←Vissza

Liget.org   »   2011 / 2   »   Kállay Géza  –  Onyegin Anyégin
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2185
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Nemrég tanítottam Anyégin és Tatjana történetét amerikai diákoknak, s rájöttem: ez az egyébként angol – byroni – ihletésű, egyszerre unatkozó és nyughatatlan, önsorsrontó fiatalember éppúgy a „miénk” lett, éppúgy suhan bő köpenyében az Opera mellett, az Andrássy úton és botladozik a budai hegyek hóbuckái között, mint például Hamlet.
Az angol anyanyelvűek ugyanis állandóan úgy ejtették a nevét: „Onyegin” s utánanézve kiderült, így helyes; nekem a magyar hagyomány szerint örökre Anyégin, sőt: Anyégin marad. Így lóg suhogó fekete köpönyege jól ismert orosz irodalmi alakjaim – 
a Karamazov fivérek, Raszkolnyikov, Ragin doktor, Csicsikov, Ivan Iljics – kabátjai és bundái között belső ruhatáramban, azaz belső könyvtáramban.
„Némán feküdt és mozdulatlan, // Arca furcsán sápadtra vált. // Az átlőtt testből friss patakban // Párás, meleg vér csordogált….” – ez a fordulópont: a jóbarát, Lenszkij halála, akit Anyégin golyója terít le. Az ostoba párbaj résztvevői miért nem tesznek, még kísérletet sem, a békülésre? A mindentudó, inkább az egyik szereplő, mint „a Szerző” jogait magánál tartó elbeszélő szerint „le nem győzött álszégyenük” az ok. Diákjaim úgy vélték, Anyégin tudat alatt úgy gondolja, Lenszkijnek és Olgának sem való, hogy hamis hangszereken játszva, szentimentális regényeket olvasgatva vidéken hájasodjanak el; Anyégin attól a szürke és öncsaló vidéki élettől akarja barátját megmenteni, amitől maga is menekül, ráadásul így biztos ürügyet teremt arra, hogy végleg elszakadjon Tatjánától, hiszen gyilkosként a Lárin-ház környékén sem maradhat. Mások szerint túl büszke ahhoz, hogy az előírt párbajlépések után csupán várja, mit tesz Lenszkij – akinek, legalábbis az egyik korabeli párbajkódex szerint, egyedül volna joga a levegőbe lőni. De lehet, hogy Anyéginben egyszerűen felébred az életösztön. Vagy éppen, hogy ugyanolyan nemtörődöm módon süti el a pisztolyát, ahogy bő félórán át, tánc közben Olgát bolondította, vagy ahogy a nagybátyjától örökölt házban egész nap magában biliárdozott. Puskint – ahogy Shakespeare-t – nem a tett oka, hanem a következménye érdekli inkább, illetőleg a „motiváció” helyén egy egész világszemlélet, létmód és életforma áll, és nem egy jól megfogható, hirtelen kigyúló késztetés. Puskinnál is abban van a magyarázat, ami a végzetes tett után következik; Anyégin Lenszkij halálát követően bujdosik, menekül: nyilvánvaló, hogy mindig is menekült – az üresfejű, üresbeszédű, kényelmes, élveteg, bálozó, intrikáló, evő-ivó, délig alvó, semmittevő társaságtól, de leginkább önmagától. Annál okosabb és érzékenyebb, hogy ne lássa magát kívülről is, s az elbeszélő mindvégig olyan ügyesen váltogatja a nézőpontokat, hogy nehéz megmondani: mikor beszél ő, és mikor költözik Anyéginbe – és másokba –, hogy nyelvtanilag ugyan harmadik személyben „írja le” hősét, költőileg azonban egyes szám első személyben magát a szereplőt szólaltassa meg. Ezért érzi úgy az olvasó, hogy szinte magába a szövegbe helyezték, hogy szereplője a történetnek, miközben Anyéginnek megadatik, hogy egyszerre legyen olvasója és írója (és persze főszereplője) saját történetének. Aki pedig tudattal, sőt, öntudattal éli az életét ebben a miliőben, biztosan szenvedni fog: lázad, torzul, vergődik, melankóliába süpped. Anyégin, aki először unatkozik, majd gyilkossá alacsonyodik, végül lelkifurdalás gyötri, az őt folyondárként benövő környezetének küldözgeti üzeneteit, de végzete, hogy e viszonyokról mindig