudat alatt úgy gondolja, Lenszkijnek
és Olgának sem való, hogy hamis hangszereken játszva, szentimentális
regényeket olvasgatva vidéken hájasodjanak el; Anyégin attól a szürke és
öncsaló vidéki élettől akarja barátját megmenteni, amitől maga is
menekül, ráadásul így biztos ürügyet teremt arra, hogy végleg
elszakadjon Tatjánától, hiszen gyilkosként a Lárin-ház környékén sem
maradhat. Mások szerint túl büszke ahhoz, hogy az előírt párbajlépések
után csupán várja, mit tesz Lenszkij – akinek, legalábbis az egyik
korabeli párbajkódex szerint, egyedül volna joga a levegőbe lőni. De
lehet, hogy Anyéginben egyszerűen felébred az életösztön. Vagy éppen,
hogy ugyanolyan nemtörődöm módon süti el a pisztolyát, ahogy bő félórán
át, tánc közben Olgát bolondította, vagy ahogy a nagybátyjától örökölt
házban egész nap magában biliárdozott. Puskint – ahogy Shakespeare-t –
nem a tett oka, hanem a következménye érdekli inkább, illetőleg a
„motiváció” helyén egy egész világszemlélet, létmód és életforma áll, és
nem egy jól megfogható, hirtelen kigyúló késztetés. Puskinnál is abban
van a magyarázat, ami a végzetes tett után következik; Anyégin Lenszkij
halálát követően bujdosik, menekül: nyilvánvaló, hogy mindig is menekült
– az üresfejű, üresbeszédű, kényelmes, élveteg, bálozó, intrikáló,
evő-ivó, délig alvó, semmittevő társaságtól, de leginkább önmagától.
Annál okosabb és érzékenyebb, hogy ne lássa magát kívülről is, s az
elbeszélő mindvégig olyan ügyesen váltogatja a nézőpontokat, hogy nehéz
megmondani: mikor beszél ő, és mikor költözik Anyéginbe – és másokba –,
hogy nyelvtanilag ugyan harmadik személyben „írja le” hősét, költőileg
azonban egyes szám első személyben magát a szereplőt szólaltassa meg.
Ezért érzi úgy az olvasó, hogy szinte magába a szövegbe helyezték, hogy
szereplője a történetnek, miközben Anyéginnek megadatik, hogy egyszerre
legyen olvasója és írója (és persze főszereplője) saját történetének.
Aki pedig tudattal, sőt, öntudattal éli az életét ebben a miliőben,
biztosan szenvedni fog: lázad, torzul, vergődik, melankóliába süpped.
Anyégin, aki először unatkozik, majd gyilkossá alacsonyodik, végül
lelkifurdalás gyötri, az őt folyondárként benövő környezetének
küldözgeti üzeneteit, de végzete, hogy e viszonyokról mindig tudnia
kell; egy percre sem felejtheti el önmagát, már csak megrögzött
narcizmusa miatt sem. Diákjaim véleménye erősen megoszlott, hogy a
történet végén valóban beleszeret-e Tatjánába, vagy csupán azért kell
neki, mert már a másé, s mert a lány asszonyként, egy nem-szerelemi
házasságban is önmaga tudott maradni. Anyéginben és Tatjánában sok a
hasonlóság, de ami az egyikben büszkeség, az a másikban méltóság, ami a
fiatalemberben keserűség és cinizmus, az az asszonyban már bölcsesség,
ami a férfiban vak lobogás és birtoklási vágy, az a lányban még igaz,
emésztő szerelem. Ha a történetben tragikumot akarunk látni, akkor
időben széttolódó, „rossz időzítésű” érzelmekről van szó: Anyégin, aki
mindig elkésik (még a párbajról is), későn döbben rá, mekkora kincs
volna neki ez a kapcsolat. Tatjána lenne ugyanis Anyégin valódi
öntudata, aki úgy látja kívülről, hogy közben lelke legmélyéről szereti,
és kérlelhetetlen mércét állít elé, épp a szerelem miatt. Mintegy
„kötő”, „függő” módban, subjunctivusban Tatjána megelőlegezi,
„szuggerálja”, hogy Anyégin meg tud felelni ennek a mércének. Anyégin
mimikrije az unatkozó aranyifjú, Tatjánáé a vidéki, szentimentális
regényeket olvasgató, koravén lányka, csakhogy Anyéginre ránő az álarc,
Tatjána azonban különösebb műveltség nélkül is hiteles érzelmekké és
élményekké emeli, amit olvas és átél. A „vidékiesség” kétségtelenül
jelenthetne ostobaságig fajuló naivitást, a földbirtokos etikett vak
követését, ez azonban Olga, és nem Tatjána világa: a „nagy nővér” épp
híres levelével tör ki a vidéki közhelyek közül. Anyégin ezt annyira nem
érti, hogy amikor rajong a férjezett Tatjánáért, a lehetséges
kapcsolattal akarva-akaratlan városi közhelyet kínál, hiszen Péterváron
minden második asszony a hátsó ajtón engedi be a szeretőjét, akit a
házasság biztonságában tart magának, mint egy ölebet. Tatjána, a
született bölcs azt is tudja: aki egyszer csal, az nemcsak mások
bizalmát játssza el, hanem önmagában sem bízhat többé; ezért utasítja el
az eléje térdelő férfit, de közben osztozik sorsában; átéli az
eljátszott lehetőség keservét Anyéginnel, aki annak idején egyszerűen
megijedt a Tatjána levelében megszólaló érzelmi intenzitástól. Persze
senki sem parancsolhatja meg Anyéginnek, hogy a levelet olvasva
beleszeressen Tatjánába. De ő még esélyt sem ad, hogy a lány szó szerint
beleírjon az életébe, mert képtelen magát másokkal megosztani:
mindenkivel (önmagával is) a felszínen érintkezik; a szerelmet vidéki
libák és Lenszkij-szerű fűzfapoéták szentimentális-könnyes
melodrámájának hiszi: végső soron minden céltalan bolondság. Igen, az –
amíg valaki a saját létét nem hajlandó feltenni valakire és valamire –
ahogy Lenszkij, a maga szintjén és módján, felteszi. Amit Anyégin belső
világa védelmének, integritásnak hisz: egyszerű önzés; amit szellemes,
kritikai élnek: csupán az emberek lefitymálása, voltaképpen az emberi
lét megvetése, pedig ahhoz a szeretet és szerelem kiszolgáltatottsága,
sebezhetősége éppúgy hozzátartozik, mint a boldogság, ami viszont komoly
munkát, a kapcsolat szüntelen ápolását jelentené, és erre a lusta
Anyégin nem hajlandó.
Sokan bírálták a verses regény befejezését:
Tatjána az egyértelmű elutasítás után elsiet, Anyégin „villámsújtottan”
áll a szoba közepén. Tudjuk, Puskin bővíteni, folytatni akarta a
történetet, mégsem tette, mert a Jevgenyij Anyégin, ami épp annyira
Tatjánáé, mint Anyéginé, valóban lezárult, és Tatjána nélkül talán a
költőt sem érdekelte, mi lesz az orosz irodalom egyik legérdekesebb
alakjával, aki anti-hősként a magyar irodalomnak is – belső
ruhatáramnak-könyvtáramnak mindenképpen – hőse lett.