Robert Burns: Ha mennél hideg szélben...
Ha mennél hideg szélben
a réten át, a réten át,
rád adnám kockás takaróm,
öleljen át, öleljen át!
S ha körülzúgna sors-vihar
rémségesen, rémségesen:
szívemben volna házad,
oszd meg velem, oszd meg velem!
Volna köröttem zord vadon,
sötét, veszett, sötét, veszett,
mennyország volna nékem az
együtt veled, együtt veled!
S ha volnék minden föld ura
az ég alatt, az ég alatt,
koronám legszebb ékköve
volnál magad, volnál magad!
(Weöres Sándor fordítása)
A „verba manent” sorozat most átlépi az országhatárt, de mégis
megmarad a kontinuitás. A decemberi Ligetben A puszta, télen című
Petőfi-versről volt szó – Robert Burnst sokan tartják a „skót
Petőfi”-nek: mindkét költő a helyzetdal nagymestere, verseik a
legtermészetesebb módon váltak népdalokká, soraikat máig széles körben
ismételgeti és őrzi az olvasói emlékezet. A két vers alapján is
mondhatnám, hogy a magyar Alföldön és a skót Felföldön egyformán hideg
szelek fújnak – ezektől Burnst (akárcsak Petőfit) védi a szívmelegítő
lelkesedés.
A vers a képzelet helyzetdala, végig feltételes módú
szerelmi vallomás: szimmetrikusan két nyolcsoros szakaszból áll. Az első
részben a második személy, a másodikban az első kerül a középpontba:
„Ha te..., akkor én” („Oh wert thou...”), illetve „Ha én..., akkor te”
(„Or were I...”) – így találkoznak, így fonódnak egymásba a képzeletbeli
gesztusok, mint a tánclépések. Az ismétlések adják a lüktető ritmust és
a hangsúlyt. Ebben a koreográfiában válhat egyértelművé az
összetartozás, két ember külön világából kialakulhat az a végtelen
biztonságot adó belső tér, amit meg lehet egymással osztani.
Az első
mozdulat fizikai és egyszerű: ha fáznál, betakarnálak. Hétköznapi
figyelmesség, amit bárkivel megtesz az ember, de mégis több, mint egy
kabát udvarias felsegítése: az odafigyelés és a gondoskodás művészetéről
tanúskodik. Észrevenném, hogy fázol (nem te kérnéd), az én takarómat
adnám rád – ebben már benne van a gyengéd gesztus, az ölelés. A
konkrétum védi meg a szentimentalitástól, a jellegzetesen skót „kockás”
szótól lesz valóban felejthetetlen a kép.
A második négy sorban már a
belső jeges szelek, a „sors-vihar” elleni védelem gesztusa jelenik meg:
az egyik ember szíve lehet a másik ember otthona. De nem elég, hogy én
meghívlak: „szívemben volna házad”, meg is kérlek, hogy „oszd meg velem”
– vagyis tiszteletben tartom, hogy a szívem egy része nem az enyém,
hanem a tied, oda te hívhatsz meg engem. Az alázat teszi árnyalttá a
viszonyt: nem a birtoklási vágy irányítja, hanem az odaadás és az
elfogadás gyönyörűsége. Amit Weöres Sándor „ház”-nak fordít, az
eredetiben „bield”, skót tájszó, ami „menedék”-et jelent. Nemcsak
lakóhely tehát, hanem menedék is a szívben fenntartott belső tér,
bibliai értelemben vett „belső szoba”, egyfajta szentély, a lelki
találkozásra előkészített, meghitt magánterület. Úgy érzem, az ilyen
találkozás több mint szerelem: inkább ritka kincs, ajándék, meglepetés.
Így már a „zord vadon” is körülveheti az embert (mindig könnyebb azt
képzelni, hogy a másik szorul a mi segítségünkre, mint fordítva). Saját
nehéz helyzetünkben a másik jelenléte teszi mennyországgá a kietlen
tájat (az angolban: édenkertté a sivatagot). És ez az együtt megélt
jelen ad annyi erőt, hogy aztán merészen „minden föld ura”-ként
jelenítse meg magát a költő, hiszen gazdag lett, kincse van, sőt,
koronája. A feltételes mód értelmezhető úgy is, hogy az ékkő
ragyogásának feltétele a kockás takaró: csak az értheti meg a
felbecsülhetetlen érték jelentőségét, aki művészi módon tud a másikra
figyelni. De arra is felhívja a figyelmet a grammatikai forma, hogy a
feltétel nélküli szeretetre itt a földön nincs verifikálható bizonyíték
vagy garancia: csupán a lehetőségét lehet megsejteni és megénekelni.
Weöres Sándor fordítása mestermű: az árnyalatokat érzékenyen fejezi ki a
magyar szöveg is, de természetesen vannak különbségek az eredetihez
képest. Burns (éppúgy, mint Weöres) rendkívüli zenei érzékkel
rendelkezett, legtöbb versét skót dallamra írta – és annak ellenére,
hogy a metrum azonos, a kétféle nyelv zenéje mégis más. Az angolban a
skótosan ropogtatott „r” hangok, a tájszavak használata és az
archaikusabb beszédmód érdesebbé, vadabbá, távolabbivá teszi a szöveget.
A magyar fordítás szelídebb: dallamában is a gyengédségen van a
hangsúly – az eredeti érzelmi töltetet a felkiáltójelek adják vissza
(ezekből egy sincs az angol változatban).
A Verba manent sorozatban
ez az első vers, amelyet előbb hallottam dallammal, minthogy olvastam
volna: gimnazista koromban a Kaláka együttes koncertjén figyeltem fel rá
és Burnsre általában. Divattá vált kívülről megtanulni, gyűjtöttük az
angol szövegeket, próbáltuk megérteni a bonyolultabb kifejezéseket, a
skót tájszavaknak is különös varázsa volt. Akkor úgy éltem meg a verset,
mint a lovagi hűség érzékletes és egyszerű példáját – és máig
(megosztható) kincsnek tartom a szöveget a saját „belső szobámban”.
Méltán lett a világirodalom egyik „gyöngyszeme”, mondhatnám: maga is koronaékszer.