tudnia kell; egy percre sem felejtheti el önmagát, már csak megrögzött narcizmusa miatt sem. Diákjaim véleménye erősen megoszlott, hogy a történet végén valóban beleszeret-e Tatjánába, vagy csupán azért kell neki, mert már a másé, s mert a lány asszonyként, egy nem-szerelemi házasságban is önmaga tudott maradni. Anyéginben és Tatjánában sok a hasonlóság, de ami az egyikben büszkeség, az a másikban méltóság, ami a fiatalemberben keserűség és cinizmus, az az asszonyban már bölcsesség, ami a férfiban vak lobogás és birtoklási vágy, az a lányban még igaz, emésztő szerelem. Ha a történetben tragikumot akarunk látni, akkor időben széttolódó, „rossz időzítésű” érzelmekről van szó: Anyégin, aki mindig elkésik (még a párbajról is), későn döbben rá, mekkora kincs volna neki ez a kapcsolat. Tatjána lenne ugyanis Anyégin valódi öntudata, aki úgy látja kívülről, hogy közben lelke legmélyéről szereti, és kérlelhetetlen mércét állít elé, épp a szerelem miatt. Mintegy „kötő”, „függő” módban, subjunctivusban Tatjána megelőlegezi, „szuggerálja”, hogy Anyégin meg tud felelni ennek a mércének. Anyégin mimikrije az unatkozó aranyifjú, Tatjánáé a vidéki, szentimentális regényeket olvasgató, koravén lányka, csakhogy Anyéginre ránő az álarc, Tatjána azonban különösebb műveltség nélkül is hiteles érzelmekké és élményekké emeli, amit olvas és átél. A „vidékiesség” kétségtelenül jelenthetne ostobaságig fajuló naivitást, a földbirtokos etikett vak követését, ez azonban Olga, és nem Tatjána világa: a „nagy nővér” épp híres levelével tör ki a vidéki közhelyek közül. Anyégin ezt annyira nem érti, hogy amikor rajong a férjezett Tatjánáért, a lehetséges kapcsolattal akarva-akaratlan városi közhelyet kínál, hiszen Péterváron minden második asszony a hátsó ajtón engedi be a szeretőjét, akit a házasság biztonságában tart magának, mint egy ölebet. Tatjána, a született bölcs azt is tudja: aki egyszer csal, az nemcsak mások bizalmát játssza el, hanem önmagában sem bízhat többé; ezért utasítja el az eléje térdelő férfit, de közben osztozik sorsában; átéli az eljátszott lehetőség keservét Anyéginnel, aki annak idején egyszerűen megijedt a Tatjána levelében megszólaló érzelmi intenzitástól. Persze senki sem parancsolhatja meg Anyéginnek, hogy a levelet olvasva beleszeressen Tatjánába. De ő még esélyt sem ad, hogy a lány szó szerint beleírjon az életébe, mert képtelen magát másokkal megosztani: mindenkivel (önmagával is) a felszínen érintkezik; a szerelmet vidéki libák és Lenszkij-szerű fűzfapoéták szentimentális-könnyes melodrámájának hiszi: végső soron minden céltalan bolondság. Igen, az – amíg valaki a saját létét nem hajlandó feltenni valakire és valamire – ahogy Lenszkij, a maga szintjén és módján, felteszi. Amit Anyégin belső világa védelmének, integritásnak hisz: egyszerű önzés; amit szellemes, kritikai élnek: csupán az emberek lefitymálása, voltaképpen az emberi lét megvetése, pedig ahhoz a szeretet és szerelem kiszolgáltatottsága, sebezhetősége éppúgy hozzátartozik, mint a boldogság, ami viszont komoly munkát, a kapcsolat szüntelen ápolását jelentené, és erre a lusta Anyégin nem hajlandó.
Sokan bírálták a verses regény befejezését: Tatjána az egyértelmű elutasítás után elsiet, Anyégin „villámsújtottan” áll a szoba közepén. Tudjuk, Puskin bővíteni, folytatni akarta a történetet, mégsem tette, mert a Jevgenyij Anyégin, ami épp annyira Tatjánáé, mint Anyéginé, valóban lezárult, és Tatjána nélkül talán a költőt sem érdekelte, mi lesz az orosz irodalom egyik legérdekesebb alakjával, aki anti-hősként a magyar irodalomnak is – belső ruhatáramnak-könyvtáramnak mindenképpen – hőse lett.